Sajtódiszkrimináció egy „normális” országban

Az igényes tollforgató nem szereti magát ismételni. Megtanulta fogalmazásórán, az általános iskola harmadik osztályában, hogy az ismétlés a stiláris szegénység jele. Ez persze a valóságban nincs egészen így – mindenesetre az ismétlési tilalom a sajtóba is átszivárgott. Az én zaklatott hivatásom például hajlik úgy értelmezni a sokat emlegetett hírversenyt, hogy mindig új szenzációk után kell kajtatni. Az új címlapsztori pedig kioltja a régit, miközben az előző probléma még meg sem oldódott. Legalább a mértékadó sajtónak kötelessége volna a hírkövetés: időről időre visszatérni arra, miként folytatódik egy adóforintokból finanszírozott közérdekű történet. Ez persze érthetően nincs ínyükre a különféle sikerpropaganda-irodáknak, agymosóműhelyeknek, melyek számára lényegében egyetlen nagy gyurmakészlet a világ.
Működő demokráciákban a különféle ideológiák és politikai táborok kölcsönös médiaellenőrzés alatt képesek tartani egymást. Garantáltan fény derül a stiklikre, a lopásokra, a hazugságokra, a pénzmosásokra, a meggyalázott választási ígéretekre. (Ezt nevezzük sajtókiegyensúlyozottságnak.) Ha egy országban a média szerkezete nem követi a politikai szimpátia szerinti választópolgári megoszlást, a kölcsönös médiaellenőrzés eltorzul, esetleg nem is működik. A felborult sajtószerkezet pedig maga alá temeti a kiegyensúlyozott tájékoztatást. Maga alá temeti az alkotmányosságot, a demokráciát.
Van olyan felfogás is, hogy az ismétlés hasznos módszer: a sulykolás eszközével nemcsak Goebbels és Sztálin, de a modern tömegdemokráciák kommunikációs szakemberei is előszeretettel élnek. Úgy gondolom, ha most ismétlésekbe bocsátkozom, azt demokrata felbuzdulásból teszem. Magyarországon a kommunisták úgy távoztak ideiglenesen a politikai hatalomból, hogy saját, korábban abszolutizált, a társadalomra diktatórikusan rákényszerített ideológiájukat meghazudtolva kiépítették gazdasági és sajtóhídfőállásaikat. Legnagyobb meglepetésükre ez nem csupán a demokratikus viszonyok közötti megkapaszkodásra, hanem a politikai hegemónia huzamos megtartására is elegendő eszközrendszernek bizonyult. A formális demokrácia erőtlennek mutatkozik a posztkommunista érdekszövetséggel szemben: a kilencvenszázalékos médiatúlsúlyt birtokló kormánypárti elit az abnormális sajtóviszonyokat normálisnak állítja be, s immár a második köztársasági elnök nem talál kivetnivalót a sajtószabadság gyakorlati érvényesülését akadályozó status quóban. Nem nehéz pedig belátni: ha a közszolgálati és kereskedelmi média négyötödénél nagyobb részét a kormánypártokhoz közel álló csoportok uralják, a mérleg nyelvét alakító közszolgálati moderátorok pedig csaknem kivétel nélkül a kormányhű sajtó vezető rétegéből verbuválódnak, akkor Magyarországon nincs politikai esélyegyenlőség, ennélfogva nem beszélhetünk szabadságról sem.
Mindezt az ismétlést a Magyar Nemzetet érő újabb kormányzati diszkrimináció teszi most aktuálissá. Nem elegendő a kilencvenszázalékos kormánybarát sajtóhegemónia – még a hírversenyből, a közérdekű információkhoz való hozzájutásból is kirekesztik az egyetlen országos ellenzéki napilapot. Jegyezzük meg ezt a nevet: Mihalik Judit. A pénzügyminiszter közpénzből honorált tanácsadója ugyanis megfogalmazta, hogy a második legnagyobb példányszámú honi napilapnál senki sincs, „aki olyan módon tudna tájékoztatni a (Draskoviccsal való) beszélgetésről, mint ahogyan azt a többi lap megteszi”. Sőt ahelyett, hogy sebesen bocsánatot kérne az európai elveket megcsúfoló diszkriminációért, paradox módon a kormánypárti lapok meghívását nevezi gesztusnak. S még rá is tesz egy lapáttal: „A Magyar Nemzettől nem ismerünk senkit, akinek egy ilyen jellegű háttérbeszélgetés hasznos lehet.”
Fordítsuk ezt le magyarra! A Magyar Nemzet folyton bírál, kukacoskodik, ezért újságírói inkompetensek. Nem dicsérőleg számolnak be a kormányzati háttérbeszélgetéseken hallottakról, mint a többi napilap. Mivel gőzük sincs arról, amit a válságkezelő miniszter a száján kiejt, nem hívjuk meg őket. Mivel pedig nem hívjuk meg őket, nem is ismerkedünk meg velük. (Olvasni eleve nem olvassuk őket a werberi intés szellemében: még felidegesítenénk magunkat.) Miután pedig jól lebunkóztuk őket, még meg is alázzuk ezt a nem elég lojális bandát: azt mondjuk, nem is tudnának hasznosítani semmit az elhangzottakból. Annyira degeneráltak, hogy még azt sem ismernék fel a hallottakból, ami egy ellenzéki orgánumban muníciót szolgáltathatna nekik…
Kedves Mihalik tanácsadó asszony! Ezúton szeretném felajánlani szerény közreműködésemet az önök által szervezett miniszteri háttérbeszélgetésekhez. Azt nem tudom garantálni, hogy olyan módon tájékoztatom olvasóinkat, mint a többi napilap (akkor azoknál dolgoznék), de a hallottak hasznosításáért jótállok. Ehhez már csak meg kellene ismerniük. Ha ajánlatom mégis visszhangtalanul halna el, csakis arra tudnék következtetni: fessék bármilyenre is a cégtáblát, önök mégiscsak az információs monopóliumot utolsó csepp vérükig védelmező kommunisták.