Kinek jó az, hogy naponta drágul az élet?

Régi, otthoni idõpont szerint késõ este fél tízkor
szólalt meg a telefonunk, s a családi rokonság
alapján keresett unokaöcsém, hogy valakinek
hadd mondhatná el a gondjait-bánatát.
– Nagyapám, kisgyerekkoromtól tudom,
mindig az urakat és a 90 filléres napszámot szidta
– emlegette. Apám a kolhozzal vívódott, de õ
még mégis élt egy kevés jót, amikor a háztáji gazdaságokat
élni hagyták. Õ, a sertéstenyésztõ,
évenként annyi hízót adott el, ahány hét van egy
esztendõben. Mikor porig alázták: túlsúlyos sertéseket
nem veszünk át – vihették volna korábban,
de hagyták, értéktelenedjen –, felszámolt
mindent. Most Pesten járt (személyes találkozásra
a vonat miatt nem volt ideje), de el akarta
mondani: kinek jó, hogy megdrágult a hús?
Azzal végezte, gondolkodjak el, aztán írjak valamit.
Megpróbálkoztam.
Hát elemezzük: kinek jó, hogy naponként
drágul az élet? Kinek jó, hogy egy vérbeli jószágtenyésztõ
– ahogy régen képletesen mondta – az
üres hizlaldára kiakasztotta a koldustarisznyát,
ezzel jelezte: nincs tovább; két fiuk világnak szaladt,
egyik sem a föld fia többé, õt pedig kerülgetik
„a beruházók” (de milyen pénzbõl?), számoljon
fel mindent, és értéke szép nyugdíj lesz életük
fogytáig. Megköszönte, elküldte a jóakarókat. De
akkor merre tovább? Értelmetlenek lesznek a
napjai? Segítsünk, de hogy? Visszapergettem a
rég történteket. Ha mondjuk a konzervgyár nem
vette át a szerzõdés szerint az uborkát, a gyümölcsöt,
vagy a felvásárló vállalat aratáskor megpróbálta
megrövidíteni a termelõket, akár a tsz-eket
is, megszólalt a sajtó, a rádió, és megkerestük az
igazságot. A nyilvánosság elé tárt hibákért felelni
kellett. Most? „Írjak valamit a pórul járt gazdák
érdekében.” Gondolkozzanak el az emberek,
hogy naponként drágul az élet, a piac tele van fillérezõ
öregekkel, akik számolgatják, mire telik
aznapra és mondjuk vasárnapra. Meggy-, málna-,
ribizlitermelõi panaszok hallatszanak innen
is, onnan is. Az aratási búza garantált felvásárlási
ára sehol, vannak vidékek, ahol még a tavalyi
árát sem kapták meg a termelõk. Ezeket mind
szépen összeszedve mondjuk mi, akár naponként,
de mit használunk?
Eredmény: egyenlõ a semmivel. Eljutottunk
oda, hogy ebben az országban semminek nincs
felelõse, de a legkiszolgáltatottabbak a mezõgazdaságból
élõk. Közben pontos értesülések szerint
holland kertészek, dán sertéstenyésztõk tûnnek
fel itt is, ott is, és a mezõgazdálkodás szociológusai
egyre újítják kérdéseiket: nem lenne jobb, ha
megtelepednének, itt adóznának, és fellendíthetnék
a mezõgazdaságot? Erre az okoskodásra
eszembe jut Móricz Zsigmond írása a kivándorló
magyarokról: „és az ides-haza még egy darab fekete
kenyeret sem adott a tarisznyájukba.” Szóval,
tisztelt okoskodók: jöjjenek a túloldalról a
gazdagok, õk majd fellendítik itt a magyar mezõgazdaságot,
de hová legyenek a mieink, mert
most más földrészen sincs keletje a kivándorló
parasztságnak.
És ismét belebotlunk az uniós küszöbbe. Nem
kellett volna már eddig mindent megtenni a magunkéiért,
hogy ne a bizonytalanság ijessze naponként
a falun élõket? Gazdákkal találkoztam a
múlt héten. A beszélgetés haragos kitörésekbe
torkollt nemegyszer, és a levonható tanulság így
szólt: mi (gazdálkodók) nem kellünk ennek a
semmilyen vezetésnek. Új birtokos osztály nõtt
egykor a parasztság ellen harcoló elvtársakból,
de ezek rosszabbak, mint a régi bérlõk. Ha egy
rendszer szembefordult a saját parasztságával, az
megbukik. De míg a bukottakat eltakarítjuk az
útból, mi sem leszünk sehol. De az ország sem
lesz. Régen azt mondták: majd ha a proletár éhes
lesz, fellázad. Nincs már proletár, nincs munkásság,
csak orruknál fogva vezetett tömeg. Annak
meg ott a cirkusz, ma a televízió. Még a porondig
se kell elmenjen, egyet kattint, és dõl rá a szenny.
Gondolkozni meg el is felejt. Szóval, és szinte
diktálták a mondatokat: nincs gazdája a vidéki
népnek, nincs vezetõje az országnak, az a boldog,
akire ráhúzzák a takaró földet.
Megállt a toll a kezemben, mert kifakadás és
indulat, a pusztulás, a nemzethalál félelmét hordozzák.
A földmûvelés és vidékfejlesztés háza pedig
nagyobb trágyadomb, mint Augiász istállója,
onnan hát semmit nem várhat a föld népe. Most
szórják a híreket a gazdag aratásról, de ha nincs,
aki megbecsülje, eltárolja és eladja a kincseket,
az tékozol, mint a rendszerváltozás óta minden
vezetõ, aki nem vette tudomásul, hogy Magyarország
legnagyobb kincse földje és annak mûvelõje.
És cselédnek nem kívánkozik senki idegen
országok kirakataiba