Egymillió ember kontra szocialisták

Nagy vereséget szenvedett az MSZP az európai választáson. S ez még nagyobb lehetett volna, ha a falut sikerül a Fidesznek jobban mozgósítania. De a szociknak lehet egy óriási vigaszuk: egymillió olyan ember szavazott rájuk, akiknek legalább a fele nem találhatta fel érdekeit e komprádor nagytőkés képviseletnél – s mégis. Persze ez a tény újólag s utólagosan is cáfolja a materialista alaptételeket a tudatot meghatározó létről, sőt a zseb meghatározó erejéről. Sajnos, egyben ismét igazolja a szellem és lélek gyarló, félrevezethető voltáról szóló keresztyén tanítást. Vajon miért szavazott körülbelül 500 ezer ember a szocialistákra?
Hiszen jelentős részük a rozsdaövezetek vagy reménytelen agrárkörzetek lakosa. Mit kaptak ezek az emberek az elmúlt 15 év szocialista kormányaitól? Ígéreteket persze bőven kaptak arra a jó emlékezeti alapra, amelyet a kevés, de biztos című reálszocialista szappanopera – milliók elvesztegetett élete – meg nem unhatóan ismételni akart múltját jelentette. Miért csak félmillióról beszélünk? Nos azért, mert egy félmilliónyi valós közvetlen haszonélvezője azért van a szocialista pártnak. Ez mindig biztos parlamenti bejutást jelentene, de hatalmi pozíciót aligha. Elszomorító, hogy másfél évtized után is van minimum félmillió szolgatudatú ember ebben az országban. S ehhez társul az a tény, hogy a 2002-ben ideszavazó még több mint egymillió ember korántsem immunis a politikai hazugságokra.
Mert az ugyan nevetséges állítás, hogy ők azért nem mentek el szavazni, mert elégedettek a kormányzati politikával. De az sem biztos, hogy már tudják: a jóléti rendszerváltás sem most, sem később nem nekik jár – ha azt a szocialista bankárpárttól várják. Thürmer Gyula és pártjának álláspontjai jól tükrözik az elemi, egzisztenciális elégedetlenséget. Az Orbán-kormány idején még fasisztázásra hajlamos párt és pártvezető – úgy tűnik – már tudja: nem a „fasizmus” a probléma Magyarországon, hanem az, hogy a szegény magyar embernek egyre kevesebbet jelent a szocialista–liberális koalíció által vezetett demokrácia. Szomorú, hogy egy sor kérdésben – téves rendszerük ellenére – igazuk van.
Egészen elgondolkodtató ebben a helyzetben az, hogy a Munkáspárt – de a szociális ügyet nemzeti alapon hasonlóan kezelő MIÉP is – nem nőtt, hanem veszített. Ennek csak azért lehet örülni, mert a Fidesz egyre felismerhetőbben értelmesen integrálja a szociális és a nemzeti egzisztenciális érdekek bonyolult problematikáját. De félmillió tévelygő magyar még mindig óriási tétel. Óriási tétel főleg akkor, amikor a hatalmon lévők szégyentelen lenyúlásainak szinte napi botránysorozata zajlik.
Még az sem vigasz, hogy ez a félmillió ember zömmel idős, hiszen nekik óriási a felelősségük az utódaikért. A biológiai óra működésének szocialistákat fenyegető kegyetlensége mellett az utódok érdekeit figyelmen kívül hagyó vének öröksége aggasztó. Aggasztó és egyben magyarázat a magyar közélet s közösség gyengeségeire, az önmagán túl is gondolkodni tudó és felelősséget érző emberek megritkulására. Ezért lehet még plusz egymilliót ügyesen beetetni, s a kampánykunsztot akár újra megismételni.
A Medgyessy-féle bankáros szocialisták igazán hatékony hazugsága az volt, hogy bár a Fidesz-rendszerben sok jó dolog volt, de ők még több jót (pénzt) tudnak nyújtani az embereknek. Aztán kétszer száz napos osztogatás lett a vége, tartós építkezés és valóban népjóléti (munkahely, tanulás, agrárpolitika stb.) kormányzás helyett. S félmillió ember még mindig nem lát, százezreket pedig ismét orrkarikára lehet fűzni. Szomorú tünetei ezek a mechanikusan többségi elvű demokráciának, bár egyben végét kellene jelenteniük a népről szóló mítoszoknak.
Lehet-e tenni itt és most valamit? Nos, egyetlen eszköz van: a személyesség, a hiteles személyesség tartós politikai bevetése. S itt volt még – győzelme ellenére – gyenge a Fidesz vidéken. Ott, ahol tömegek mozdíthatók meg naivan jó célokra, egy megrendült, de még ható etikus hagyomány ébresztgetésével. Nem vezetőként, de szilárd bázisként a vidéki Magyarország – a Torgyánék által tudatosan cserbenhagyott paraszti világ – az egyik sarokpont lehet a globalista tőke hazai csicskásai elleni küzdelemben. De van még egy másik réteg is, amely gyámoltalanul nem talált helyet: a városi szegénység (immáron munkásságot írni itt sem lehet), amelynek a mostani szocializmus csak a rászorultság neoliberális segélyezési nyomorát ígérheti. A még nem lumpenesedett magyarság sem közelíthető meg másként, mint személyesen, hiszen ők a szociálliberális médiamérgek – mivel az a legolcsóbb – legnagyobb kényszerű fogyasztói. A neoliberalizmus e rétegeknek azért méreg, mert nekik eleve nincs esélyük sem a piaci érvényesülésre. Hiszen a szabadpiaci hatékonyság menedzseri kultusza őket teszi, tette legelőbb feleslegessé. Sajnos, nincs (valláspótlóan) hatékony, igazi magyar szociáldemokrácia. De mindent meg kell tenni azért, hogy becsületes nemzeti szövetségesként legyen.
Van tehát feladat bőven. A kérdés csak az, hogy a „liberális demokráciák” pártmodellje alkalmas-e ezen feladatok folyamatos munkálására. A Fidesz új szerkezete nem teljesített rosszul az első próbáján, de valódi vizsgája az lesz, hogy az ellenzékiség sokszor teljesen meddőnek látszó s gyors váradalmak kielégítésére alkalmatlan idejében is vonzani tudja-e a tömegeket. S ez utóbbi nem az örvendetesen egyre öntudatosabb magyar középosztályokat jelenti, hanem a fent említett két nagy számú tömeg értékes elemeit. Azokat, akiket újra hittel és közösségi felelősséggel lehet feltölteni.
Korunk a profi politika korszaka, de ha itt és most nem sikerül a politikának nem technokrata jellegű mozgósító erővé lennie, akkor a profi politika egyben a demokrácia végét s a profitcentrumok diktatúráját is fogja jelenteni. Jelek már bőven vannak. Ebben a veszélyes folyamatban e kis ország és nemzet akár megoldási példa lehet. S ezzel végre el lehetne temetni Kádár János vadkapitalista tanítványainak rendszerét – végleg.