Az eltűnt nemzeti baloldal nyomában

Nagy élvezettel olvastam Pokol Béla és Tőkéczki László egymásnak némileg ellentmondó elméleti eszmefuttatását a nemzeti baloldalról (MN, 2004. május 15. és 28.). Az európai parlamenti választás eredményének fényében fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a 2005-ben rendezendő köztársaságielnök-választás mint gyakorlati politikai erőpróba kiváló alkalmat kínál annak tisztázására, hogy a nagyobbik kormánypárt parlamenti frakciójában van-e még a nemzeti (vagy népi) baloldali irányzatnak jelentős számú képviselője.
Időben kicsit távolabbról elindulva, egyértelmű, hogy a modern kori magyar demokrácia történelme 1990-től a nemzeti-konzervatív pártok gyakori szakadásainak története. Ezen pártok átalakulásai elsősorban a monolit egységet mutató MSZP és SZDSZ által létrehozott erőtérben történtek, amelyben az említett két párt és kézi vezérlésű médiuma elhatárolódások és megalkuvások kikényszerítésével rendkívül hatékony szalámipolitikát folytatott. Az 1998. évi választások után is megvalósulhatott volna a jobboldal megosztása, ha az MSZP képes lett volna a Fideszt és az FKGP-t egymás ellen kijátszani (erről A fogoly dilemmája című hozzászólásomban írtam 1997-ben).
A 2002-es választások viszont olyan parlamenti pártképviseleti arányokhoz vezettek, amelyek a 2005-ös köztársaságielnök-választás közeledtével ezúttal az MSZP szakítópróbáját hordozhatják magukban (különösen igaz ez az európai parlamenti választás eredményének ismeretében). A Magyar Köztársaság alkotmánya szerint a köztársasági elnök országházi választása kétharmados többséggel történik az első két választási fordulóban, ha viszont ez nem sikeres, akkor ezután egyszerű többséggel. Miután kétharmados többség matematikailag csak egy MSZP–Fidesz közös jelölt esetében lehetséges, az elnöknek az első két forduló egyikében történő megválasztását mint valószínűtlen eshetőséget kizárom.
Kérdés tehát, hogy egyszerű többséggel történő elnökválasztás esetén miképpen tudna a jelenlegi ellenzék egy, a kormánypárti jelöltnél neki inkább elfogadható jelöltet a későbbi választási fordulók során köztársasági elnökséghez segíteni. A probléma természetesen abban rejlik, hogy az MSZP parlamenti részaránya miatt nehezen képzelhető el olyan államfő megválasztása, aki nem tudja maga mögött az MSZP-frakció legalább egy részének támogatását (egy Fidesz–MDF–SZDSZ közös jelöltet az 1990-es tapasztalatok alapján remélhetőleg elvethetünk). Így nyilvánvaló, hogy a jelenlegi ellenzék a hiányzó néhány százalékot csak és kizárólag az MSZP soraiból próbálhatja megszerezni. Megtörhető-e tehát az előző évtized gyakorlata, amelynek során az MSZP gyakorlatilag zárt egységként viselkedett minden következményekkel bíró parlamenti szavazás során?
Leválasztható-e néhány százaléknyi honatya a kormánypártról az elnökválasztás során? Van-e egy ilyen forgatókönyvnek esélye? Az MSZP országos szinten, tehát alapszervezeteiben lényegében gyűjtőpárt, amelyben egy szocialista, egy liberális és egy baloldali nemzeti vonulat szerepel. Az Országházban számszakilag domináns többségben lévő szocialista és liberális frakció tagjai közül természetesen senki nem fog az ellenzékkel közös elnökjelöltet támogatni. Ugyanakkor a baloldali nemzeti beállítottságú frakciótagokat, akik az MSZP-n belül Pozsgayék távozása óta defenzívában vannak, és gyakorlatilag azóta sem találtak magukra, az ellenzék esetleg megkörnyékezhetné az elnökválasztás alkalmából. Kérdés, hogy egyáltalán megtalálhatók-e még ennek az irányzatnak a képviselői az Országházban. Ellenvetésként rögtön felhozható, hogy ha létezik a nemzeti baloldal az Országgyűlésben, miért nem lehetett őket nagyítóval sem megtalálni a 2002-es választások óta. Ne feledjük azonban, hogy az akkori választásokból az MSZP mint nagyobb kormánypárt került ki, és elképzelhető, hogy a nemzeti baloldal a párt vezetésének még egyszer carte blanche-ot adva várta az eredményeket, a sok szempontból a nemzeti baloldal elképzeléseit is magában foglaló választási ígéretek teljesítését. Mára azonban más a helyzet, hiszen a nemzeti baloldaliak az MSZP-frakción belül beláthatták, hogy a baloldali és sokszor nemzeti jelszavak mögött ismét egy lényegében neoliberális irányvonal bújik meg, amely sem nemzeti, sem igazán baloldali értékeket nem mutat fel, a nemzeti baloldalnak pedig semmilyen komoly kormányzati pozíciót nem juttatott.
A több mint egymillió szavazó által aláírt nemzeti petíció az MSZP nemzeti baloldalának is a programja lehetne, ugyanakkor a kormány jelenlegi tevékenysége ezen célokkal összeegyeztethetetlen (éppen ennek felismerése okán született a petíció): nehezedik a fiatalok lakáshoz jutása, a privatizáció folytatódik, a kis- és középvállalkozók ellehetetlenülnek a multikkal folytatott egyoldalú küzdelemben, a nyugdíjak nem értékállók, az egészségügy romjaiban hever, a gazdák támogatása akadozik, az energiaárak emelkedése pedig már nemcsak a szegényeknek, hanem egyre több középosztálybelinek is komoly financiális gondot okoz. Ha tehát más nem, a nemzeti petíció irányvonala és sikere, a választóknak az európai parlamenti választáson megnyilvánuló tömeges elfordulása az MSZP-től végre ráébreszthetné a nemzeti baloldaliakat helyzetük tarthatatlanságára.
Ha tehát a Fidesznek és az MDF-nek sikerülne olyan köztársaságielnök-jelöltet állítania 2005-re, aki személyében és programjában az MSZP latens, nemzeti baloldali csoportjának is megfelelne, talán összeállhat a megválasztáshoz szükséges parlamenti többség. Ne feledjük, az ellenzéknek mindössze féltucatnyi MSZP-képviselő átszavazására lenne szüksége! Felmerülhet a Fidesz és az MDF részéről az az elképzelés is, hogy a siker reményében egy olyan nemzeti baloldali politikus elnökjelöltségét támogassák, aki számíthat néhány parlamentbeli MSZP-s szavazatra. Kérdés, hogy van-e olyan népi baloldali egyéniség, amely esetleg elfogadható a Fidesz és az MDF által is. Bár világnézeti beállítottság alapján sokakat egy ilyen lehetőség érthetően bizonyos fokig zavarna, talán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mai ismereteink birtokában az 1990-es évtizedre visszatekintve vajon ki képviselte volna jobban az országot: Göncz avagy Pozsgay? 2005 után pedig mondjuk Kovács László vagy esetleg valaki más?
Úgy gondolom, hogy a parlament nemzeti pártjainak komoly erőfeszítéseket kell tenniük az MSZP parlamenti frakciójának feltérképezésére. Laikusként felteszem, hogy már most is nagyjából-egészében nyilvánvaló számukra, hogy az MSZP-n belül ki nevezhető nemzeti baloldalinak. A potenciális átszavazók nevének ismertetése nélkül már annak bejelentése, hogy a Fidesz és az MDF szövetségeseket keres az MSZP-frakción belül egy számukra is elfogadható köztársasági elnök megválasztásához, a szocialista pártra erős polarizáló hatást fejthet ki. Ha sikerülne megfelelő számú, a kormány alapvetően neoliberális irányvonalától elidegenedett „népi” MSZP-s képviselőt találni, az magában hordozhatná az MSZP nemzeti baloldala országos súlyának megnövekedését is. Ez a nemzeti baloldal újjászületési folyamatát indíthatná el, amely már önmagában is az utóbbi évtized egyik legfontosabb hazai politikai fejleménye lenne, és távlatilag jelentősen elősegíthetné egy nagyon is hiányolt, nemzeti orientációjú baloldali párt kialakulását.
A közelgő elnökválasztás tehát nemcsak kihívás, hanem ritkán adódó lehetőség is lehet a nemzeti pártok, sőt egész Magyarország számára. A miatt a lehetőség miatt pedig, hogy a fenti folyamatok már a 2005-ös elnökválasztás előtt az MSZP-frakció szakadásához és a 2006-osnál hamarabbi kormányváltáshoz vezethetnek, a nemzeti oldalon valószínűleg senki nem fog túlzottan aggódni.

A szerző egyetemi docens (Richmond/Budapest)