Totális háború, goebbelsi propaganda

Már csak egy kiáltás hiányzott a werberi háborús felkészítő rendezvényről, nevezetesen: Wollt Ihr den totalen Krieg? De e mondat elhangzása nélkül is világosan ott lebegett a totális háború szándéka, nemcsak a lelkesítő esemény termében, de megtalálható az MSZP egész kampánystratégiájában. S az is vitathatatlan, hogy Ron Werber – az Index jóvoltából nyilvánosságra került teljesítménye alapján – bátran számolható immár a történelem leghírhedettebb háborús propagandistái, Joseph Goebbels és Ilja Ehrenburg közé. A werberi alakítás talán legperverzebb eleme, hogy pontosan azt a húsz év körüli generációt célozta meg, amelyik a legkönnyebben manipulálható, a legalaposabban fanatizálható. Elég itt a saját veszteségekre sohasem tekintő szovjet hadvezetés által százezerszámra a halálba küldött fiatalokra vagy éppen a háború végén – minden mindegy alapon – bevetett Hitlerjugendre utalni. Persze a bátorságnak is egészen más fokát jelenti évekig a Pripjaty-mocsarakban partizánként harcolni, vagy szembeszállni a szövetségesek sokszoros túlerejével, mint féligazságokat tartalmazó röpcédulákat osztogatni, ahol a legnagyobb veszélyt legfeljebb egy enyhe megfázás jelentheti. Az is nyilvánvaló, hogy egészen más minőséget jelent a tereket elfoglalni és megszállni kifejezés olyan küzdelmekben, ahol az ellenfél esetleg visszalőhet. A csapatjátékosokban néhány dolgot feltétlenül tudatosítanak, például azt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azt, hogy a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben ők – gyakorlatilag büntetlenül – bármit megtehetnek, legfeljebb majd egyezkednek a büntetésről. Beléjük ivódik, hogy a politika már régen nem a saját értékek képviseletéről, azok megvalósításáról, a közösség szolgálatáról szól. A kampány nem ezen tervek, elképzelések bemutatását jelenti, hanem az ellenségnek tekintett ellenféllel szemben megfogalmazott vádözönt, amelyet bizonyítaniuk sem kell. S elegendő lehet a sikerhez a tömegmanipuláció legújabb eszközeinek gátlástalan alkalmazása.
Ha már a szocialisták a háború nyelvét választották, akkor talán érdemes megkísérelni a hadtörténet fogalmaival leírni a magyarországi kampány néhány jelenségét. Ami annál is logikusabbnak tűnő lépés, mivel Werber világosan kiadta a jelszót: nem új választói rétegeket kell megnyerni – hiszen az az elmúlt, csaknem kétesztendős kormányzás „eredményeit” látva aligha lenne lehetséges –, hanem a már megszólítottakat kell ismét mozgósítani. A háború rendkívül erős szervező- és összetartó erő, nem véletlenül tartja úgy számos politológus, hogy az erősen fekete-fehér kategóriákban gondolkodó Egyesült Államok minden elnökének szüksége van egy saját háború megvívására. S ezen küzdelmek nemcsak a klasszikus háborús célok miatt robbantak ki, de a külső veszély, a fenyegetettség tudata egyben az olyannyira heterogén amerikai nemzet egyik legfontosabb összetartó ereje is.
A saját támogatók és szimpatizánsok megtartásának egyik leghatékonyabb eszköze a táborszemlélet, a háborús pszichózis gerjesztése, egy minél megosztottabb közhangulat kialakítása. Ahol a mieink számára a halálnál is rosszabbnak tűnjön a vereség, s ahol fel sem merülhet bennük a dezertálást jelentő átszavazás. E propagandaküzdelemben annál idegesebbek a szocialisták, minél békülékenyebb s minél elfogadhatóbb üzenetek érkeznek a jobboldalról a baloldali választóknak. Ezért volt áldás a számukra a veszélytelen mumus szerepét kitűnően alakító Torgyán József, vagy Csurka István politizálása. Lásd például Horn Gyula 1998-as elszólását, miszerint nem rossz az, ha a MIÉP bekerül (az Országgyűlésbe – K. L.), mert akkor ki lehet adni a jelszót, hogy szóval, bibsik, komcsik, ki a gátra, jön a barna veszedelem! E főtitánok politikai halálát követően most éppen Kövér László a célpont, az ő rémképével kell kelnie és feküdnie a szocialista választónak. Szinte biztosra vehető, a kötélügyben már megszokott alapossággal igazolják a most készülő best of Kövér összeállításban, hogy megnyilatkozásai csak úgy hemzsegnek a kódoltan fasiszta üzenetektől. Hiszen számos történeti tanulmány bizonyítja, Mussolini vagy Hitler is gyakran kívánt jó reggelt munkatársainak, mint azt az európai demokráciákban példátlan módon Kövér László is rendszeresen megteszi.
A kalandos módon kiszivárogtatott háborús felkészítő beszédnek az ellenzéket kell riadóztatnia, s tudatosítania benne, politikai megmaradásáról szól ez a küzdelem. Mindesetre üzenetértékű, hogy inkább a werberi fejtágító publikálása, mind az ott elhangzottak háborítottak fel számos baloldali politikust és médiaszemélyiségét. S az is feltűnő volt, hogy a jobboldal elleni háború eszméjétől való elhatárolódás is finoman szólva nagyon halványra sikeredett.
A polgári erők 1998 és 2002 közötti kormányzása – minden hibája, tévedése és bűne ellenére – először villantotta fel annak lehetőségét, hogy a baloldal politikai, pénzügyi, gazdasági, média stb. túlsúlya hazánkban korlátozható. S először sikerült bizonyítania, hogy hiányosságai ellenére az MSZP–SZDSZ csapattal szemben működő kormányzati alternatívát képes a nemzeti oldal megjeleníteni. Pontosan azért olyan érdes a magyar politikai összecsapások hangja, mert a küzdelmeknek még van a résztvevők anyagi boldogulásán túlmutató célja. Nevezetesen most rögzül, hogy milyen csoportokból áll majd a hazai politikai élet anyagi kereteit kialakító vállalkozói réteg. (Nem tekinthető tehát véletlennek a kormány pánikszerű privatizációs gerjedelme.) Az is hamarosan eldől, hogy sikerül-e kialakítani egy széles középosztályt, amely Nyugaton a nemzeti politizálás természetes bázisát jelenti. Ezért aligha lephet meg bárkit, hogy az MSZP kampánybrosúrájában, a Népszavában rendszeresek a nemzeti középosztály elleni méltatlan támadások.
Éppen ezért a kizárólagosságban gondolkodó szocialisták vezetése láthatóan nem tett le arról a szándékáról, hogy megpróbálja visszaállítani a számára ideális állapotnak tekintett 1994 és 1998 közötti viszonyokat, amikor számos kis jobboldali törpepárt hangoskodott az Országgyűlésben, a hatalomra jutás gyakorlati esélye nélkül. Menynyire kényelmes volt akkor afelett sajnálkozni kül- és belföldön, hogy miért nincs nálunk egy valóban versenyképes és európai színvonalú jobboldal! A totális küzdelem tényének felismerése annál is szükségesebb, mert a szocialisták mindig is mesterei voltak a hadicseleknek, az ellenfelet megosztani és elaltatni kívánó háborús propagandának. Jellemző példa, hogy miközben Kovács László a 23 millió román munkavállaló áradatával fenyegetőzött, addig a Magyar Hírlapban 2002 januárjában a toleráns vonalon menetelő Szili Katalin és Lévai Katalin a kirekesztő, idegenellenes kampány veszélyeitől óvta – természetesen roppant őszintén és megható aggodalommal – a magyar társadalmat.
A központi hatalmak 1918-as összeomlásának is egyik meghatározó okát képezte, hogy sokan hittek az antant suttogó üzenetének, hogy a harcukat nem németek, osztrákok vagy magyarok ellen vívják, hanem éppen értük, az elavult, korhadt, bűnös, antidemokratikus monarchiák felszámolása érdekében. Ugyan mit ért a versailles-i békefeltételek kézhezvételét követően a német szociáldemokraták rezignált önvallomása, hogy minden másként alakult volna, ha tisztában vannak az antant valódi hadicéljaival, s ha a karthágói béke emlegetését nem tartják a császári rezsim hatalomátmentési kísérletének?
A jobboldalnak el kell döntenie: felveszi-e az eléje vetett kesztyűt, és komolyan válaszol a baloldali kihívásra, vagy pusztán megélhetési forrásnak, szabadidő-eltöltési lehetőségnek tekinti a politikát. Itt megint érdemes egy kiáltó történelmi párhuzamra utalni. Az antant emberben és anyagban meglévő hatalmas túlereje ellenére csak 1918 tavaszára jutottak el oda, hogy félre kell tenniük a presztízsszempontokat, és erőiket a tisztes helytállás érdekébenkell koncentrálniuk.
Ráadásul, ha valóban eredményt kívánnak elérni a túlerőben lévő ellenféllel szemben, akkor motiválni kell a saját csapatokat. Például azon – a nyugati hadseregekben evidenciának számító – szabály alkalmazásával, hogy visszavonuláskor nem hagyják hátra katonáikat. Mert vajon elképzelhető az a nagyúri allűr a baloldalon, hogy a Fideszhez hasonlóan ne gondoskodjanak a kormányváltás idején a hatalomból kikerült embereikről?
Aligha lehetnek illúzióink a baloldal céljait illetően. Az alkalmanként a kormány felől érkező, összefogásra, közös uniós lobbizásra buzdító üzenetek mögött nem a politikai célok megváltozása valószínűsíthető, hanem a felelősség megosztásának szándéka. Valamint annak felismerése, hogy a magyar társadalomban igen erős az apolitikus harmóniaigény. S ha ezt a propagandatrükköt kellő osztogatással tudják egybekapcsolni – lásd a Medgyessy-kormány 2003 tavaszáig tartó magas népszerűségét –, akkor gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak.

A szerző történész, közíró