A sofőr volt a besúgó

Hetvenhét éves Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (Pofosz) alapító elnöke. Másfél évtizeden át frontember volt, hangos szónok, az 1956-os forradalom börtönbe juttatottjainak szószólója, támasza; maga is börtönviselt ember, akit először halálra ítéltek, majd a bitófa árnyékában mégis kegyelmet kapott. Két évvel ezelőtt saját akaratából kiszállt a politikából, a közéletből. Azóta nem sokat hallottunk róla.

– Miért hagyta ott két évvel ezelőtt a Pofoszt?
– Nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem, mert egyik-másik kollégámról kiderült, hogy… – Elém tesz egy dokumentumot. – Ez az ember volt három évig a sofőröm… Egy Prohászka fedőnevű ügynök: P. József…
– A dokumentum 1957. december 17-én kelt. Olvasom: „… (P. J.) a Tűzoltó utcai ellenforradalmi csoport tagja volt… az ellenforradalom után az ifjúsági párt megalakulásán részt vett. 1956 decemberében őrizetbe lett véve, ügye ki lett vizsgálva, és a vizsgálat befejeztével felvetődött beszervezési lehetősége, amelyet végrehajtottam 1957 márciusában. Ettől az időtől kezdve részünkre dolgozik.”
– 1957 márciusától a mai napig!
– A Pofosznál?
– Most már nem ott…
– Olvasom tovább: „Munkája igen eredményes, jelentései alapján ez ideig egy halálos ítélet, egy fegyverrejtegetés jelenleg van bírósági tárgyalás alatt, 3 internálás és 4 preventív őrizetbevétel történik.” Ennek következményeként valakit kivégeztek?
– Igen, Szirmai Ottót, aki Angyal Pista mellett harcolt a Tűzoltó utcában. Mind a kettőt mellőlem akasztották.
– Mikor jutott a birtokába ez a másolat?
– A napokban. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kaptam.
– Hogyan robbant ki két évvel ezelőtt a „kellemetlen helyzet”?
– Egyik barátom közölte velem, hogy undorító már az a sok mocsok, amivel be akarnak feketíteni, és próbáljak valamit csinálni. Valaki rendszeresen névtelen leveleket küldözgetett a Pofosz vezetőségi tagjainak, amelyekben engem beépített embernek nevezett, aki a halálos cellában egymás után „dobta fel” az embereket, többek között Szirmai Ottót és Angyal Istvánt. Mindenki tudott a levelekről, csak
én nem.
– Mit tett?
– Összehívtam a vezetőséget, és ekkor derült ki, hogy egyik helyettesem, B. József küldözgeti a leveleket. „Majd mindjárt kiderül egy és más… – mondta B. sokatmondóan ezen az összejövetelen, majd hozzátette: – Elmentünk négyen a hóhérhoz, és megkérdeztük, mit csináltál, amikor vittek akasztani.” Micsoda? „Majd mindjárt jön egy halálraítélt, és ő elmondja…” Erre B. kiment a teremből, és három perc múlva visszajött P. Józseffel, a sofőrömmel. Ez a halálraítélt? – kérdeztem. „Na, várj csak egy kicsit, nagyfiú, majd mindjárt kiderül…, bekapcsoljuk a magnót.” A szalagról kivehetetlen szavak hangzottak fel, inkább krákogáshoz hasonlított. „Nem hallod?” – kérdezte P. J. Össze… magad, amikor vittek akasztani. K. T., a hóhérsegéd ott sem volt – jegyeztem meg. Te jó isten! Ilyen emberekkel vagyok körülvéve? Na, uraim, most befejeztem; kongreszszust hívunk össze, és végeztem. Hát így történt.
– Ismeretes annak a négy embernek a neve, akik felkeresték az egykori hóhért?
– Feltételezem, hogy kik voltak.
– És aztán?
– Két héttel később összehívtuk a kongresszust, és azóta a Pofosz felé sem néztem.
– Mit csinált az elmúlt két év alatt?
– Azon fáradoztam, hogy a saját védelmemben kikérjem a velem kapcsolatos egykori iratokat, dokumentumokat. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mi található rólam. Azon morfondíroztam, hogy mivel tudom magamat megvédeni. Markó György, a Történeti Hivatal akkori igazgatója és Kutrucz Katalin segítettek. De volt valami, amit még Markó György sem mert odaadni, mert az volt ráírva, hogy „Fónay Jenő visszatartott megfigyelése”. Ki tartja vissza? – kérdeztem. „A belügyminiszter” – volt a válasz.
– Erre mit lépett?
– Felhívtam Pintér Sándort, az akkori belügyminisztert. Szeretném látni a saját papírjaimat – mondtam neki. „Milyen papírjaidat? – kérdezte. – Azok a Történeti Hivatalban vannak.” Nem, nem. Nálatok! Meglepődött: „Nálunk?” Ezeket a papírokat csak a belügyminiszter oldhatja fel. „Jenőkém, gyere be, és megkapod, amit kérsz.” Fogalma sem volt arról, hogy nekem „viszszatartott” papírjaim vannak. Egy belügyminiszternek nem ez a dolga.
– Mit talált a dokumentumokban?
– Meglepő dolgokat. Többek között például annak a teljes forgatókönyvét, hogy a forradalom harmincadik évfordulóján, 1986. október 17-étől november 8-ig hogyan vontak ki a forgalomból, és dugtak be a füredi szívkórházba, pedig semmi bajom sem volt. – És mutatja ezt a dokumentumot is.
– Olvasom: „Fónay Jenőt megfelelő időben ref. alá kell helyezni… Harangozó Szilveszter rendőr altábornagy, miniszterhelyettes.”
– Keresztes Tibor egyetemi hallgató lakásán tizenhárman jöttünk össze, hogy többek között megszervezzük: október 23-án lehetőleg minél többen gyertyákat gyújtsanak az ablakaikban.
– És valaki a 13 közül besúgó volt?
– Igen. A Hü–12-12-es köpött…
– A „visszatartott iratok” hány gépelt oldalt tesznek ki?
– Körülbelül nyolcvanat.
– Néhány éve volt egy bírósági pere is…
– Én pereltem be Sz. K. T.-t, mert egy bulvármagazin hasábjain azt állította, hogy az utolsó éjszakán, a Gyűjtőben, kivallattam az embereket, és utána „feldobtam” őket. Egyébként második könyvemben nekik állítottam emléket. Illyés Lacikának meg a többieknek. Ez az Illyés Lacika a halálos cellában egész éjszaka fogta a kezemet, és azt kérte, menjek el a menyasszonyához és a szüleihez.
– Mi lett a per vége?
– Megnyertem. Kaptam egymilliót… Borzasztó…! Ezek miatt az ügyek miatt fogalmaztam meg magamban a keserű mondatot: kár volt azért a 15 évért, amit a Pofoszban töltöttem. Amikor a szervezet megalakult, testestül-lelkestül belevetettem magam. De ma már úgy érzem, okosabban tettem volna, ha a fiammal a műszaki pályán maradok. Mert ő is erőműtervező mérnök, mint én. És okos dolgokat találunk ki.
– Pedig sokan hálásak Fónay Jenőnek, többek között azért, mert 1998-ban, az Orbán-kormány idején egyik zászlóvivője volt annak, hogy az ’56-osok kiegészítő nyugdíjat kapjanak. A Széna téri ’56-os emlékmű, vagy a hortobágyi, a szekszárdi, a Fiumei úti temetőben található – és sorolhatnám tovább – mind az ön munkájának az eredménye. Legendás előadásokat tartott (és tart napjainkig) a fiataloknak; csak egyet említek: 1993-ban az érettségi előtt álló debreceni diákoknak magyarázta el nagy szónoki képességgel, mi történt Magyarországon 1956-ban. Felsorolni sem könnyű, hogyan tartotta ébren az elmúlt tizenöt évben a forradalmi szellemet. Aztán itt van a 2001-ben avatott Kisfogház-emlékhely…
– Már 1990-ben felvetettem az ötletet, de nem támogatták az elképzelésemet. Később összeütközésbe kerültem a Pofosz elnökségével is, ezért aztán egyedül csináltam végig. Korábban még az eredeti akasztófákat állíthattuk volna ki, de közben elégették őket, és nekem már csináltatnom kellett. A Kisfogházban lévő beteg rabokat máshová kellett költöztetni, ezért aztán egy svájci kórházból ágyakat szereztem. De olyan ágyakat, amelyekből Magyarországon egy sem található: egy gombnyomás, és dől balra, egy gombnyomás, és dől jobbra… A végén annyian segítettek, hogy nem győztem hálálkodni.
– Hadd kérdezzem meg: voltak-e nagy tévedései?
– Voltak, igen. Amikor úgy bíztam abban az emberben, akivel – emlékezetem szerint – a sétaudvaron találkoztam, aztán a börtönfolyosón is láttam néha, és a szép meséinek bedőltem. Finoman fogalmazva: nagyon sokat csalódtam. Nem kellett volna mindent elhinnem a Pofosz megalakulásakor sem. Nota bene, még akkor is figyeltettek… Szevasz, szevasz – köszöntöttük egymást. Neved? Mennyi volt az ítéleted? És a többi. Mindenki mondta a magáét. Aztán a végén kiderült, hogy X-nek nem életfogytiglanja volt, hanem egy évet kapott, aztán kiderült, hogy a börtönből kijövet „meg kellett élnie”, és három-négy közbűntényes cselekedetet összeszedett. Aztán volt olyan – a sofőröm –, akiről kiderült, hogy többet ártott, mint használt, és letagadta a közbűntényeit…
– Ezért is tudták beszervezni?
– Már a börtönben beszervezték…
– Feltételezhető, hogy a többi ’56-os szervezetben is voltak hasonló esetek?
– Igen. Ugyanakkor nagyon megszerettem olyan ’56-osokat, akik szikla kemények voltak. Például a kis Vanek Béla vagy Regéczy-Nagy László. Fel tudnék sorolni 100-150 embert. A Pofosz tagjai között is vannak végtelenül rendes emberek.
– Nem akart soha képviselő lenni?
– De igen. Szó volt róla éppen akkor, amikor 1994-ben elvesztettük a választást. Ma viszont már úgy érzem, egyáltalán nincs rá lehetőség, mert a kihalás fenyeget.
– Irodalmi munkásságát is abbahagyta?
– Hat könyvet jelentettem meg eddig, mindegyik a forradalommal és a leverését követő megtorlással foglalkozik. De van még egy adósságom, egy összefoglaló mű, amiben már benne lenne a Pofosz története is. És vágyok egy olyan könyvre, amelyik csakis a fegyverek, a forradalmárok szemszögéből vizsgálná ezt a tizenkét csodálatos napot.
– Mit szeretne még megérni?
– Egy stabil, jobboldali kormányt.