A megkésett csapás mellékhatásai

Lehet kalapba tenni. És lehet fejért adni. Akik kalapba kapják, akiknek odateszik a kalapba, többnyire szerencsétlen emberek. Hajléktalanok. Csavargók. Szürke hegedűsök, utcai mesterdalnokok. Akik fejért adnak, azoknak legtöbbször van. Fejért a hatalom szokott adni. Fizetni. A hatóság. A rendőrség. Az állam. Ezért meglepő, hogy egy civil szervezet, a Simon Wiesenthal Központ pénzdíjas fejvadászatra adta a fejét.
A jellem, aki ma nácit jelent, meglehet, hatvan esztendeje épp zsidót jelentett volna. Ki mit jelent? Mi mit jelent? Jellem és jelentés. A mai igazak közül, akik, ha úgy hozná a ne adja isten sors, mentenének inkább és nem jelentenének, ezért gondolják úgy sokan, hogy a Simon Wiesenthal Központ legújabb kezdeményezése nem perdöntő, viszont akár ügyrontó is lehet. Árthat az ügynek. Az ébren tartott lelkiismeret ügyének. És nem csak a „feltáratlan” náci háborús bűnösökhöz vezető vamzervircsaft miatt. A kezdeményezés az idő és a méltányosság paradoxonát is firtatja.
Létezhet-e méltányos igazságszolgáltatás jó hatvan esztendővel a történtek után? Ennyi idő múltán létezhet-e jóvátétel, és létezhet-e büntetés? Ha megkérdezzük egy tőlünk harminc fényévnyire lévő bolygó lakójától rádión, hogy mi is a helyzet, s hatvan év múlva fülünkbe jut, hogy oké, ez párbeszéd-e vajon? Kommunikáció-e? S mennyit ér, ha egy fiatalkorban kétfelé szóratott szerelmespár hosszú bolyongás után ismét összetalálkozva, hatvan év múlva mondja ki az oltár előtt a boldogító igent? Miként az agresszió is a kommunikáció része, azonképp a bűn–büntetés, megtorlás– jóvátétel is a kommunikáció része, s ezért az azonnaliságnak részlegesen kiszolgáltatott. A késés mindenképp amortizálja, másfelől viszont az is tény, hogy a halálfej fátyol mögé rejtve sem húsosodik vissza emberarcúvá. Anyának fia öregen nem kevésbé fia, és idő múltával a gyilkos nem kevésbé gyilkos, az áldozat pedig nem kevésbé halott. Az örökkévalóság és az erkölcsi létmód közti szent szövetségből, e misztériumból közvetve a világban végzetes és visszavonhatatlan aránytalanságot, sérelmet, bajt okozó bűn e földi avulhatatlansága következik. A szentség és a vétek egyképp romolhatatlan. A katolikus egyház ezért beszél bocsánatos és égbe kiáltó bűnökről. A világi jog égbe kiáltó bűnei az emberiségellenes bűncselekmények. Ezek elévülhetetlenek, mintegy romolhatatlanok, elkövetésük időpontjától függetlenül bármikor büntethetők – és persze üldözhetők. Akkor tehát, amikor a Simon Wiesenthal Központ ragaszkodik a kipusztulás előtt álló „náci háborús bűnös” nevezetű faj utolsó, nemigen veszélyeztetett példányainak megbüntetéséhez, akkor pro forma egy fennálló jogszabályt, törvényt érvényesít. A nácivadász szerint a hatóságok követnek el mulasztásos törvénysértést azzal, hogy immár nem üldözik azokat, akik jog szerint büntethetők. Bűnüldözés és büntethetőség: egymást feltételező fogalom. A késleltetett csapás ellenzői, pontosítva: konstruktív ellenzői nem is a késleltetett csapás jogszerűtlenségére, hanem a kései jogszerűség nem kívánatos lélektani kockázataira és mellékhatásaira hivatkoznak. Ma már szállóige a magyar közéletben: nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani. Nem elég igazságosnak lenni, annak is kell látszani. És épp itt a gond. Ott, hogy a kései csapás áldozatául esett bűnös immár nem gyűlölhető. Egy megszeppent öregembernek jobbik énünk inkább segítene. Szemmel láthatólag az az ember gyönge, kiszolgáltatott és elesett ilyenkor, aki ésszel tudhatólag valaha gyönge, kiszolgáltatott és elesett emberek hóhéra volt, s maga testesítette meg azt a hivatali önkényt, mely most őrajta ez egyszer az igazságot kéri számon.
Eddig egyértelmű, csakhogy az igazságszolgáltatás a legritkább esetekben népünnepély – jelzem, amikor népünnepély, akkor autodafénak, lincselésnek neveztetik –, és a leggyakoribb esetekben sem kívánsághangverseny. A jogrend egyik sarokköve, hogy az igazságszolgáltatás nemcsak a politikai végrehajtó hatalomtól, de a nép és a sajtó pillanatnyi hangulataitól, igényeitől is független maradjon. A mosonmagyaróvári sortűz tettesei sokak szemében ugyancsak bácsik, akiket békében kell hagyni. Mindig akadnak emberek, akiknek szemében az egykor volt tömeggyilkos csak bácsi, akit békében kell hagyni. Hogy túl a jog által mondottakon, mennyire szelídek is a bácsik, s mennyire méltányos öregkori bűnhődésük, azt az emberiségellenes bűncselekmények és a köztörvényes bűncselekmények egyfajta lelki közös nevezőjén keresztül lehet értelmezni.
Az emberiségellenes bűnök, a háborús bűnök a köztörvényes bűncselekményekhez képest valamiképp elvontak a nagyközönség számára. Mintha eleve következnének a vészhelyzetből, ami részint igaz is. Háborúban hallgatnak a múzsák, és az emberélet mindig a fele. A háború a nagy számok törvényét lépteti életbe. Valamirevaló történész egymillió halott alatti becsértékkel meg se mer szólalni egy konferencián. A pelyhedző bajszú kis keretlegény teljesítménye száz a Dunába, a középsúlyú háborús bűnösé vagy ezer. És a móri mészárosé? Nyolc. Nyolc ember maradt ott a móri bankban, s ez a nyolc áldozat elég volt az országos gyászhoz. Unokáink vajon, ha ötven, hatvan év múlva találkoznának egy öregemberrel, egy öregemberrel, aki nyolcat ölt régen, mit szólnának? Úgy éreznék, méltó és igazságos, hogy ez az ember, a móri mészáros anélkül költözzék át az égi vadászmezőkre, hogy utolérte volna itt, a földön az igazságszolgáltatás keze? A háborús, emberiség elleni bűnök, köztörvényben mérve valószínűtlenül nagyok. Egyébiránt itt érdemes idézni, hogy a brit igazságszolgáltatás érzelmileg sohase lágyult el a híres vonatrablóval, Ronny Biggsszel kapcsolatosan, akkor sem, amikor utolérte a betegség, s mind a rablólegendának, mind pedig az öregembernek kijáró rokonszenv a szabadulását sürgette.
Valaha rajongtam Nemtudomkáért. Most más olvasmányok nálam az irányadók, s tudom, hogy Kristóf Attilánál a Nem tudom szerzői joga. Így hát, copyright Kristóf Attila, én nem tudom, mi a jobb, bízni a felejtés erkölcsi piedesztáljában, vagy kiprovokálni az emlékezetet.
Élők és halottak. Számok és emberek. Bűnösök és áldozatok. Örökkévalóság és idő. Ember és történelem. Mit tudhat a históriára ítélt ember saját sorsáról és útjáról? Ami engem lesújt, az az, hogy a historikus pedagógia nem működik. A mosoly, mely Lynndie England, az Abu Graib-i „kutyasétáltató” hölgy arcára kiült, abszolút független attól, hogy egy öreg nácit Európában lesittelnek-e vagy sem. Srebrenciára se hatott a nürnbergi per. Kambodzsa, Ruanda: szeizmikus eréllyel robban ki a kollektív tudatalatti alól hol itt, hol ott az emberszabású pokol, s nem tapasztalom, hogy e katasztrófákat pedagógiai értelemben gátolni tudná bármiféle ítélet.
Egyesek szerint az élet tanítómestere a történelem. Mások szerint a zseni nem tanul, de tud. A történelem nem képes okulni saját hibáiból, valamit azért csak tud, hisz ő engedi meg végső soron, hogy emberek legyünk, mi több, olykor még a jobbat is lehetővé teszi nekünk. Ítéletekkel, példák statuálásával, szó se róla, nem gátolhatók meg az újabb tömeggyilkosságok, de figyelhetjük, melyek azok a pillanatok, helyzetek, periódusok, amikor a rossz képtelen addig eljutni, hogy megítélhető legyen. Mikor jobb és miért jobb? Az például, hogy mostanság nem a harmadik világháborúban elkövetett emberiségellenes bűncselekmények megítélésével vagyunk elfoglalva, figyelemre méltó emberiségpárti teljesítmény a részünkről. Az emberiség részéről. Az, hogy egyre több város és helyiség jelenti – Auschwitzcal, Bergen-Belsennel, Recskkel, Tomszkkal szemben – saját magát, ismét csak figyelemre méltó teljesítmény. Még pár emberöltőnyi békeév, és ha más nem, de legalább nevünk, az – lesz.

A szerző író