Miért léptem be a Szövetségbe?

Jelentkeztem a Szövetségbe. Tudom, hogy ez sokatok számára nehezen elfogadható, sokatok úgy gondolja, hogy az ember karrierje szempontjából nem túl célszerű, ha ily erős módon elkötelezi magát egy párt mellett. Azt is tudom, hogy sokatoknak a Szövetséggel van baja, annak politikai vonalával, a szervezet fejlődésével vagy éppen a tagság minőségével. Most röviden összefoglalom, hogy milyen megfontolásokból jelentkeztem az új Fideszbe, mi hajtott, és hogy milyen várakozásokkal szemlélem a jövőt. Közös ügyünkről van szó, a magyar politikai közösség ügyeiről, így indokoltnak tartom, hogy kilépjünk a személyes beszélgetés kereteiből.
1988-ban, a Fidesz megalakulását követő napokban én is tagja lettem a szervezetnek, a közgazdasági egyetemen létrehozott csoportnak. Elsőéves egyetemistaként az hajtott, ami az akkori fiatalok többségét, hogy közösen tegyünk valamit az állampárti diktatúra fölszámolásáért, egy szabad Magyarország megalkotásáért. Így leírva kicsit patetikusan hangzik, ami idegen a mi generációnk kimondott világából, de a rendszerváltoztató eszmék kétségtelenül működtek bennem, bennünk.
Nem voltam én nagy fideszes, nem vágytam én pozíciókra, naiv későkamaszként jártam a különféle rendezvényekre, szerveztem, amit rám bíztak, s próbáltam a helyi politikában is azt támogatni, utánozni, amit Pesten láttam.
A Fidesz-képviselők az első szabad választásokkor – az én szavazatom segítségével is – bejutottak az Országgyűlésbe, s néhány hónap után úgy gondoltam, a rendszerváltoztató projekt befejeződött, megtettük, amit megkövetelt a haza, lehet visszamenni a tankönyvekhez, a polgári életbe, s lehet kezdeni dolgozni az új szabad mindennapok értelemmel való megtöltésén.
Azt hittem (belátom, tévedés volt), hogy a demokrácia attól már működni fog, mégpedig jól, ha többpártrendszer van, ha szabad választások vannak, ha biztosított a jogállami intézmények törvény szerinti működése. Hiába tanultam a történelmet, egyet nem értettem meg, hogy a demokrácia csak akkor működik, ha a politikai közösség minden tagja mindennapi cselekedeteiben a közösség érdekeire, hosszú távú fönnmaradására tekintettel van, ha a közösség egészéért felelősséget vállaló emberként él.
S a nagy tévedés, azt is mondhatnám, a rendszerváltoztatás óta bennünk levő téveszme, hogy azt hittük, a demokratikus és jogállami intézmények fölállítása önmagában elég lesz egy normális ország kialakításához és fönnmaradásához. Ez a téveszme munkál bennünk, amikor azt mondjuk, vagy elfogadva hallgatjuk, hogy a politikával nem érdemes foglalkozni, mert az a pártok, sőt a karrierre vágyó pártpolitikusok ügye, s ne hagyjuk magunkat megvezettetni.
A rendszerváltoztatás utáni Magyarország így szép lassan eltávolodott az alapításkor még úgy-ahogy ható köztársasági eszméktől. 1988 és 1990 között politizáló közösségé váltunk, aztán csalódtunk a magunk teremtette intézményekben, s elfordultunk tőlük, mintha nem a mieink lettek volna.
A köztársaság szóról, tudom, most sokaknak Medgyessy Péter jut eszébe, de a köztársasági eszmét egy pillanatig se azonosítsuk ezzel a szerencsétlen emberrel, akit a sors kegye képességeit messze meghaladó posztra juttatott. Nem is tudom igazán, mit gondol ez az ember, amikor a köztársaságról beszél, egyáltalán gondol-e valamit, vagy csak a jól-rosszul begyakorolt píárszövegeit olvassa föl. Hit és gondolatok nélkül. De ezzel számoljon el ő.
Amivel nekünk elszámolnivalónk van, az az, hogy (megint patetikusan fogalmazva) megcselekedtük-e, amit megkövetelt a haza, jó honpolgárokként szervezzük-e mindennapjainkat, anyagi és szellemi öngyarapodásunk előmozdítása mellett mit tettünk a közösség, a politikai közösség pallérozódása érdekében. Mert ahhoz, hogy a köztársaság fönnmaradjon, a nemzeti közösség ne tűnjön el, hogy helyén ne formálódjon ki egy tömegmédia szervezte tömegdemokrácia, nos ehhez a korábban elgondoltnál nagyobb és felelősebb politikai cselekvésre van szükség. Mert a köztársaság csak akkor működik, ha tagjai hisznek benne, hogy ez a legmegfelelőbb politikai keret életük szervezéséhez, s ha mindennapi életükben újraalkotják a köztársaság intézményeit. Ha gyerekeikbe beültetik a hitet, a felelős közösségi magatartás érdemes és erényes, s ha részt vesznek a helyi és országos közösségi ügyek intézésében, a közös döntések meghozatalában. Ki-ki lehetőségei és képességei szerint.
A közösségi szerepvállalásra, a helyi és nagyobb méretű közösségek megszervezésére és kollektív föllépésére azért is szükség van, mert a rendszerváltoztatás során a világgazdaságban magának új helyet kereső Magyarország meglehetősen periférikus, kiszolgáltatott helyet tudott elfoglalni. A közösségi érdekek (javuló életfeltételek, minőségibbé váló közszolgáltatások, a polgári értékeket közvetítő és megerősítő média stb.) érvényesítésére alig-alig volt képes a rendszerváltozás utáni Magyarország, ezért is történhetett meg a nemzeti vagyon jelentős részének ebek harmincadjára jutása, és a nemzeti jövedelem a történelemben szinte ismeretlen mértékű átcsoportosítása a külföldi gazdasági szereplők és a hazai nagyvállalkozók irányába. Ha képesek lettünk volna e folyamatoknak közösen föllépve ellenállni, ma nem lenne oly mély szerkezeti válságban az ország.
Március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szokatlan és gondolatébresztő ünnepi műsort adtak a gimnazista fiatalok. Szokatlan volt, mert kegyetlenül és hitelesen őszintére sikerült, s gondolatébresztő, mert arról beszéltek, hogy nekik ma mit jelent március eszméje. Tükröt tartottak elibénk, meg a múzeum előtt fölsorakozott vezetőink elé, s megkérdezték, hogy ti, kedves hajdani kamaszok, ti mit gondoltok március 15-éről, ti hisztek-e eszméiben, ti pusztán formalitásból tűzitek-e ki a kokárdát, ti milyen honpolgári mintát tártok elibénk?
A választ ki-ki adja meg magában. Az én válaszom, most már látom, ennek a kis félbehajtott jelentkezési lapnak a kitöltése volt. Ezért is mondtam azt magamnak, hogy félre a félelemmel, félre a tartózkodással, félre a bizonytalansággal, hogy mit gondolnak majd mások, ha kiállok hitemmel, s szétkiáltom, mit gondolok a világról. Mert tudom, a félelem bennünk van, az eszméket csak titokban vagy taktikázva megvallani merők félelme, ez a fortélyos valami, ami kopasz cenzorként ül agyunkban, s cellaőrként zárja szánkat a szó előtt.
Rajtam, rajtunk is múlik, hogy meg tudjuk-e újítani a Magyar Köztársaságot, hogy hittel tudjuk-e feltölteni, hogy a közösséget újjá tudjuk-e szervezni, s képesek leszünk-e a csoportküzdelemből valami egységet kovácsolni. Többet nem vállalom a felelősséget, hogy ennek sikertelensége rajtam is múlott.
S miért a Szövetség? Ám mi más? A múltjukkal és jelenükkel elszámolni, önmagukkal szembenézni képtelen szocialisták, vagy a nemzeti radikálisok, a mindenfajta racionalitást elutasító büszke provincializmus, vagy talán a szabad demokraták, a másik radikális magyar hagyomány, maga a kollektív frusztráció? Tán mindegyikük szereti e hazát, de hogy nem jól, az biztos.
Politikai eszményeimhez legközelebb a Szövetség áll. Az út, amit a Fidesz az elmúlt jó tizenhat évben megtett, az én utam is volt, szellemi helykeresés, néha gyávaságtól hajtott helyezkedés. De pártot nem azért választ az ember, hogy a tökéletesség birodalmába bebocsátást nyerjen. Hanem, hogy másokkal együtt alkosson valami jót, a fönnállónál jobbat. Még csak azt sem mondom, hogy mindenki és minden kedvem szerint való e pártban, mert hát mitől lenne az, s vajon én mások kedve szerinti vagyok-e? Biztos, hogy nem. De a politikai közösség sikeres működésének az is feltétele, hogy a sokféle hitben élők együtt tudjanak működni, közös eszméket találni, s érdekegyesítést végrehajtani.
Hát e megfontolásokból, hitből és várakozásokkal telten jelentkeztem a Szövetségbe. A magam módján.

A szerző társadalomkutató