Banki profitok, avagy ki fizeti a révészt?

Neves pénzügyi szakemberek, bankárok emelték fel szavukat a bankárvilág védelmében az elmúlt hónapokban – hangoztatva persze, hogy az ágazat egyáltalában nem szorul védelemre. A bankáruralom értelmetlen vádját csak azok hangoztatják – hangzik az érvelés –, akik nem kaptak hitelt, illetőleg a fizetendő kamatot és/vagy fedezetet túlzónak találják. Vannak persze politikai ihletésű támadások is és vannak, akik egész egyszerűen irigyek. Pedig „a bankok csak azt akarják, amit egy normális gazdaság: egészségesen, szolid nyereséggel, hozammal fejlődni” (Bácskai Tamás–Zdeborsky György: Bank- és bankáruralom? HVG, 2004. február 21.). Eltekintve ennek a rendkívül összetett témakörnek számos más megközelítésétől, fordítsuk figyelmünket kizárólag az előbb idézett szolid nyereségre.
A rekorddöntés idén is folytatódik
Március–áprilisban láttak napvilágot az első elemzések a bankszektor 2003. évi eredményeiről. A címek – Rekordévet zártak a bankok, Extraprofit a bankszektorban, Kiemelkedő jövedelmezőség – már jelzik, hogy a pénzintézetek elmúlt éve nem szolid nyereséggel zárult. A magyar bankrendszer összesített nyeresége – adózás előtt – 2003-ban kétszázmilliárd forint felett volt. A legjobbak nyeresége egy év alatt 40-60 százalékkal, de a többségé is legalább 20-30 százalékkal nőtt. Még az elmúlt év legnagyobb pénzügyi botrányát kirobbantó K&H is negyven százalékkal tudta növelni üzleti eredményét. A nagyságrendek érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy egy szakosított kis bank – 25 fővel és nem egészen ötmilliárd forint saját tőkével – tavaly nyolc-százmillió forintos nyereséget könyvelhetett el, amelyből adózás után is maradt ötszázmillió. Azaz minden egyes alkalmazott – a vezérigazgatótól a recepciósig – átlagosan húszmillió nyereséget termelt.
A szektor jövedelmezőségéhez kiemelkedően járult hozzá a legnagyobb lakossági bank, önmagában megtermelve az ágazat adózás előtti profitjának felét, azaz százmilliárd forintot. S hogy nem csak adott pillanatban levő lehetőségek észszerű kihasználásáról volt szó, arra utal, hogy ugyanezen pénzintézet 2004 első negyedévében újabb rekordokat döntött, például IFRS szerinti nettó eredménye 35 milliárd forint volt, ami 85 százalékkal haladta meg a 2003-as év azonos időszaki adatát.
A magyar bankrendszer eredményei azonban nemcsak saját korábbi teljesítményéhez viszonyítva kiemelkedők, hanem nemzetközi öszszehasonlításban is. A befektetett tőkére vetített megtérülés (ROE) a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének jelentése szerint 2003-ban 21 százalékos volt, ami legalább 1,3 szorosan, de esetenként kétszeresen haladja meg a korábbi évek uniós átlagát. Elmondható, hogy 2003-ban a magyar bankok jövedelmezősége nagyjából a kétszerese volt a fejlett piacokon szokásosnak. S ismét utalva a tendenciákra is: 2004 első negyedévében – az Erste Bank elemzése szerint – a ROE az OTP esetében 44, az FHB esetében 46 százalékos volt, míg például az osztrák BA-CA által elért kilenc százalék Bécsben jó eredménynek számít.
Önmagában persze csak a jövedelmezőségi adatok alapján bármiféle értékelés félrevezető lehet. Tudni kell, hogy például a bankszféra szolgáltatásainak minősége arányban áll-e az értük fizetendő árakkal. Tudni kell, hogy van-e lehetőség a különböző árú szolgáltatások közötti választásra. Milyen a viszony ezen a speciális piacon a kereslet és árrugalmasság között? Van-e esélye a gazdaság többi szereplőjének hasonló jövedelmezőségi szint elérésére?
Szolgáltatási oldalról tekintve elmondható, hogy lényegében mindazok a termékek megtalálhatók a magyar hitelintézeti szektorban, amelyek a fejlett gazdaságok gyakorlatában léteznek. Sok tekintetben talán még nem kiforrott alkalmazási módjuk, de benne vannak a rendszerben. A pénzügyi szolgáltatások háttereként szolgáló technológiai feltételekről lényegében ugyanez mondható el: rendelkezésre állnak, de messze még maximális kihasználtságuk (például az elektronikus banki szolgáltatások terén).
A szolgáltatások témánk szempontjából igen fontos jellemzője azok ára. Nem könnyű azonban az árfekvés minősítése. Abszolút értékben és nemzetközi összehasonlításban ezek az árak nem magasak. A szolgáltatások minőségét tekintve már jobban megoszlanak a vélemények az árak értékarányosságát tekintve. Az igénybe vevők – különösen a lakossági oldalon – jövedelméhez viszonyítva viszont egyértelműen drágák. A magas jövedelmezőség fontos összetevője a kimagasló banki kamatbevétel. A kamatmarzs – a betétekre fizetett és a folyósított hitelekre kért kamatok különbsége – nálunk mintegy kétszerese a nyugat-európai átlagnak, s 2003-ban meghaladta a négy százalékot. (Tévedés ne essék, nem a betétesek javára!) Mindez forintban kifejezve évente mintegy ötvenmilliárdot jelent, vagyis ennyivel többet fizetünk vagy ennyivel kevesebb kamatot kapunk, ha ugyanazt a szolgáltatást Budapesten, és nem Bécsben vesszük igénybe.
Kiszolgáltatott ügyfelek
Nem csak a kamat nagysága sújtja a szolgáltatások igénybe vevőit. Az alkalmazott 8-10 díjtétel szinte folyamatosan emelkedik, és olyan apróságok, mint a díjmentes pénzfelvétel megszüntetése (az egyébként kötelezően odautalt fizetésekből), a közüzemi díjak átutalásának többszöri drágulása, a folyószámladíj bevezetése, a maradék, régi követelések ki nem fizetése, a határidő előtti hitel-visszafizetés korlátai nemcsak anyagilag terhelik az ügyfeleket, hanem növelik a kiszolgáltatottságot, és azt sugallják: ha ránk vagy szorulva (s előbb-utóbb ki nem lenne), akkor fizess és ne kritizálj. Jó példa erre a jelzálogalapú hitelezés, amely – mint Lenkovics Barnabás, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa megállapította – több okból is sérti az ügyfelek érdekeit. Egyrészt áron alul értékelik a jelzáloggal terhelt ingatlant, majd a fedezeti jog mellé elővásárlási opciós jogot is kikötnek, természetesen a megállapított alacsony áron.
Látni kell, hogy nem csak a bankok profitéhsége miatt fizetünk annyit, amennyit. A kiugróan magas jövedelmezőség ugyanis (bármennyire is közgazdasági paradoxonnak tűnik) kiugróan magas költséghányaddal és alacsony eszközállománnyal párosul. Különösen igaz ez a kisebb lakossági bankoknál, ahol a kis ügyfélszám miatt az egyre növekvő kamatbevételek és díjak sem tudják fedezni a tényleges költségeket. Ezért állapítják meg különböző elemzések visszatérően, hogy a magyar gazdaság túl sok bankkal dolgozik. Az eredmény: alacsony költséghatékonyság a verseny jótékony hatása nélkül. Az pedig már nem paradoxon, hanem közgazdasági törvényszerűség, hogy egy kiugróan magas költséghányaddal működő gazdasági egység csak úgy tud kiemelkedő nyereséget produkálni, ha a rossz hatékonyságát kiszolgáltatott vevőivel finanszíroztatja meg.
Hogy tud egyáltalában egy ilyen helyzet a piacgazdaság játékszabályai mellett kialakulni? Az utóbbi időben többen, többféleképpen is magyarázták a bankok kimagasló jövedelmezőségét. Volt, aki egyértelműen a bankok magasabb kockázati kitettségével indokolta a kiugró jövedelmeket. (Külföldön kisebb a bankok kockázata?) Sokan a lakáshitelek állami támogatásának bevezetésével hozták összefüggésbe a csillagászati banki nyereségeket, aminek nyilván van is alapja, de ne felejtsük el, hogy a tendencia akkor is folytatódott, amikor a lakáshitelezés rendszerét már megváltoztatták (vagyis lakás ugyan kevesebb épül, de a banki eredmények változatlanok). Egy újabb vélemény: Király Júlia, a Nemzetközi Bankárképző Központ vezérigazgatója egy vele készült interjúban (Világgazdaság, május 5.) a gazdaságpolitika hibáinak kihasználását állította az első helyre. Hangsúlyozta, hogy a fiskális és monetáris politikából következő kamatingadozásokat a vállalati és lakossági orientáltságú bankok kitűnően kihasználták. A kérdés, hogy vajon milyen hasznot húztak ebből a bankok ügyfelei. A válasz eléggé egyértelmű. Mindezek mellett a hitelintézeti versenyhelyzet, pontosabban a valódi verseny hiánya sem maradhatna ki a csúcseredményeket magyarázó teljes körű felsorolásból.
Kiugró banki kamatbevétel
A verseny tökéletlensége valós, de önmagában megint nem kielégítő magyarázat a magas jövedelmezőségre. Ennél fontosabb a kamatmarzs és az azt lehetővé tevő makrogazdasági feltételrendszer. A kormányzat túlköltekezése (a költségvetési hiány), a magas infláció, a magas jegybanki kamat (a belföldi forrásköltségek magasan tartása) csak néhány a nagyobb hazai kamatrést lehetővé tevő tényezők közül.
Vannak persze magyarázatok arra is, hogy miért van szükség ilyen magas profitra. A betétesek védelmét szolgálja a korlátozott kockázatvállalás, amit vállal viszont a bank, ott a saját védelmét a magas haszonkulcs jelenti. A bankoknak jelentős tartalékokat kell képezniük (vajon milyen forrásból?), és egyébként is a szigorú és sűrű felügyeleti és egyéb ellenőrzések komoly korlátok közé szorítják a bankok tevékenységét. Magyarul: senki sem vonhatja kétségbe, hogy az eredmények elérése csakis a törvényes keretek között történik.
Olvasni olyan vélekedéseket, hogy a bankokat (bankárokat) vádolók ki akarják iktatni a bankokat a gazdaságból, vagy azt szeretnék, hogy a bankok ingyen – kamat nélkül – kölcsönözzenek pénzt. Nyilvánvalóan ilyen ostobaság senkinek nem jut eszébe. Ami viszont indokoltnak és elengedhetetlennek tűnik, a bizonyos aránytalanságok, ha nem is felszámolása, de legalább csökkentése. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar átlagjövedelem az EU átlagának mintegy egytizede, ezen belül munkabéreink az EU-átlag 30-35 százalékát, átlagnyugdíjunk az EU-átlag egy tizenhetedét teszi ki. A hazai gazdasági szférában az átlagos nyereséghozam az elmúlt két évben nyolc százalék körüli volt úgy, hogy a legnagyobb kétszáz társaság részesedése a teljes megtermelt jövedelemből ötven százalék körüli volt. Ebből következően a termelő egységek zömét kitevő, elsődlegesen úgynevezett hagyományos ágazatokban működő kis- és közepes vállalkozások tízezreinek profitrátája 0–2 százalék között mozog.
Ezzel szemben az alapkamat két számjegyű, és a magyar bankszektor nettó kamatbevétele (az összes eszközhöz viszonyítva) az EU-átlag 2,5-szerese! Afeletti örömünket pedig, hogy legalább egy ágazatban jobb eredményeket tudunk elérni, mint az EU, erősen beárnyékolja az a tény: ennek árát mi (a lakosság, a vállalkozók) fizetjük meg.

A szerző közgazdász, pénzügyi szakértő