Tíz évvel ezelőtt kezdődött a nagy átverés

Tíz évvel ezelőtt, ezekben a napokban ugyanilyen kánikulai nyár volt. A tízszázalékos MSZP a májusi parlamenti választásokig álmában sem gondolta, hogy a választásokon 32,99 százaléknyi szavazatot kap. A külföldi vezető lapok is meglepődve írták, hogy az ország lakosságának „politikailag aktív” része visszaszavazta volt elnyomó urait a hatalomba. A szocialisták kormányzásához azonban egyfajta morális legitimáció kellett, ehhez adta nevét az egyik rendszerváltó párt, a kommunistákat, a volt nómenklatúrát leginkább elítélő, elutasító SZDSZ, amely – sokak szerint alapelvei feladásával – 1994. június 24-én koalíciót kötött a szocialistákkal. A szabad demokrata pártból akkor sokan kiléptek.
Az utódpárt nem tagadta meg önmagát, nem tagadta meg múltját. Kétharmados többségének tudatában a szocialista–liberális koalíció hihetetlen tisztogatásba kezdett a közszolgálati média területén, majd később a többségi állami tulajdonú cégeknél és közhivatalokban hajtott végre személycseréket politikai alapon. Az ellenzéki parlamenti pártok politikusai igényt tartottak a médiaegyeztetésre, sőt új elnökjelölteket is előterjesztettek a kompromisszum jegyében. Így javasolták Kósa Ferencet a televízió, Glatz Ferencet vagy Pozsgay Imrét a Magyar Rádió elnökének. De hiába volt két jelölt is szocialista kötődésű, a személyek nem voltak számukra eléggé megbízhatók, sőt az SZDSZ komolytalannak nevezte a javaslatot. Már ekkor világos volt, hogy az új hatalom a minimális kompromisszumra sem kész, a közszolgálati elektronikus média teljes birtoklása a cél. Horn Gyula miniszterelnök és kormánya július 15-én letette a hivatali esküt. A magát szakértőinek nevező kormány előtt ezután nem volt megállás, az intézkedések önmagukért beszéltek. Félő volt a demokráciáért aggódók számára, hogy az elmúlt négy év jogállammá formálódása ismét veszélybe kerülhet.
1990-ben az MDF által ígért és elmaradt tavaszi nagytakarítást a szocialisták és szabad demokraták végrehajtották nyári–őszi nagytakarítás címmel, csak ellenkező előjellel. Leváltásokkal, kinevezésekkel fontos pozíciókba megerősödve tértek vissza a régi arcok, az MSZMP volt tisztségviselői, újságírói, valamint az MSZP-hez, SZDSZ-hez hű média szakemberei. 1994. július 20-án hatpárti egyeztetés nélkül a köztársasági elnök aláírta a Magyar Rádió és a Magyar Televízió vezetőinek kinevezését. A tv új elnöke Horváth Ádám, a rádió új elnöke Szirányi János lett. Szirányi ki sem lépett az MSZP-ből, tagságát ideiglenesen felfüggesztette a függetlenség jegyében. A Baló György által ígért, s megjósolt szőnyegbombázás a televízióban bekövetkezett. Az elkövetkező hónapokban soha ennyi újságíró nem került a perifériára, nem lett munkanélkülivé, mint ekkor.
A közszolgálati média elnökei már kinevezésük másnapján nekiláttak a nagytakarításnak. A televízió elnöke elsőként megszüntette a Híradó és A Hét megbízott főszerkesztőjének – ezen cikk írójának – a munkaviszonyát. Megjegyzem, a felmentések, kirúgások jelentős része törvénytelen volt, akik munkaügyi bírósághoz fordultak, azok meg is nyerték a pert a televízióval szemben, ahogyan jómagam is. Az Esti Hírlap és az Új Magyarország 1995-ös összeállításában olvasható, hogy az MTV vezető szerkesztői, műsorkészítői jelentős részének munkaviszonyát még 1994 nyarán megszüntették, csaknem száz embert nyugdíjaztak. A Híradó, A Hét és más nem tetsző műsorok munkatársait levették a képernyőről, rendelkezési állományba helyezték. A Magyar Rádió új vezetése sem tétlenkedett, leváltotta a rendszerváltással lojális vezető szerkesztőket, és a vezető pozíciókba a hozzájuk hű munkatársakat nevezte ki. Ez megpecsételte az elkövetkező évek rádiós közszolgálatiságának a tartalmát. Amikor egyes baloldali, liberális újságírók, médiaszakemberek maguk is túlzottnak érezték a kemény kéz politikáját, a „nagylelkűség” hiányát és ennek hangot adtak, akkor a szocialista–szabad demokrata médiapolitikusok visszautasították annak feltételezését, hogy itt tisztogatás lenne.
Megkezdődött a visszarendeződés. Az új politikai hatalom a lojalitást megfizette. A televízióba és a rádióba az előző időszakhoz képest a többszörös bérért vették vissza a hozzájuk hűséges munkatársakat. A régről kipróbált, megbízható újságírók a közszolgálati televízió stúdiójából rohantak át a közszolgálati rádió stúdiójába, vagy valamelyik helyi kereskedelmi adóhoz haknizni. A „nélkülözhetetlenek” adták magukból, ami van, habzsolták a felkéréseket. Csak a szakértelemmel volt baj. Lovas István a baloldali médiahatalom átvétele után egy héttel ezt írta az Új Magyarországban: „… azt nem tudjuk, ez a társaság meddig uralja a közszolgálati médiumok mezejét. De a következő kormány – ha az első szabadon választottól eltérően tényleg jobboldali lesz – most már nem követheti el a korábbi hibáját. Ezeket a hölgyeket és urakat nem a múltjuk, de már most is kellően bebizonyított professzionalizmus-deficitjük miatt kell felmenteni… s ha ezt a kormányváltozás után azonnal megteszik, a nemzetközi sajtóban kevésbé tudják majd mobilizálni barátaikat”.
1998-ban jobboldali kormánya lett Magyarországnak, de a polgári politikusok ekkor sem tanultak a múltból. Nem számolták fel a baloldali túlsúlyt, igazán jobboldali sajtóműhelyek nem alakultak ki. Lehetett most már az országos kereskedelmi adókon is valótlanságokat, hazugságokat terjeszteni. A nekik nem tetsző polgári kormány ellen kirobbantott sajtóhadjáratnak volt hatása, amit a 2002-es választási eredmények visszaigazoltak. Térjünk vissza 1994-re, amikor is Deutsch Tamás, a Fidesz alelnöke a kormánypártokat tette felelőssé azért, hogy nem konszenzussal nevezték ki a médiavezetőket. A gyors személycserékre oka volt a baloldali–liberális koalíciónak, hiszen az elkövetkező hónapok személyi döntéseit meg kellett magyarázni, jó színben kellett feltüntetni.
Kellett is a médiasegítség. Meg kellett magyarázni azt is, amikor 1994. július 28-án a Horn-kormány bejelentette – az ellenzéki pártok megkérdezése nélkül –, hogy nem rendezik meg az 1996-os világkiállítást és lemond Magyarország az expó megrendezésének jogáról. Ez nemcsak az aláírt szerződések semmibe vételét jelentette, a szavahihetőségünket kérdőjelezte meg a külföld előtt, hanem több- milliárdos kárt is okozott az országnak. Megkezdett beruházások maradtak félbe, vállalkozók tízezreinek álma foszlott szét és veszett oda pénzük. A Vállalkozók Országos Szövetsége be is jelentette, hogy kártérítési pert indít az állam ellen. Az expó elmaradása a legnagyobb kárt az egészséges nemzettudat kialakításában, fenntartásában okozta. A világkiállítás egybeesett volna honfoglalásunk ezerszázadik évfordulójának ünnepségsorozatával. A világ előtt mutatkozhatott volna be Magyarország, a magyar történelem. Ezt egy döntéssel lehetetlenné tették. Sokak szerint a döntésben nem csak anyagi okok játszottak szerepet. Két évvel később, 1996-ban a honfoglalás millecentenáriumi megünneplését a szocialista–szabad demokrata kormányzat valóságosan is elszabotálta, jelentéktelenné tette.
A szocialista ígéretek ellenére augusztus 8-án a kormány leértékelte nyolc százalékkal a forintot a valutakosárhoz képest. Ez a mezőgazdasági termékek értékesítésénél komoly veszteséget okozott a gazdáknak. Érezhető volt, hogy inog a széke a hat évre megválasztott jegybankelnöknek, Bod Péter Ákosnak is. Végül november 22-én – kormánypárti nyomásra – lemondott a Magyar Nemzeti Bank elnöke. A politikai tisztogatás a közhivatalokban, a minisztériumokban azonban már a nyár végén elkezdődött. Szakemberek százait küldték el. A Miniszterelnöki Hivatal állományából mintegy száz embert kirúgtak. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumból kilencen távoztak politikai okokból. A Külügyminisztériumból kilencvenhárom nagykövet közül huszonhármat lecseréltek. A legtöbb változás a kulturális tárca apparátusánál történt, ahol a személycserék még a középvezetőket sem hagyták érintetlenül. Október 3-án felmentették Pungor Ernő akadémikust, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság és az Országos Atomenergia Bizottság elnökét. Október 31-én Göncz Árpád köztársasági elnök felmentette az ország nyolc régiójában működött köztársasági megbízottakat, akiket még az Antall-kormány ideje alatt neveztek ki. Végül is 1994 decemberéig, rövid fél év alatt teljesen kicserélték a szakembergárdát a minisztériumokban, közhivatalokban, állami tulajdonú cégeknél és a médiumoknál.
Kellett is, hiszen a központi utasításokra épülő kormánykoalíció jelentős, a társadalmat negatívan érintő gazdasági és politikai változásokra készült. Horn Gyula még augusztus 29-én létrehozta a miniszterelnök, azaz saját tanácsadó testületét. A testület vezetője Medgyessy Péter lett, tagjai: Bánfalvi István, Bródy András, Gombár Csaba, Hetényi István, Kemenes Ernő, Lengyel László, Petsching Mária Zita, Tamás István és Vértes András lettek. A névsor önmagáért beszélt. Közülük négyen az állampártban jelentős pozíciót foglaltak el. De ez a tanácsadó testület is hamvába hullt, mint jelen korszakunkban a Medgyessy-féle tanácsadó testület, amely önmagától szétszéledt. Akkor sem merte egyetlen civil vagy magát értelmiséginek tartó szakember vállalni azt a kormányzati felelősséget, azoknak a kormányzati döntéseknek a sorát, amelyek még következtek. Alig van magyarázat arra, hogy miért kellett a Horn-kormány időszaka alatt áron alul privatizálni az állami tulajdonú stratégiai ágazatokat. Miért kellett a főiskolákon, az egyetemeken bevezetni a tandíjat, miért kellett eltörölni a gyedet és miért kellett bevezetni mindenfajta érdekegyeztetés nélkül azt a Bokros-csomagot, ami miatt ezrével mentek tönkre a kisvállalkozások, zártak be vidéki kórházi osztályok, szülőotthonok, létfontosságú egészségügyi intézmények. Ennek következményeit a mai napig nyögi a társadalom. A félszázalékos nyugdíjemelés sem hozott erre gyógyírt. Inkább arcpirító, megalázó volt ez a 0,5 százalék. A szocialistákra szavazó nyugdíjasok kezdtek felébredni.
1994-ben a Horn–Kuncze-kormány felrúgta a kerekasztal-megállapodásokat azzal, hogy megváltoztatta az önkormányzati választások menetét. Az ellenzéki pártok tiltakozása ellenére szeptember 30-án kormánypárti többséggel elfogadták a parlamentben az önkormányzati törvénycsomagot. Ezzel egyfordulóssá vált az önkormányzati választás, megszűnt az érvényességi küszöb és eldőlt, hogy a polgármestereket közvetlenül választják minden településen. Ez az őszi választáson még jól jött a szocialista–liberális kormánykoalíciónak. A sajtó többségében a lényeges, a tényfeltáró kormányzati kritika elmaradt. Horn Gyula a Népszabadságot egy fórumon ellenzéki lapnak nevezte. Valószínű, ez nem elszólás volt, hanem komoly egyeztetés előzhette meg. Hiszen az országgyűlési választások második fordulója utáni napon a Népszabadság levette a fejlécéről a szocialista jelzőt, helyére az országos napilap megnevezés került. Így lehetett ellenzéki a Népszabadság. De az ilyen horni szómágiákhoz akkor már hozzászokhattunk. A lényeget, a valódi szándékot mindenesetre elfedte, mert az elektronikus közszolgálati médiában történt politikai tisztogatás után bedarálták a Pesti Hírlapot, ellehetetlenítették az Esti Hírlapot, megszüntették a Pest Megyei Hírlapot és elbocsátották a Magyarország hetilap polgári értékrendet követő szerkesztőgárdáját. Ennek a négy lapnak a megszüntetésével ismét több újságíró vált munkanélkülivé, kerültek sokan az utcára. Közben rátették a kezüket a Princz által igazgatott Postabank-birodalmon keresztül a nagy múltú Magyar Nemzet napilapra, amelynek megfélemlített, beszorított szerkesztőgárdája egyre kevesebb lehetőséget kapott, hogy véleményét keményen kifejtse a társadalmi, politikai közállapotokról. Az Új Magyarország szocialista érdekeltségű tulajdonosa végül 1997-re a lapot teljesen ellehetetlenítette. Alig maradt tehát már olyan sajtónyilvánosság, amely tükröt tartott volna a kormánykoalíció kétes politikájának, a „nagy átverésnek”, amelynek eredménye 1998-ra az lett, hogy milliók kerültek a létminimum alá. A nagy átverésről egyébként a Fidesz–Magyar Polgári Párt országgyűlési képviselőcsoportja átfogó tanulmány írt még 1995-ben, az MSZP–SZDSZ-kormány egyéves tevékenységét elemezve. A tanulmányt, a kordokumentum lényegét, a következtetéseket természetesen elhallgatta a baloldali sajtó. A New York-i székhelyű Freedom House évi jelentésében 1995-ben Magyarországot a sajtószabadság tekintetében már csak részben tartotta szabadnak.
Összegezve a tíz évvel ezelőtt történteket, megállapítható, hogy lényegében a baloldal ekkor tartósította azokat a médiaviszonyokat, a 90 százalékos szocialista–liberális sajtótúlsúlyt, amely még ma is érvényes. 1994-ben nekik véget ért a médiaháború, miután szétverték a jobboldalt. Az a médiaháború ért véget, amit ők provokáltak. Ők ásták a lövészárkokat, ők teremtettek háborús helyzetet, járatták le az első rendszerváltó jobboldali kormányt, miniszterelnökével, Antall Józseffel együtt. Eldurvították a közbeszédet, választóvonalat húztak barát és barát, ember és ember között, pusztán politikai meggyőződésük miatt. Az elmúlt tizenöt évben tehát megfigyelhető volt, hogy amikor a baloldal került hatalomra, akkor a baloldali sajtó elfelejtette ellenőrizni a szocialista–liberális kormányt és meghirdette a maga által ásott árkok betemetését. Ez történt 2002-ben is. Amikor viszont polgári kormány kapott bizalmat a választóktól, akkor ismét felújították a médiaháborút, mint ezt tették 1998-ban. Tehették is könnyedén, miután a Horn-kormány ideje alatt a közszolgálati elektronikus médiumokon túl odaadták a baloldalnak a televíziós és rádiós kereskedelmi csatornákat. Soha ennyi nemtelen támadást nem kapott kormányzati erő 1998–2002 között, mint a Fidesz–Magyar Polgári Párt. Az egyre erősödő jobboldali sajtónak persze a polgári hatalom alatt sem lett jobb, mivel olvasótáborának megőrzéséhez az értékrendjéhez közel álló politikai erőket is kritizálnia kellett. Ez ugyanis az újságírás. Jelenleg az ellenzéki sajtó az egyetlen fórum, ahol meg lehet tudni, mi történik valójában ma Magyarországon. Ha a Hír TV nem mutatja meg a képernyőn Medgyessy Péter lefelé mutató hüvelykujját, akkor a többségét élvező baloldali médiumok elfelejtették volna ezt a kis üzenetet a népnek közvetíteni. Hát így állunk most. A legutóbbi országgyűlési választások, majd az európai parlamenti választás eredményei – a 47 százalékos jobboldali győzelem – azonban már nem annyira tükrözték vissza a sajtó politikai kiegyensúlyozatlanságát. S ez a rendszerváltástól tizennégy évnyire – elgondolkodtató.