Még egyszer a vasárnapi szavazásról

Még egyszer, utoljára tegyük fel a kérdést: van-e belpolitikai tétje a június 13-i európai parlamenti választásnak? Van-e értelme annak, hogy – feláldozva a vasárnapi pihenőnap röpke félóráját – több millió ember elzarándokoljon a szavazóhelyiségekbe? Lesz-e érzékelhető következménye a kormánykoalíció és az ellenzék jövőjét illetően a végeredménynek?
A választópolgárok egyrészt arról döntenek, hogy az Európai Unió meghatározó politikai erői, az Európai Néppárt keresztény–konzervatív tömbje, illetve a szocialisták és a liberálisok közül kik vegyék kezükbe a közösségi intézmények irányítását. A strasbourgi erőviszonyok alighanem döntő mértékben befolyásolják a leendő Európai Bizottság összetételét is. Jelenleg a konzervatív erőket tömörítő Európai Néppárt áll nyerésre, ezért a magyar parlamenti ellenzékre leadott szavazatok összeurópai szinten is komolyan befolyásolhatják az egyes frakciók potenciális erejét. Hozzászokhattunk már a 2000. évi amerikai elnökválasztás óta, hogy napjaink voksolásai hihetetlenül szoros végeredményt tudnak produkálni, és ebben a logikai rendszerben Magyarország huszonnégy képviselői helye bármikor „floridai” jelentőségűvé válhat.
Listák súlytalan jelöltekkel
Csöppet sem mindegy, hogy milyen felkészültségű képviselők fognak lobbizni értünk az unió központjában. Csak olyan listákra érdemes szavazni, ahol egyértelműen tudni lehet, hogy a támogató voksok kiket fognak az Európai Parlamentbe juttatni. Több olyan szervezet is van, köztük az MSZP és az MDF, amelynek listavezetői deklarálták, hogy nem kívánják elhagyni a hazai politikai arénát. Mivel Dávid Ibolya és a Kovács–Horn páros mögött súlytalan, másodvonalbeli pártbürokraták sorakoznak a listákon, ezért ezeknek a listáknak a komolysága megkérdőjelezhető. Az olyan jelöltek, akik a pártjukban nem számítanak meghatározó szereplőnek, aligha fognak túl sok eredményt felmutatni a kinti farkastörvények között. Élvonalbeli pártvezetők, akik a képviselőséget is vállalni kívánják, csak a Fidesz és az SZDSZ listáján találhatók. Az MSZP várható utazókontingensének tényleges összetételét sűrű homály fedi, hiszen a két unalomig ismert brüsszelita – Kovács és Horn – mellett mások is vannak, akiket egy jelentősebb kormányátalakítás esetleg itthon tarthat (például Fazakas Szabolcs).
Az SZDSZ-nél is akadnak kérdőjelek: Demszky Gábor főpolgármester már háromszor mondott le a parlamenti mandátumáról, mondván, a két tisztség olyannyira egész embert kíván, hogy értelmetlen lenne megosztani az erejét. Milyen érdekes: a főpolgármesteri funkció annyira megterhelő, hogy a budapesti Városházától néhány száz méterre lévő Országház képviselői munkája nem látható el mellette, viszont a többórás repülőútnyi távolságban kéklő strasbourgi igen. De nem csak emiatt kell kétségbe vonni Demszky EP-képviselőségét. Azt se feledjük, hogy az állandó vitákkal terhelt fővárosi közéletben, ahol a kerületi szinteken nyomasztó MSZP-erőfölény alakult ki 2002 őszére, nem engedheti meg magának az SZDSZ, hogy egyetlen cselekvőképes, az MSZP szavazóinak ellenében megválasztott, éppen ezért a szocialisták irányában el nem kötelezett várospolitikusa megossza az erejét Budapest és Strasbourg között. Mindezeket végiggondolva arra a következtetésre jutunk, hogy egyetlen párt maradt, ahol világosan és egyértelműen látható, milyen súlyú és felkészültségű képviselőkkel fog majd kemény konfliktusokat is felvállalva harcolni Magyarország érdekeiért a kontinens túlsó felén, ez pedig a Fidesz.
Bármi történik vasárnap este, a közfigyelem mégis elsősorban a belpolitikai következmények felől közelíti meg a végeredményt. A vasárnapi voksolás az első olyan nagyszabású véleménynyilvánítás lesz a rendszerváltozás óta, ahol mérlegre tehető a félidejét töltő kormánykoalíció teljesítménye. A választók a kisebb pártokról is ítéletet mondhatnak. Különösen az MDF számára rejt számtalan izgalmat a végkimenetel. Az SZDSZ szinte bizonyosan átlépi az ötszázalékos küszöböt, a zárt és fegyelmezett szavazóbázisú MIÉP-et, valamint a Munkáspártot pedig nem fogja megrendíteni egy esetleges gyenge szereplés sem. A harmadik legnagyobb parlamenti frakciójú egykori kormányzó párt viszont padlóra kerülhet, és az ambiciózus, ám saját törzsszavazói mellett csak a baloldali tábor szimpátiáját bíró pártelnök, Dávid Ibolya szintén beléphet a bukott politikusok klubjába.
Feneketlen kútba hulló voksok?
Az MDF az 1994-es országgyűlési választások óta nem tudott országos szinten, egyedül indulva sikert produkálni. A múlt héten közölt közvélemény-kutatási adatok szerint esélyei most is csekélynek tűnnek. Növeli a problémáikat, hogy olyan mértékben megromlottak a Fidesszel való kapcsolatok, hogy egy kedvezőnek mondható végkimenetel esetén sem lesz egyszerű a két párt 2006-os parlamenti választásokra való felkészülésének összehangolása. Aki az MDF-re kíván szavazni, annak komoly felelősséget kell felvállalnia, mert könnyen feneketlen kútba hullhat a drága és értékes voks, ahogyan 1998-ban is pillanatok alatt értéktelenné vált 2,8 százaléknyi szavazatmennyiség.
A június 13-i szavazáson a kormány tevékenységéről is véleményt lehet alkotni. Az eltelt két esztendőben a kampányszerű béremelések és nyugdíjasjuttatások a nyomasztó mértékben növekvő benzin- és energiaárakkal keveredtek, a gyermekfejeket simogató miniszterelnöki kéz pedig a száznapos program mámora után megszorító pénzügyi csomagokra és az előző kormány idején kialakított család- és lakástámogatási rendszer likvidálására adott jelet.
A rendszerváltozás óta nem volt ennyire kétszínű és koncepciótlan kormánya az országnak: Medgyessy Péter a 2002-es kampányban egy már-már amerikai léptékű autópálya-építési programot hirdetett meg, amelyről azóta már tudjuk, hogy csak a töredéke valósulhat meg 2006-ig. Hasonlóan az ígéretek szintjén maradt a négyes metró is, holott nem sok olyan akadályozó tényező volt a kormányváltás óta, amely lehetetlenné tette, hogy legalább néhány kapavágásra sor kerüljön.
A parlamentarizmus helyreállítására való kormánypárti hivatkozások csak látszatnak tűnnek: hiába ülésezik hetente az Országgyűlés, ha nincsenek tárgyalandó törvények; hiába lehet korlátlan számú vizsgálóbizottságot felállítani, ha érdemi munka címszó alatt csak egyes szocialista pankrátorok szabotázsakcióit kaptuk desszertként. A közélet tisztasága helyett a mások személyes adataiban illetéktelenül turkáló, azokat törvénytelenül lemásolgató kormánypárti politikusok ideje jött el. A modern köztársaság vonzó jelszavai mögött sorozatos támadások bontakoztak ki azon független intézmények ellen (PSZÁF, Magyar Rádió, Legfőbb Ügyészség), amelyeknek vezetői nem az MSZP-klientúrából kerültek ki. A szólásszabadság és a piacgazdaság intézményei ellen hozott alkotmánysértő jogszabályokat az az Alkotmánybíróság tudta csupán megsemmisíteni, amelynek a rövidesen nyolc főre csökkenő létszáma miatt egyre nagyobb veszélyben forog a működőképessége. Az államháztartás hiánya gigantikussá nőtt: mentőövet csak az a tény jelent a kormánynak, hogy a nyugat-európai gazdasági fellendülés átmenetileg meglódította a hazai áruexportot. Az alacsonyabb jövedelműeket kifosztó, csaknem hétszázalékos infláció és a jövőnk felélését jelentő nyomasztó államadósság viszont nagyon is reális veszéllyel vetíti előre az újabb, már dupla méretű Bokros-csomagot.
Meg kellene fékezni
az abszolutista hatalmat
A rendszerváltozás óta mindig megvolt az a bölcsesség a választók tömegeiben, hogy a helyhatósági választásokon megerősítsék a parlamenti választások veszteseinek a pozícióit, komoly befolyáshoz juttatva őket a területi és a települési önkormányzatokban. Sajnos 2002-ben ez az egyensúlyteremtés elmaradt, mivel a Fidesz elveszítette az önkormányzati választásokat. A médiában és a gazdasági elitben is jelentős klientúrát kiépítő MSZP– SZDSZ-koalíció így olyan, félig-meddig abszolutista hatalomhoz jutott, amely módszereiben a nyolcvanas évek puha diktatúráját idézte fel. Az indokolatlan rendőri fellépéssel felszámolt tüntetések, az államigazgatásban végrehajtott tömeges tisztogatások és az egyre militánsabb Ron Werber-i kampánystratégia lassan, de biztosan elindította a Magyar Köztársaság belső rendjének, 1990-ben kiformálódott struktúrájának erózióját. Ahhoz, hogy a koalíciót le lehessen téríteni erről az útról, vasárnap minden felelős állampolgárnak föl kell áldoznia az idejéből legalább fél órát, hogy egyrészt figyelmeztesse a kormánypártok irányítóit: ebben az országban olyan többpárti demokrácia van, ahol mindenkinek joga van szabadon szólni és beszélni, és ahol a hatalomban lévőknek nem erénye az elvégzett munka, hanem a választók által előírt kötelessége.
Másrészt azért kell a leadott szavazatokkal ítéletet mondani a kormányról, hogy lássák az érintettek: Magyarország polgárainak bizalmával nem lehet büntetlenül visszaélni.