Kilencven éve történt, hogy eldördült ama pisztoly Szarajevóban. Véget ért a hosszúra nyúlt XIX. század, s elkezdődött a második harmincéves háború, amelyben a versailles-i és a trianoni békeszerződések csak fegyverszünetet jelentettek. Az emlékezetes 1914. június 28-án, Szent Vid, a szerbek védőszentjének és Lázár fejedelemnek a törököktől 1389-ben elszenvedett veresége napján Gavrilo Princip megölte az osztrák–magyar trónörököst, Ferenc Ferdinándot. A dolog amúgy Svejk-szerűen kezdődött: az ifjú diák Belgrádban, az Arany Tokhalhoz címzett kávéházban múlatta az időt, amikor először hallott a Fekete Kéz létezéséről. Aztán a dolog komolyabbra váltott, mint Prágában: a hőst a koronás fők iránti érdeklődés nem a bolondokházába, hanem a titkos szövetség egyik lőterére vitte. A Fekete Kéz főnöke Dragutin Dimitrievics, a legendás Apis ezredes volt, aki összeesküvő tiszttársaival 1903-ban meggyilkolta az osztrákbarát Obrenovics Sándor királyt és feleségét, s létrehozva a gyilkosok iskoláját, terroristák egész sorát képezte ki az erőszakkal megteremtendő Nagy-Szerbia harcosának. Princip, kijárva az iskolát, társaival azt a feladatot kapta, hogy a boszniai hadgyakorlaton részt vevő Ferenc Ferdinándot – akinek trializmuskoncepcióját a nagyszerb eszme halálos veszedelmének tekintették – úgy tegye el láb alól, hogy a nyomok ne vezessenek Belgrádba. A merénylők vallomásaiból sok minden rekonstruálható, de a bizonyító dokumentumok azóta sem kerültek elő. Ugyanakkor utódállami – s hazai liberális – körökben ma is él az a nézet, hogy a háború kitöréséért nem Belgrád, hanem a magyar miniszterelnök, Tisza István lett volna a felelős, mert a hadüzenetet eldöntő minisztertanácson a szerbek látszólagos békülékenysége ellenére is a háború mellett döntött.
Mi is történt viszont szerb részről? Amikor 1914. november 7-re a szerbek feladták Belgrádot, rögtön megindult a nyomozás Pasics szerb miniszterelnök titkos iratai után. Szóbeszédből kiderült, hogy a szarajevói merényletre vonatkozó iratokat vagy megsemmisítették, vagy valaki Pasics tudta nélkül eltüntette őket. Amikor Apis a háború vége felé, 1917-ben hatalmi harcokban végleg szembekerült a régensherceg és Pasics taktikázó irányvonalával, s Szalonikiben hadbíróság elé állították, tagadta, hogy a szerb kormány tudott a merénylet előkészítéséről. Ha Apis akkor elmondja az igazságot, megmenti az életét, viszont Szerbia a háború kitörésében játszott szerepének leleplezésével alapjában rendíti meg az antant és Szerbia harcának igazába vetett hitet. Inkább odaállt Vidovdan napja előtt a kivégző osztag elé…
S most ugorjunk egy nagyot. 1937 márciusában folytatták le Moszkvában a második trockista pert, a tizenhetekét, amelyben Karl Radeket, a Komintern egyik szervezőjét is elítélték. Radek tagja volt a breszt-litovszki békét a németekkel és Ausztria–Magyarországgal megkötő szovjet delegációnak, s a per során különös módon Gavrilo Princip alakját is bevonta fejtegetéseibe. Bár a háború kirobbanása titkai közül egynémelynek tudója volt Princip, börtönben halt meg, de nem lett áruló – így Radek. „Szerb nacionalista volt, úgy érezte, az igazság az ő oldalán áll, és azért a titokért harcolt, amellyel védte a szerb nemzeti mozgalmat” – tette hozzá, megemlítve, hogy a principi titkot Lenin elvtárs is tudta. Talán a breszti tárgyalások előtt találtak a cári külügyminisztérium iratai közt olyanokat, amelyek a háborút kirobbantó személyekre, orosz kapcsolataikra vonatkoztak? (Lásd például a Pasics dolgozószobájából nyomtalanul eltűnt dokumentumokat.) Mindenesetre Radek szónoki hasonlata – amelynek semmi köze nem volt a tizenhetek peréhez – igen tanulságos elszólás arra vonatkozóan, hogy szomszédainknak nem Tiszában és Magyarországban kell keresniük a háború okát.
A magyar politikai közvélemény – amely törökpárti volt – sem Bosznia az oszmánoktól való okkupációjának, sem pedig 1908. évi annektálásának nem örült. Igaz, Ferenc József ősi magyar jogra hivatkozott a tartomány bekebelezésekor, azonban Budapest az 1910-es bosnyák alkotmány elfogadása után itt taktikai okokból a szerb radikális pártra támaszkodott a horvátokkal és a muzulmánokkal szemben, bár köztudott volt, hogy azok Pasics emberei. Ami pedig az osztrák pénzügyi körök kikényszerítette sertésháborút illeti – Budapest volt akkor az európai disznókereskedelem központja –, mélyen sértette ugyan a szerb érdekeket, de hosszú távon nekünk is veszteséget okozott.
Pesten kezdetben – miután a szarajevói pisztolylövés megszabadította a nemzetet legnagyobb ellenségétől, a magyar alkotmányt felrúgni akaró trónörököstől –, mint Maugain francia főkonzul jelentette, szívbelileg senki sem gyászolta a főherceget. Cambon berlini francia követ is azt írta, hogy Magyarország megmenekült attól a helyzettől, amelybe később a főherceg megvetése sodorhatta volna. Aztán alig telt el néhány nap, és a sajtó hőst csinált abból a Ferenc Ferdinándból, akinek trónra lépésétől a magyarok annyira féltek… 1914. július 26-án pedig már arról számolt be a sajtó, hogy „Budapest utcája még nem látott ennyi lelkesedő fiatalembert, mint ma délután. Tódult mindenki a főbb útvonalakra, mindenkiből megelégedés tört ki (…), hölgyek éltették a háborút, gyerekek zászlót és lampionokat kerítettek és ezekkel járták be a várost, ahol tomboló lelkesedés uralkodott, s a helyőrség zenekarai hazafias dalokkal fokozták a tüntetően lelkes hangulatot.”
origo.hu
A kormány megvédte volna a Római-partot az árvíztől, de Karácsonyék elutasították
