Ferrari, dodzsem, itt a piros, hol a piros

Mindig elcsodálkozom, amikor Medgyessy Péter kevésbé sikerült beszédei után (elég jó a választék), nem róla, hanem a körülötte lévő tanácsadókról, spin doctorokról, beszédírókról esik szó. Őket okolják. Mintha egy robotember mondta volna el a javasolt mondatokat, aki nem képes, nem mer vagy nem tud ellentmondani.
Az ember azt gondolná, hogy valaki éppen attól vérbeli politikus, hogy őt szolgálják a spin doctorok, és nem ő a lágy massza a píárcsapat kezében.
Hogyan is nézhet ki, miként is állhat össze ma egy politikusoknak dolgozó amerikai píárcsapat? Egy réteg Richelieu, egy réteg Tom Cruise-producer, jól megöntözve szafttal, ismételten lerakva, amíg tartanak?
Amikor Medgyessy Péter azt taglalta, hogy a dodzsemről át kellene végre váltani Ferrarira, az is piros, a jobboldal dühödten reagált. Kis bárgyú ötlet volt, kétségtelen, és az előadásához kellett valami laza báj. Hogy még mi minden piros, abba most talán ne is menjünk bele. Szegfű, pipacs, vörös pacsi, csapd le csacsi. Ja, az nem piros. (Csak hogy tartsuk a színvonalat.)

Tematizálni, jajongani

Mégis, ezt a Ferrarit még sokáig, sokan fogják emlegetni. Épp ez volt a cél. Az istenadta népet elandalodni, a jobboldalt pedig tiborcosan acsarogni akarta látni az amerikai tanácsadó csapat. Elérték, amit akartak. „Ez nálatok a polgári elit? – kérdezhették karjukat keresztbefonva, megmosolyogva kissé a volgai hajóvontatók szomorúságára hangolódott jobboldalt. – No jó. Akkor majd mi megmutatjuk nektek, milyen magyarul az amerikai álom. Hadat üzenünk neked, magyar polgári oldal. Föloldjuk nektek a betűszót, hogy értsétek ti is: Hungarian American Dream.”
A jobboldal nem látszott észrevenni, hogy a Ferrariról szóló andalító üzenet tipikusan amerikai stílusú volt, a 30-as évek lágy és krémes változatában. A dühös ebként morgolódók nem vették észre, hogy ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy a nem mindig kristálytiszta össznépi észleletben a Bing Crosby hangján dudorászó Medgyessy ellenében a polgári oldal a Hej, te bunkócska, te drága indulatával rázza az öklét.
Medgyessy hátradobja a piros Ferrari hátsó ülésére a kissé már elkoszlott piros országjáró dzsekit, kikönyököl az ablakon, és kacsint: Emese álma? Egy frászt! Piros Ferrari. És ezzel mindenkit, akire hatni tud, álmodozásra invitál. Ne álmodj, inkább álmodozzál. Ha nincs Ferrarid, majd a könnyű drog segít. Hát csak nem akartok az Ej uhnyem dallamára keseregni? Bing Crosby szóljon. Messziről. Mindegy a szöveg, csak fülbemászó legyen. Kinek dallam, kinek pedig szapora lábú fekete rovar formájában.
Nehéz műfaj a kommunikáció. Az amerikai csapat ismeri a dörgést. Figyeljük meg: Lendvai Ildikó, nagyon ügyesen, ahányszor csak teheti, az MSZP kommunikációját szidja. Lendvai Ildikó, aki pártközponti agitpropvezető, majd kiadói vezető volt, mostanában még a mennyországban is fél zoknikról gondolkodó, tenyeres-talpas háziasszonyt alakít komoly beleérzéssel. Lendvai ügyes: pontosan tudja, hogy az MSZP-ben jóformán csak a kommunikációs taktika működik, persze médiavazallusok segítségével. Tehát arról kell beszélni, azt kell tematizálni. Jajongani kell, hogy a kormánynak annyi az eredménye, mint égen a csillag, csak ez a sok eredmény nem jut el a lakosokhoz. (Mert az előző kormány beragasztotta a csillagokat.)
Ha lehet panaszkodni a kommunikációs nehézségekre, akkor nem kell beszélni a gazdaságról, sem a szociálpolitikáról, sem a fiatalok lakásépítési programjának blokkolásáról, sem a létező Széchenyi-terv helyére erőszakolt nem létező Európa-tervről. Pedig hát, ha az MSZP úgy kormányozna, mint ahogy kommunikál, talán még az euró bevezetését sem kellene elhalasztani.
Az MSZP ugyanis – a jobboldallal ellentétben – nem finnyás a kommunikációs taktikáiban, és a totalitárius propagandától a nemzetiig mindent fölhasznál. Jelszavuk: semmi sem idegen tőlem, ami emberi – vagy embertelen.
Idézek egy mondatot: „A győztest nem kérdezik a végén, hogy igazságot mondott-e vagy sem. Amikor kampányt indítunk, nem az igazság számít, hanem a győzelem.” Emlékezzünk rá: azt kommunikálta az MSZP a választások után, hogy bevett szokás a kampányígéretektől eltávolodni, azokat tehát ne kérje tőlük számon se Fidesz, se senki. Vagyis: nem az igazság számít, hanem a győzelem.
Sokakat mellbe vágott az állításuk. Kemény és cinikus üzenet volt. Ugyanolyan kemény és cinikus üzenet volt, mint a jelenlegi miniszterelnök visszakérdezése egy interjúban, amikor a riporter azt kérdezte: akkor biztos, hogy nem emelik a gázárat? „Hány évre ígérjem meg? Húszra?” A jobboldal többször is úgy interpretálta a mondatot, mintha Medgyessy valóságosan húsz évre ígérte volna meg a fix gázárakat, pedig, legyünk pontosak, a visszakérdezés nem ezt jelentette. Hanem azt, hogy mi az ördögöt akartok tőlem? Mit maceráltok evvel a nyavalyás gázárral? A kérdésben kizökkentettség volt és leplezni elfelejtett cinizmus. És ez rosszabb, mintha tényleg húsz évre kaptunk volna egy olyan ígéretet, amelyet úgysem hitt volna el senki, már abban a percben sem.

Kiszolgáltatott félelem

Magyarország nagyon szegény, nagyon sok szegény ember él itt nagyon nehéz körülmények között. Minden nap találunk nyugdíjast, aki előbb megkérdezi a patikában a gyógyszer árát, aztán lehajtott fejjel inkább nem váltja ki. Többgyermekes anyát, aki nem fizeti be az iskolai, óvodai ebédpénzt, mert még az is számít, s majd eszik a gyerek otthon. Kirándulásról maradnak távol gyermekek, akiknek szülei nem tudják az iskolai programot kifizetni, de mert ezt szégyellik, beteget jelentenek inkább. Ismertem eminens tanulót, aki vetélkedőn belépőt nyert az iskolájában a bécsi szafariparkba, és tanárainak nem jutott eszébe, hogy az a gyerek soha nem fogja fölhasználni a belépőt, mert nemhogy Bécsbe, de egy balatoni nyaralásra sem telik.
A diósgyőri munkásgyűlésen, amelyről a Hír Tévé közvetített, a kamera közeledésére az emberek elfordultak. Csak néztem, mint a napraforgófejek, eltekeredtek a nyakak sorra. Nem is mertem fölfogni az okát, de hát egyértelmű: félnek. Félnek, mert kiszolgáltatottak, mert fölmenőik sorsából tudják, hogy a filmre vett tüntető a rendőrségre invitálható.
Itt tartunk ma, közel másfél évtizeddel a rendszerváltozás után.
E kis kitérő után azért kell visszakanyarodnom a témában, mert bevallom olvasómnak, hogy komisz játékot játszottam vele az imént. A győzelemre és a hazugságra vonatkozó, föntebb idézett mondat nem az MSZP-től származik. Vicces kedvemben voltam, s megteszteltem a mondatot először baloldaliakon, aztán jobboldaliakon is: senkinek nem szúrt szemet a fogalmazás határtalan cinizmusa. A baloldaliak realizmusnak, szükséges pragmatizmusnak tartották az igazság és a győzelem ilyetén összehozását. Megkérdeztem tőlük, kitől származhat szerintük a frappáns megfogalmazás? Kovácsra, Lendvaira és Újhelyire tippeltek.
A jobboldaliak pedig legyintettek: mit vársz tőlük? Hogy cinikusak? Tanulhatnánk tőlük mi is, mondta egyikük, a legradikálisabb.
Ünnepélyesen beismerem, hogy a mondat egyetlen szó megváltoztatásával nem Kovácstól, nem Újhelyitől, nem Lendvaitól, hanem Hitlertől származik. A kampány szó helyett persze Hitler háborút mondott, igaz, de ez az egyetlen változtatás. Az eredeti mondat tehát – Alexander Oakwood gyűjteményében bárki utánanézhet – így szól: „A győztest nem kérdezik a végén, hogy igazságot mondott-e vagy sem. Amikor háborút indítunk, nem az igazság számít, hanem a győzelem.”
Igen, a mondatban rejlő totalitárius cinizmus volt az, amelyről úgy éreztem, valahonnan ismerős. Rájöttem, honnan: az MSZP hatalomátvétele után elhangzott mondatokra hajaz – ez a hasonlóság adta egyébként az ötletet arra, hogy kipróbáljam, működik-e a szocialisták kampányértelmezéseként.
Szomorú hírem van: mindenki elhitte. Sőt meg is erősítették, igen, ez hangzott el többször is: ha már győztél, akkor nem számít, hogy a kampányban hazudtál.
Nos, ez az a szint, ahová a jobboldal sosem tud lesüllyedni.
A jobboldal nem cinikus, mert negyven év cinizmusával kell szembeszállnia.
Arthur Koestler írta nagyszerű művében, a Láthatatlan írásban azt, hogy a kommunista gondolkodást egy, a rulettre jellemző kifejezéssel lehet jellemezni: á cheval. Körülbelül az a tartalma, hogy egyszerre két számra tegyél.

Az éhes proletár

Ha magam elé képzelem az Internacionálét éneklő milliárdosokat és milliomosokat, amint az éhes proletárról dalolnak, vagy magam elé idézem a fasizmus kobráját táncoltató másságbűvölőket, akkor azt mondom: á cheval, uraim, forog a rulett, tegyenek bátran továbbra is két számra. Amíg lehet. Tegyenek a piros Ferrarira és a kopottas dodzsemre. Versace-öltönyre és országjáró piros dzsekire.
Forog a rulett, ne tessenek fönnakadni azon, hogy azok javasolták nekünk a vörös május elsejét dodzsemmel, akik most elsuhannak a piros Ferrarival.
És még a zsetonokat sem tették ki a zsebükből.
Hogy a baloldalnak lesz-e ideje piros Ferrarira cserélnie a dodzsemeket, azt nem tudjuk. Gyaníthatjuk, hogy a jobboldal kormányprogramjában ez nem fog szerepelni – ám Orbán Viktort nem is a Vidám Park szerződtette. Magyarországnak az is elég lesz, ha a traktorok és a kombájnok a földeken dolgoznak majd, és nem lesz szükség arra, hogy a gazdák eltorlaszolják az utakat.
Kívánom, hogy a Medgyessy-kormány utolsó intézkedésében a városligeti Vidám Park tíz dodzsemjét még ki tudja cserélni ugyanannyi Ferrarira.
Richelieu-nek és Tom Cruise producerének üdvözlet.

A szerző irodalmi szerkesztő