Két fontos írás jelent meg a nyár kezdetén, szinte azokra a napokra időzítve, amikor az emberek többsége inkább a könnyedebb olvasmányokat keresi. Igényesség és nem évszak kérdése, hogy ki, mivel tud kikapcsolódni, azaz valójában intellektuálisan bekapcsolódni. Az egyik ilyen bekapcsolódásra alkalmat adó írás a Magyar Nemzetben jelent meg Schmidt Máriától (Felzabált eredetmítosz, Magyar Nemzet, július 3.), a másik egy Sólyom Lászlóval készült terjedelmes interjú, amely a Századvégben olvasható (2004. 1. szám). Schmidt Mária írására Löffler Tibor reagált elsőként (Kis Jánosnak jönnie kell!, Magyar Nemzet, július 15.), jelezve, hogy a szerző által felvetett kérdés – miért a posztkommunista erőkkel állt össze az egykori antikommunista, magát egyedül liberálisnak tekintő SZDSZ? – mennyire fontos az egész mai helyzetünkre nézve. A Sólyom Lászlóval készített interjúnak közvetlenül semmi köze sincs az előbbi íráshoz, mégis egy döntő ponton nagyon is összefügg a kettő: az Alkotmánybíróság első, s mint ilyen, az egész posztkommunista magyar valóságra nagy befolyással bíró elnöke világosan kifejtette, hogy a jog és igazságosság dilemmájával szembesülve ő miért a jogot választotta. Aki megérti Sólyom érvelését, az el fog igazodni Schmidt Mária írásában is, meg fogja érteni, hogy hol is húzódik a jobb- és a baloldal közti törésvonal a mai posztkommunista Magyarországon.
A liberálisok felelőssége
Schmidt Mária mondanivalójának lényege két mondatban: „Nem volt törvényszerű, hogy a szabad demokraták az utódpárt mellé álljanak. Nem volt eleve elrendelve, hogy számukra kívánatosabb partner legyen egy volt szigorúan titkos állományú tiszt, meg egy pufajkás, meg a pártközpont összes volt tisztségviselője, mint azok, akik a diktatúrával szemben határozták meg magukat.” Mi volt az oka, hogy a magyar liberálisok így döntöttek? Mi az oka annak, hogy Kis János, akinek Schmidt Mária közvetlenül címezi a mondandóját, 2002 nyarán első indulatában távozásra szólította fel az új miniszterelnököt, gyorsan megbékélt a kormányfő múltjával? Úgy tűnik fel, hogy az ok nagyon egyszerű. Kis János szerint a magyar demokrácia mélypontja az 1998–2002 közötti időszak volt. Ezért bármi jobb, mint egy jobboldali kormány. Ez azonban érvelésnek kevés, ráadásul megtévesztő, mert azt a látszatot kelti, mintha tapasztalaton alapuló véleménnyel volna dolgunk. Csakhogy Kis János még az 1980-as években írt Vannak-e emberi jogaink? c. könyvében (1986) ezt találjuk: „az alakuló ideológiai jobboldal politikai filozófiája a régi vágású, illiberális konzervativizmust melegíti fel: a nemzeti hagyomány vagy a vallás (esetleg: a vallás mint nemzeti hagyomány) feltétlen autoritás; erős állam; a tömeg vezetésére hivatott elit, az elit követésére rendelt tömeg; a »saját« tradíciók előnyben részesítése, az »idegen« hatások elvetése. Megint egyszer megtanulhatjuk, hogy Kelet-Európa még a klasszikus liberalizmust sem emésztette meg.” Még nem volt se Orbán-, se Antall-kormány, csak Kis éleslátása, aki már csírájában megpillantotta a politikai ellenfél liberalizmusellenességét. Ehhez kapcsolta hozzá a magyar jobboldal állítólagos demokráciaellenességének a tapasztalati tényét. Vajon helyes eljárás-e a liberalizmusellenességet tudatosan összekapcsolni a demokráciaellenességgel? Kis a politikai ellenfélen valójában nem a demokráciát, hanem a liberalizmust kéri számon. Mintha demokrácia és liberalizmus szinonim fogalmak volnának. Kisnek akkor volna igaza, ha azt is be tudná bizonyítani, hogy a liberális politikai filozófia és dogmatika (tolerancia, emberi jogok stb.) fejlettebb, mint mondjuk a konzervatív politikai filozófia és dogmatika (a modernség és az egalitarizmus bírálata, a természetjogi alapok stb.). Azt kellene bebizonyítania, hogy a liberalizmus nem egy sajátos politikai kultúra terméke, hanem egyetemesen érvényes – természetjogi erővel bíró! – politikai tan.
Kis felfogása szerint a politikai fejlődés csúcsa a liberalizmus – ez olyan tétel, amely nem szorul bizonyításra, magától értetődő. De az-e? Kis úgy gondolja, hogy egy nemzet múltat és hagyományt cserélhet, csak felvilágosult módon akarnia kell. Miért gondolja azt Kis, hogy a liberalizmus egyetemes érték? Holott pontosan tudható, hogy a liberalizmus a nyugat-európai nemzetfejlődés és politikai kultúra sajátja. Ő maga írta, hogy Kelet-Európa még a klasszikus liberalizmust sem emésztette meg (ez persze erősen kétségbe vonható), tehát a liberalizmust itt meg kell tanítani, át kell ültetni. Ennek hiányában Magyarország nem lesz sem liberális, sem demokratikus. De ki fogja ezt végrehajtani? Nyilván a liberalizmust pontosan értő elit. Ki más? Aki nem érti, az nem taníthatja. Elitre tehát még a liberális logika szerint is szükség van. Ez lesz a tudományos liberalizmus. Nem hangzik ez utópikusan? Nem egy tőről fakad a kommunizmus eszményével? Nem a modernség feltétlen imádata köti öszsze a liberalizmust és a szocializmust? Nem ez az egyik ok, hogy a liberális nem látja elképzelhetetlennek a posztkommunistával való összeborulást?
A liberalizmus egyetemességében való hit két dolgot jelenthet. A liberális elvek tartalmi fölényét minden más elvvel szemben, illetve valamiféle történelmi tapasztalatot. Az első azt jelenti, hogy a liberális elveknek van valamilyen igazságalapja; a második azt, hogy tapasztalatilag bebizonyítható.
Kezdjük az utóbbival. Történeti érven a liberálisok (és mindenki, akit a whig vagy a marxista történelemfelfogás megérintett, tehát a komplett posztkommunista értelmiség) történelmi fejlődést, „progressziót” értenek. A történelem valahová halad, régen rosszabb volt, mint ma, és holnap jobb lesz, mint ma. De mi a történelmi progresszió mércéje a liberális szerint? Természetesen a liberális elvek érvényesülése: végtelen tolerancia, emberi jogok, egyenlőség, társadalmi béke, jólét stb. Csakhogy ez politikailag értelmezhetetlen, pontosabban ebben a formában alkalmazhatatlan, mert a valóságban ezek az elvek könnyen ütközhetnek, s mivel a liberális tagadja az értékek hierarchikusságát (minden érték egyformán jó), egy kaotikus értékvilág bontakozik ki, amelyben mindenki maga dönti el, hogy mit választ. (Emlékeznek az egyik legutóbbi SZDSZ-es szlogenre? „Válaszd önmagadat!”, vagyis a jó azonos önmagam választásával.) A tolerancia azt jelenti, hogy „mindegy, mi az igazság, nekem többet ér a békesség”. A maga szempontjából mindenkinek igaza van: a történelmi progresszió ára az igazság relativizálása. Ez azonban azt is magában foglalja, hogy az igazságnak nincs mércéje. Nincs ebben semmi új. Az ókori görög világban ezt a felfogást képviselték a szofisták, akik szerint nincs olyasmi, amit igazságnak nevezhetnénk, hogy nincsenek istenek, az erkölcsök változékonyak, ezért minden és az ellenkezője mellett egyformán lehet érvelni.
A jog mint a forradalom alternatívája
A liberalizmus nyugtalan és polemikus felfogás, mert identitását a más – igazságelvű felfogások – bírálatában találja meg. Valamikor azonban a liberális felfogás nem ezt vallotta, volt tartalmi érve is. 1947 áprilisában Oxfordban 19 ország nevében egy liberális nyilatkozatot fogadtak el, amelynek I. pontja alatt az első két állítás így hangzott: „1. Az ember elsősorban a független gondolkodás és cselekvés szabadságával felruházott lény, aki emellett rendelkezik azzal a képességgel, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól. 2. A társadalom igazi alapja az egyes ember és a család iránti tisztelet.” A jó és rossz megkülönböztetésére irányuló mai kísérletet a hazai liberálisok többsége tüzes vassal irtaná, a család mint retorikai elem meg sem jelenik az érvelésükben.
A magyar liberálisok felelőssége tehát abban van, hogy míg buzgón bírálják a saját érveiket nem feltétlenül a felvilágosodás dogmatikájából levezető eszméket, miközben jelét sem adják, hogy saját eszméik gyökereivel összhangban kívánnak érvelni, addig politikailag teljesen elfogadók a posztkommunista erőkkel szemben. Természetükből adódóan a következetes liberálisok kritizálják a szocialistákat is, de ennek nincsenek politikai következményei. A liberálisok és a posztkommunisták közti megértő viszony igazi okának megnevezése azonban csak most következik.
Hogy megértsük a hazai liberálisok meghatározó részének politikai mozgását az elmúlt másfél évtizedben, érdemes belenéznünk a Sólyom Lászlóval készült interjúba. Arra a kérdésre, hogy az igazságtétel és a kárpótlás törvényes szabályozásakor milyen dilemmával nézett szembe, mint az Alkotmánybíróság elnöke, ezt válaszolta: „Az igazságtételnél az igazságosság és a jogszerűség klasszikus ellentmondása merült fel (…), számomra az volt a kérdés, mi is a végső jog, az alkotmány, vagy van fölötte egy még magasabb jog, a természetjog, amely az alkotmány ellenében is érvényesülhet. (…) Magyarországon a rendszerváltás lényege az alkotmányos jogállam megvalósítása volt. Az alkotmány feltétlen érvényesüléséből nem lehetett engedni, semmi áron. (…) Gyakran töprengek még most is a felelősségemen. Megértem azokat, akiket megkínoztak, kifosztottak a tulajdonukból. Ugyanakkor az a rendszer mindenki életét megnyomorította – hol van az igazságos határ azok között, akik kapnak és akik nem kapnak kárpótlást? Végül pedig a rendszerváltás jogállami forradalmát és így a jogbiztonság demonstrálását hosszabb távon fontosabbnak tartom.” Ezek a mondatok a velünk történtek sűrített lényegét foglalják össze. A jogállami forradalomnak ugyanis ára is van, amelyről a liberálisok nem kívánnak beszélni, Sólyom László viszont legalább sejteti a döntés körüli bizonytalanságot. A liberálisok a jogot választották az igazsággal szemben. De nemcsak azért, mert a biztonságot fontosabbnak tartották, hanem mert – mint Sólyom is jelzi – nem tudták meghúzni a határvonalat az igaz és a nem igaz, a jó és a rossz között. Hová lett az 1947-es liberális deklaráció magabiztossága? Igazság általában van, konkrétan nincs? Hová vezet ez? Ha az igazságnak nincs objektív mércéje, mint például a természetjog, akkor valóban csak az egyén marad, aki majd maga eldönti, mi jó, s mi nem az („Válaszd önmagadat!”). Alkotmányos jogállam alakult ki, de nincs joguralom, mert amit a rendszerváltás megspórolt, azt az igazságérzet apránként veszi vissza: polgárháború szerencsére nincs, de a frissen kialakult magántulajdonnak nincs legitimitása vagy igazolása. Ehelyett baloldali politika címén igazságos elosztásról papolnak, miközben az első kérdéseket sem teszik fel: Kinek, mennyi és hogyan jutott a közvagyonból? De ez már természetjogi kérdéseket is felvetne, ezekről pedig hallgatni kell, hiszen a köznyugalomnak ez az ára.
Miért gyűlölik a liberálisok az Orbán-kormány időszakát? Azért, mert ezeket a kérdéseket legalább fel lehetett tenni. Márpedig ezek valóban kikezdik a ’89-es elitmegállapodás kereteit. De lehet-e az igazság ellenében (a múlt teljes zárójelbe tételével) egy demokratikus rendet alapítani? A jelek arra utalnak, hogy nem. A magyar demokrácia permanens erkölcsi válsággal küszködik, amelyben a közbizalom alacsony, félelem uralkodik a lelkekben és az igazság, amely politikai kérdés, 1989 óta alárendelődik a pozitív jog szempontjának. Győzött a jog, az alapvető kérdések pedig tudatosan lefojtva mérgezik a lelkeket, szellemi életünk pedig hanyatlik.
A liberális politika
Milyen politika következik ebből? Például egy olyan jelencentrikus gondolkodásmód, amely süket a teljes hagyományra, abból csak mazsolázgatni szeretne a definiálhatatlan „progreszszió” nevében. Azaz nagyon is erős különbséget tesz jó nézetek és rossz nézetek között – tehát mégiscsak lehetséges ilyen különbségeket tenni. De ez is csak dekoráció, mert valójában a liberális csak abban hisz, amit ő hozott létre. Akár cinizmus, akár erkölcsi tanácstalanság az oka, a liberális politika tendenciájában rombolja, sőt felszámolja a politika lényegét, amely közösségi célokon alapuló közös cselekvést feltételez. Vegyük az oktatás példáját. Mi lesz az oktatással, amely ma már magán hordja a többszöri liberális irányítás jegyeit? Nincs ugyanis megfogalmazva a nevelés, a tudás, a tudomány, illetve az egyetem eszménye. Olyan tartalminak látszó elképzelésekről hallunk, mint „komputert minden iskolába”, „ne legyen faji szegregáció az iskolákban”, ne osztályozzuk a gyerekeket az alsóbb osztályokban, át kell alakítani a felsőoktatást stb. De mi a cél? Nem arról van szó, hogy az egész 1990-es évek és napjaink társadalmi tanácstalansága az oktatásban és a nevelésben fejeződik ki a legvilágosabban? Hogy nincsenek eszményeink, hogy nincsen elképzelésünk arról, mire neveljük a gyerekeinket? A liberális ebben a helyzetben megtévesztő programmal áll elő: mindenki nevelje arra a gyerekét, amit jónak talál. Mozdítsuk el a még meglévő korlátokat is, hadd bontakozzon ki szabadon mindenki. A nevelés és az oktatás azonban nem nélkülözheti a jónak társadalmilag elfogadott fogalmát, a nevelői tekintélyt és a példa erejét. Ha a tudásról csak annyit tudunk, hogy kell hozzá egy komputer, meg tanuljunk nyelveket és mindezt egy életen át csináljuk, akkor joggal kérdezheti bárki, mire való mindez.
Végül itt van az emberi jogok intézménye, amelyre a liberális mint végső hivatkozási pontra szokott mutatni. Az emberi jogok problémája az egyenlőség fogalmával függ össze. Jó lenne már észrevenniük a liberálisoknak, hogy a puszta vágynál és néhány zárt logikájú, azaz a valóságot zárójelbe tevő liberális konstrukciónál többet nemigen tudtak elmondani az emberi egyenlőségről. A liberális bicska megint a valóságba törik bele: még a rossz felvilágosodás programja hirdette meg, hogy minden embert fel kell világosítani, mert a felvilágosult ember mérlegel, megérti a másik ember szempontjait, toleráns lesz, a faji előítéletek megszűnnek. Minden mai emberi jogi érvelés is ezen a jámbor óhajon alapul. Meg kell beszélni, fel kell világosítani, rá kell vezetni. Ha ez nem elég, akkor jön a jogi csodafegyver, a jogi eszközökkel való kikényszerítés, csakhogy ez nem elegáns liberális megoldás. Ráadásul politikai problémákat nem lehet a végtelenségig jogi eszközökkel megoldani. Egyszerűen azért nem, mert a politika mindig a jövőre irányul, a jog viszont definíciójánál fogva csak a jelent tudja szabályozni. A jog legfeljebb befolyásolni képes a politikát, a politika viszont képes a jogot megváltoztatni. Vajon amit a liberálisok nekünk ajánlanak, azoknak van-e tényleges racionális alapjuk, vagy csak ősi vágyainkat – az emberi szenvedés, szegénység és tudatlanság megszüntetése, az önkényes hatalomgyakorlás megakadályozása, a diszkrimináció felszámolása – igyekeznek új, utópikus köntösbe öltöztetve megfogalmazni? Amíg a hazai liberálisok többsége felhígított szocializmusként fogja fel a liberalizmust, addig a posztkommunisták érdekeit fogják szolgálni, s amitől leginkább irtózik, provinciális marad.
A szerző politikai filozófus, egyetemi docens
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
