Az iraki háborút nem lehet megnyerni

edvenc professzorom gyakran mondogatta nekem, tanársegédének a hetvenes évek végén, hogy vésd jól az agyadba, mi megszállt ország vagyunk. Nézz csak a térképre, és láthatod, hogy milyen irdatlanul hatalmas a szovjet birodalom, s ehhez képest Magyarország csak egy légypiszok. Ezzel a mondásával többnyire engem próbált önmérsékletre késztetni, jóllehet ő is hasonlóan gondolkodott a szocializmusról és a Nagy Testvérről, de értelmetlennek tartotta fejjel a falnak menni. Természetesen voltak (sőt, ezek voltak többen) más professzorok is, akik a Szovjetunióra és a létezett szocializmusra vonatkozó kritikai megjegyzéseimre hosszan ecsetelték a történelmi fejlődés egyetlen lehetséges útját, a szocializmust és a nagy Szovjetunió elévülhetetlen érdemeit, amint az emberiség megváltójaként lép fel, és önfeláldozóan viszi az ígéret földjére. Kidomborították a szovjet hadsereg elévülhetetlen érdemeit a fasizmus elleni harcban, az orosz nép nagyszerűségét és óriási áldozatvállalását az egyetemes fejlődés érdekében, stb., stb. Ehhez a sok jóhoz képest csak jelentéktelen epizódokat jelenthetnek olyan vitatható események, mint az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtása és a prágai tavasz leverése. Nem volt mindig világos számomra, hogy ezek a magasan képzett tanárok tudatlanságból, erős hitbuzgóságból vagy csak egyszerű anyagi érdekből mondták ezeket a nyilvánvaló hazugságokat.
Nos, hasonló dilemma előtt állok Jarovikov Lajos Értjük-e az Egyesült Államok politikáját? (Magyar Nemzet, július 20.) című cikke elolvasása után is: vajon tényleg ennyire naiv és tájékozatlan, vagy ennyire erősek az anyagi-egzisztenciális kötődései? Végső soron persze egyre megy. Ez a cikk egyébként a megfelelő behelyettesítésekkel megjelenhetett volna a Béke és Szocializmus valamelyik korabeli számában, mondjuk a csehszlovák invázió után, magyarázva a bizonyítványt és mérsékletre intve a nyughatatlan másként gondolkodókat. Az egészben a legelszomorítóbb az, hogy – hasonlóan a hetvenes-nyolcvanas évekhez – ma is csak nagyon kevesen (gyanítom, személyükben majdnem ugyanazok) hajlandóak és képesek autonóm módon gondolkodni a világ dolgairól, tekintet nélkül az aktuális erőviszonyokra. A hivatalos ideológia és a hatalom köré szerveződött értelmiségi holdudvar akkor reakciósnak, a történelmi fejlődés kerékkötőinek tekintettek bennünket, ma pedig a baloldaliság bélyegét sütik ránk, jóllehet ugyanazon értékelveket és erkölcsi maximákat alkalmaztuk mindkét rendszer (birodalom?) értékelése kapcsán.
Az iraki háború elhibázott voltát maga Jarovikov Lajos is elismeri, de csak jelentéktelen epizódnak véli. Sajnos nem így áll a dolog, az Irak elleni invázió szerves része az amerikai politikának, okait és következményeit tekintve egyaránt. Ez a háború nem előzmény nélküli, gondoljunk csak az Afganisztán elleni háborúra, és nem elszigetelt jelenség, a kérdés csak az, melyik (arab?) ország következik (Irán?). A háború kirobbantásának hivatalos indoka az állítólagos tömegpusztító fegyverek léte és a nem demokratikus rezsim fennállása, annyira gyenge érvek, hogy lényegüket tekintve nem különböznek a korabeli szovjet beavatkozások hivatalos indoklásaitól. Miközben egy átlagos képességű gyermek is látja, hogy meztelen a király, valójában olajról és befolyásolási övezetről van szó.
A háború következményeként, ma már jól látható, nemhogy csökkent volna a nemzetközi terrorizmus, hanem egyenesen nőtt. Az iraki polgárok biztonsága és az élet minősége egyáltalán nem javult, hanem romlott. Ma nem Szaddám Huszein pribékjei kínozzák a másként gondolkodó arabokat, hanem amerikai katonák. A demokratikus átalakulásra semmi jel nem mutat, az amerikaiak által kinevezett kormány nem demokratikusan választott, nem legitim, ezért csak erőszakos eszközök alkalmazásával tudja hatalmát megtartani. (Érdemes itt felidézni az 1956 novembere utáni Kádár-kormány státusát és gyakorlatát.) Ezek a következmények természetesen a háború megkezdése előtt is elég világosan látszottak, ezért próbálták sokan (de nem elegen) lebeszélni az Egyesült Államokat az iraki kalandról. Ezzel párhuzamosan a legfontosabb következménye a háborúnak, hogy tulajdonképpen semmilyen belpolitikai következménye nem lett az USA-ban és Angliában. A tömegdemokráciák hatékonyságáról kialakult vélekedés alapos felülvizsgálatára lesz szükség az elkövetkező időszakban. Ugyanis, ha egy demokratikus ország vezetője nyilvánvaló haszonszerzésből háborút indít egy idegen ország ellen, és ezt büntetlenül megteheti, akkor abban az országban komoly bajok vannak a közerkölcsökkel (még akkor is, ha sokan járnak ünneplőbe öltözve a templomokba vasárnaponként), és/vagy olyan mértékű a tömegmanipuláció, amely ellehetetleníti a tájékozódást és a reális helyzetértékelést.
Az iraki háború mögött is, mint majdnem minden mögött, a gazdaság áll, pontosabban annak krónikus problémái. Bármily meglepő is első hallásra, de az amerikai gazdaság csak korlátozottan versenyképes: abszolút egyeduralkodó a hadigazdaságban és a hozzá kapcsolódó technológiai iparágakban, a világ fegyvertermelésének 60 százalékát adja, ugyanakkor viszont képtelen megfelelő színvonalú fogyasztási javakat előállítani. Érdemes szemügyre venni az amerikai külkereskedelmi mérleget, amelyből az derül ki, hogy hoszszú évekre visszamenően krónikusan deficites. Ez persze önmagában nem lehetetleníti el az USA gazdaságát, hiszen ők rendelkeznek a világpénzzel, a dollárral, tehát fizetési gondjaikat könnyen, házon belül képesek kezelni. Természetesen a dollárt annál inkább elfogadják mindenütt, minél bizonytalanabb a világpolitikai és katonai helyzet, hiszen a világ legerősebb hadserege szavatolja a stabilitását. Ez a két alapvető ok, amely az Egyesült Államok alapvető érdekévé teszi a háborús konfliktusok állandó fenntartását és a feszültségek mesterséges élezését az egypólusú világban. Ezért tehát a világbéke és az USA-tól független, saját belső pénzzel rendelkező gazdasági közösségek léte alapvetően szemben áll az amerikai gazdasági érdekekkel.
Kevésbé meglepő, de legalább ennyire fontos az amerikai gazdaság másik jellemvonása: nem produktív, pazarló jellege. A világ népességéből két százalékkal részesedő USA használja az összes energiaforrás húsz százalékát, s ez nem kirívó egyedi adat, mert más természeti erőforrásokból való részesedésnél is hasonló a helyzet. Talán nem véletlen (a Nobel-díjas amerikai közgazdász, J. Stiglitz magyarul is megjelent könyvében elég meggyőzően bizonyítja, véletlenről szó sem lehet), hogy az amerikai bábáskodással működő Világbank és IMF szegénység elleni programjai az elmúlt évtizedekben mind eredménytelenek maradtak. A szegény országok ma még szegényebbek, s a gazdagok még gazdagabbak, mint voltak 30 évvel ezelőtt. Az intenzív forrásfelhasználásból következően az amerikai gazdasági működés pusztítja legintenzívebben a környezetet. A mindent átható fogyasztói társadalom ethosza, a javak értelmetlen habzsolása mára már oda vezetett, hogy a környezeti katasztrófa reális alternatíva. S minderre a hivatalos válasz Bushtól a kyotói egyezmény (a környezet védelméről szóló nemzetközi egyezmény) elutasítása, mondván, ez nem felel meg az amerikai gazdaság (multinacionálisok) érdekeinek. Vajon tényleg konzervatívnak tekinthető az az ország, amelynek polgárai ugyan áldást mondanak evés előtt, és ellenzik az abortuszt, de elmulasztják megvédeni a környezetet, elfelejtik, hogy a nekik örökül hagyott glóbuszt tovább kell örökíteni a gyermekeiknek és unokáiknak?
Az amerikai cowboymentalitás a nagyon is véges világunkban nem tartható fenn. Elfogynak a szabadon felhasználható területek, erőforrások, a környezet tovább nem terhelhető. S előbb-utóbb el fog fogyni a képzett munkaerő beáramlása is az Egyesült Államokba. Az amerikai gazdaság egyik nagy előnyének és vívmányának tartott alacsony állami szerepvállalás nem sokáig lesz tartható. Hamarosan rákényszerülnek az Újvilágban is, hogy komolyan áldozzanak a közjavakra és az externáliákra, az oktatási színvonal emelésére, az egészségügyi ellátás és a társadalombiztosítás általánossá tételére. És ha így tesznek, akkor az utolsó versenyelőnyüknek is búcsút mondhatnak. Persze mindez attól is függ, mennyire sikerül Európa és Ázsia gazdasági felzárkózása; a mai trendeket figyelembe véve erre komoly esély van.
Nehéz megjósolni, mit hoz a jövő, senki nem tudja megmondani, hogy csak két évig vagy akár húsz évig őrzi az USA vezető szerepét. Az élet azonban képes nagy meglepetéseket produkálni: csak nagyon kevesen gondolták komolyan 1985-ben, hogy öt év múlva a szovjet birodalom semmivé válik, hiszen olyan erősnek és legyőzhetetlennek tűnt. A konkrét történelmi realizációkról tehát nem érdemes morfondírozni, vannak viszont olyan tendenciák, amelyek minden bizonnyal jelentős hatást gyakorolnak a fő vonulatok alakulására. Elég nagy bizonyossággal állítható, hogy a terrorizmus elleni háborút fegyverekkel az Egyesült Államok sohasem nyerheti meg. Már csak demográfiai okok miatt sem, ugyanis több szegény országbeli, kilátástalan (ezért potenciálisan terrorcselekményekre könnyen kapható) sorsú gyermek születik szerte a világban, mint amennyi katonát és fegyvert ezzel szembe tudna állítani Amerika. Egyetlen sikerrel kecsegtető megoldás van csak a terrorizmusra, a szegénység felszámolása, mert ne felejtsük el: a terrorizmus a szegény országok háborúja. Ehhez azonban az amerikai társadalomnak le kellene mondania a privilégiumainak egy nem túl nagy, de mégsem jelentéktelen részéről.
Továbbá az is bizonyos, hogy olyan hatalmak nem képesek hosszú távon fennmaradni, amelyek hazugságokra és állandó külső expanzióra épülnek. Az Egyesült Államok elmúlt kétszáz éves páratlan sikerét éppen annak köszönhette, hogy nem volt hódító, biztos gazdasági alapokon állt, nyitott és őszinte volt. Ezért tekintett rá mindenki tisztelettel és reménykedve, a lehetséges szebb jövő megvalósult bizonyítékaként, különösen mi itt, a vasfüggöny mögött. Valami azonban a vietnami háború környékén végérvényesen elromlott, s a helyzet azóta folyamatosan egyre roszszabb lett. Ma már az sem biztos, hogy valóban az a jelölt lett az amerikai elnök, aki a legtöbb szavazatot kapta. S vajon meddig tartható az a kapitális hazugság a nagy felbontású műholdak világában, hogy a titkosszolgálatok szakmai hibája volt, hogy tömegpusztító fegyvereket jeleztek, holott nem voltak? Ennél már csak az lenne rosszabb, ha meg is találnák a fegyvereket (talán tanulmányozniuk kellene a magyar ÁVO ötvenes évekbeli gyakorlatát).
A gondolkodó emberek felelőssége ma az, hogy higgadtan értékeljék az eseményeket, ne dőljenek be semmilyen hisztériának, de ne féljenek levonni a szükséges konklúziókat még akkor sem, ha annak messzemenő következményei lesznek, és esetleg rövid távon nem jár előnyökkel. Itt nem jobb- és baloldali gondolkodásról van szó, hanem következetes értékelvű kiállásról, illetve behódoló, megalkuvó magatartásról. Teljesen mindegy, hogy a republikánusok vagy a liberálisok nyerik a következő választást, az amerikai külpolitika lényegét tekintve nem fog változni. Mint ahogy Európában sem a jobb- és baloldali beállítódás határozza meg az USA támogatását (Spanyolországban például a kormányzó jobboldal, Németországban viszont a baloldal vesztett a tartományi választásokon az USA politikai támogatása miatt). A határozott kiállás azért is fontos, mert a közeli és a távoli jövő szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy miként enyészik el az amerikai birodalom, kit temet maga alá, milyen erőforrásokat és értékeket pusztít el végérvényesen.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár