Mulasztásos törvénysértés az agrárszektorban

Külföldi jogi személy a csatlakozási szerződés ellenére már magyar földtulajdont szerezhet. Az uniós külföldiek föld- és ingatlanszerzését 2004. május 1-jétől bevezető földtörvényt kormányzati politikusok és holdudvaruk szakértői a közvéleménynek mint a hazai érdekvédelem páratlan sikerét kívánják eladni. (Fontos, hogy az emberek a földügyben győztesnek érezzék magukat, így ne legyen okuk az összefogásra és a közérdek érvényesítésére.) A szokványos agymosás, az álságos hírközlő manipuláció szót sem érdemelne, ha ezúttal nem lőtt volna túl kétszer is a célon. Először azzal, hogy döntő alaptényeket letagad, nem létezőnek tekint. Másodszor pedig kiskorúnak tartja a társadalmat, mikor arra épít, hogy – minden csoda három napig tart alapon – már senkit nem érdekel sem a következmény, sem az ügy tanulsága. Leginkább az, hogy ha a közösségi jog alkotmányos védelmi eszköztára ennyire ellenünk, létérdekeink alávetésére fordítható, és ezt a jogrend szentesíti, úgy mire számíthatunk? Amikor az EU jogi kényszere – ki nem védhető – idegen érdekek diktátumaként nehezedik ránk. A valósággal szembesülés ezért megköveteli, hogy az új törvény lényegét röviden összegezzük.
Mély hallgatás övezi, hogy a földtörvény 2004. május 1-jétől a közösségi jog és a csatlakozási szerződés terhére mulasztásos törvénysértést valósít meg. Mégpedig azzal, hogy a társasági és a szövetkezeti – tehát a nagyüzemi – földhaszonbérlet térmértéki kiváltságait ma is őrzi a nemzetközi kötelezettségvállalás és a közösségi jog ellenére. Már a csatlakozási szerződést előkészítő, 2001. június 12-i luxemburgi megállapodás rögzítette: a földbérleti piacon – a szereplők hátrányos megkülönböztetésének tilalma miatt – a jog nem tehet különbséget a természetes és a szervezeti személyek földhaszonbérletének feltételei között. Másrészt – a földtulajdonszerzés szabályozásától eltérően – itt nincs átmeneti mentesség, így uniós tagságunktól fogva a bel- és külföldi, valamint a magán- és jogi személyek részére egyenlő, a hátrányos megkülönböztetést kizáró feltételeket kell teremtenünk. A törvény szerint ma a belföldi magánszemély, továbbá a külföldi magán- és jogi személy legfeljebb 300 hektár földet haszonbérelhet, míg a gazdasági társaság és a szövetkezet 2500 hektárt. Az utóbbi mérték tovább növelhető a területi maximumba be nem számító egyéb földjuttatásokkal. (A szövetkezeti és a társasági tagtól vagy az utóbbi névre szóló részvénytulajdonosától, avagy a Nemzeti Földalaptól haszonbérelt föld nagyságával.)
Ezt a diszkriminációt a kormány – közösségi jogharmonizáció címén – már a földtörvény 2002. őszi módosításakor megszüntethette volna, azonban ehelyett újabb jogcímet is létesített a nagyüzem haszonbérlői kiváltságának. (Lásd a Nemzeti Földalap által ötven évre adható haszonbérletet.) Érdekkötöttsége szerint a kormánynak erre jó oka volt: a nagybirtokrendszer létfeltétele földalapjának bérlettel kiterjesztése és erősítése. Csakhogy egy uniós tag – mint jogállam – élhet-e úgy a közösségi joggal, hogy az irreleváns (akár nem létező), amikor a tőkeérdekre nézve hátrányos, a jogi személlyé szerveződött tőkeerőt, a nagybirtokot kellene korlátoznia a bérleti piac más szereplőivel szemben? Ha ez megengedett, úgy mivé lesz a közösségi jog kötelező érvénye? Csak arra a jogalanyra áll, akit a jogalkalmazó alá kíván vetni a tőkeuralomnak?
A mulasztásos törvénysértés jogunkban mind gyakoribb. (Így a földtörvény 1994 óta ígéri az általános birtokrendezésről szóló törvényt, ami helyett ma is csak az önkéntes földcsere él.) Először fordul viszont elő, hogy a jogalkotói mulasztás nemzetközi szerződés és a közösségi jogharmonizáció egyidejű megtagadására vezet. Az Alkotmánybíróság hivatott eldönteni, hogy ilyen jogsértés – mely egyszerre ütközik a közösségi jogba és alkotmányunk 7. szakaszába – megengedhető-e uniós tagságunk kezdetén.
Az uniós külföldiek számára korlátlan ingatlanpiac és a látszólag korlátozott földpiac megnyitása mögött két durva jogsértés rejlik. Egyik a földtörvényben a csatlakozási szerződés jogalapjának, a római szerződés normáinak a mellőzése, amelyek az uniós polgár más tagállamban való földtulajdonszerzését – és az ehhez járuló nemzeti elbánást – a tényleges letelepedettséghez fűzik. Ehelyett a törvény a termőföld tulajdonszerzési jogát megadja a nálunk nem letelepült (csak szándékozó) uniós állampolgárnak. Másik jogsértés, hogy – bár a csatlakozási szerződés kivételesen és csak uniós magánszemélynek biztosítja a földtulajdont – a törvény az önálló vállalkozó fogalmán belül azt kiterjeszti a jogi személyekre. Eszerint az egyéni cég is szerzőképes, így a tőkeerős külföldi jogi személynek (ilyen az egyszemélyes kft.) már most szavatolnunk kell a földtulajdont. E kiváltság a csatlakozási szerződésbe ütközik, amely – a három–tíz évi mentesség lejártáig – nem nyújthat földtulajdont külföldi jogi személynek. Emellett ez joghátránnyal sújtja a belföldi társaságot és szövetkezetet, amelyek csak három–tíz év múlva lehetnek szerzőképesek.
A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium politikai államtitkára egy tévévitában elismerte, hogy a földtörvény megoldása nem egészen felel meg a római szerződés alapelveinek, azonban ez a derogációból kényszerűen következik. Ez az érvelés finoman szólva fogalmi képtelenség. Azt a tévhitet kelti, mintha a derogáció a közösségi jog kiiktatására szolgál(hat)na, miközben ez is a kötelező uniós norma végrehajtási eszköze, még ha könnyítést is ad: a fokozatosság és méltányosság elve szerint átmeneti időt nyújt a teljesítéshez. Ha viszont önkényes jogértelmezés megfoszthat minket az uniós alkotmány és a közösségi jog érdekeinket védő érvényesítésétől, úgy kettős mérce létesül, mely az EU alkotmányos rendjét felszámolja. Jelen esetben – bár az EU alkotmánya a jövőben is fenntartja a letelepedettség és a tulajdonszerzés szabályát – csak az EU korábbi tagállamai követelhetik meg a külföldi földszerzéséhez a letelepedettséget és működtethetik az ennek ismérveit számon kérő engedélyezési rendszert. Nekünk viszont erről – a földtörvény alapján – le kell mondanunk, és jogvédelmünkhöz nem igényelhetjük sem a római szerződés, sem az uniós alkotmány szabályait. Azok viszont kötelező érvényűek a terhünkre, ha – a római szerződés 56. cikke alapján – ki kell zárni, hogy a magyar állam akár közérdekből is beavatkozzék a saját területét alkotó föld tulajdonának és használatának szabályozásába, ha ez a tőke szabad áramlását sértené.
Az alaptény mellett szinte eltörpül, hogy a törvény a jogellenesen eljárt (nem letelepülő, nem agrárvállalkozó stb.) külföldi földtulajdonszerzését is megengedi, végső szankcióként annak eladására kötelezi őt. Az elbírálás kibúvói, a mentesülési címek itt nem ismertethetők. A lényeg, hogy az FM-hivatal felszólítása jelzi a jogszerzőnek a lépéskényszert: ha a feltételeket nem teljesíti, előbb-utóbb el kell adnia földjét, ami viszont kizárja bírságolását. Valójában ezzel a törvény intézményi biztonságot kínál az itt nem letelepülő külföldi befektetőnek ahhoz, hogy – anyagi vagy más kockázat nélkül, nyerészkedési célzattal – földet vegyen, amit később jogszerűen, anyagi haszonnal értékesíthet.
A védett természeti terület tulajdonának uniós külföldi magán- és jogi személy részére megszerezhetőségét a földtörvény egy körmönfont és nem értelmezhető negatív megfogalmazással rögzíti. Ez bármennyire is bonyolult és önellentmondó, bizonyossá teszi, hogy a jogszerzés a külföldi jogi személyek számára megnyílt, míg abból a belföldi társaság és szövetkezet kizárt.
Milyen hazai közérdek szól a külföldi földtulajdonszerzésnek a közösségi jog fékeit és az átmeneti mentességet is kiiktató, csaknem korlátlan megengedése mellett? Földpiacunk tőkevonzó képességének kiteljesítése vagy az EU világpiaci versenyképességének növelése? Lengyelország 18 évre kizárta a külföldi földtulajdonszerzést (bár ott a nagybirtok még ismeretlen), nálunk viszont a földtörvény önfeladásával a három–tíz évi mentesség az önvédelmet leszerelő, üres díszletté vált. Az új törvény nemcsak a termőföldről, hanem az ingatlanpiacunk külföldiek számára korlátlan kiszolgáltatásáról is szól. Olyan történelmi helyzetben, amikor a – tíz-húsz éven belül – jégkorszakkal fenyegető globális éghajlatváltozás társadalmi-gazdasági következményei a föld megtartását minden nép számára a túlélés, az etnikai megmaradás parancsává teszik. Társadalmunk nem törődhet bele a föld feletti önrendelkezés elvesztésébe, mert az egyértelmű az önfeladással. Ahhoz, hogy – a tragikusan felgyorsult népességfogyás megállításával – a magyarság fennmaradjon mai államterületén, társadalmi közmegegyezésnek kell születnie az állam földalapjának nemzeti önrendelkezés alatti megőrzésére.

A szerző az MTA doktora, egyetemi docens