Bethlen, Orbán és a történelem – sokadszor

Tekintettel a kérdés égető aktualitására, az egyik kormánypárti lapban egy újságíró „Fidesz – Magyar Egységes Párt” címmel elmélkedik a Bethlen István és Orbán Viktor (kormány)pártszervező tevékenysége közötti állítólagos hasonlóságról. Ha valaki gonoszkodni szeretne, biztosan megjegyezné, az írás időszerűségét főként az adja: a Magyar Hírlapnak nehezére esik elviselni, hogy hónapok óta csak rossz híreket szállíthat a kormánypártok háza tájáról. Ráadásul egyetlen polgári kör sem készül a Köztársaság tér ostromára, pedig a jól értesültek mindig tudni vélik, a következő hét végén biztosan megkezdődik a vérengzés. Már az európai parlamenti választásokon sem jött be a rettegjünk Kövér Lászlótól taktika, mert jóléti rendszerváltás ide vagy oda, a legtöbb magyarnak van ennél nagyobb problémája is. S egyértelműen a viszszájára fordult Orbán Viktor tusnádi, az erdélyi autonómiát támogató beszéde elleni budapesti támadássorozat is. Ilyen körülmények között aligha marad más, mint előhozni a raktárból és leporolni a csodafegyvernek gondolt állítást, s újfent megpróbálkozni Orbán Viktor és a magyar történelem abszolút mélypontjának tekintett Horthy-korszak egyik vagy másik szereplője közötti vélt hasonlóság bizonyításával. Mindjárt az írás elején érdemes leszögezni, Bethlen István – mint minden létező, hús-vér politikus – számos vitatható és hibás döntést hozott hosszú politikai pályafutása alatt. Az ötvenes évekből származó felfogáson azonban hál’ istennek már a hivatalos magyarországi történetírás is túllépett, mely a grófról elnevezett konszolidációs korszakot a magyarság siralomvölgyeként ábrázolta. Ezért önmagában aligha lehetne elítélendő, ha a két politikus tettei között hasonlóság állna fenn.
Az újság tendenciózus megközelítését talán a képanyag kiválasztása és kommentálása illusztrálja a leglátványosabban. „Utód és előd sport közben. Orbán Viktor focizni szeret, gróf Bethlen István vadászott. A pártszervezés elveiben sok a hasonlóság” – hirdetik a képaláírások. Sőt mindkettő nadrágot hordott, tehetnénk hozzá egy szintén nehezen vitatható párhuzamot. E logika alapján – főként, miután egyértelműen bizonyított, Mussolini, Hitler és Sztálin is ugyanezt a ruhadarabot viselte – egy rendes demokrata ezután legfeljebb skót szoknyában mutatkozhat. Persze, ha Bethlen úri passziója ennyire zavaró, akkor miért maradtak el a gúnyos elemzések, amikor például Medgyessy Péter vadászgatott a Hortobágyon? S a dzsentritempó elleni hősies küzdelem is komolyabban vehető lenne, ha már a miniszterelnök-jelölt korai erdélyi korszakában hirtelen előkerült és az interneten is közszemlére tett nemessy kutyabőr kapcsán megjelent volna néhány vitriolos szösszenet.
A cikkben megfogalmazott „vádak” nem új keletűek, mint például az a feltételezés, hogy Bethlenhez hasonlóan Orbán is gyengíteni törekedett a kisgazdapártot, sőt ő verte szét személyesen. E kérdésben is megkönnyítené az érdemi vitát, ha a baloldal végre következetes lenne. Elegendő az 1998-as kormányalakításkor megjelent tucatnyi, a demokráciáért aggódó elemzést felidézni, vagy azokra a 2000-ben publikált írásokra emlékezni, amelyek Torgyán József esetleges köztársasági elnökségének borzalmas következményeire figyelmeztettek. Hiszen, ha a töredékét komolyan gondolták volna jajongásaiknak, akkor Orbán Viktort – ha egy pillanatra elfogadjuk a kisgazdák kívülről történt szétverésének fikcióját – hősként kellene tisztelniük, amiért megmentette a magyar demokráciát Torgyán doktortól. Vagy egyszerűen arról van szó esetükben is, hogy bárkinek megadják a baloldalon az abszolúciót, ha hajlandó feloldozását Orbán-bírálattal megváltani?
Az írásban Torgyán József és Szabadi Béla már-már Orbán hatalomkoncentrációs törekvéseinek az áldozatává nemesül. Itt is előtüremkedik a kérdés: eszerint nem léteztek azok az ügyek, amelyekre hivatkozva azonnali lemondásukat követelte a baloldali sajtó és az akkori ellenzék? Még súlyosabb problémákat vet fel a cikk azon bírálatként megfogalmazott mondata, miszerint „Szabadi még ma is vádlott”. Nos, régóta esedékes annak a megválaszolása, ha az immár két éve hatalomra jutott MSZP–SZDSZ-koalíció ennyire tehetetlen, és mint annyi más területen, állítólag a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban is még mindig Orbán Viktor mozgatja a szálakat, akkor egyértelmű alkalmatlanságukból talán le kellene vonni néhány következtetést.
Ha már az írás szerzője történelmi leckéről beszél, érdemes röviden vázolni, hogy milyen eltérő szándékok álltak Bethlen és Orbán széles támogatottságú pártszervezési törekvései mögött. Bethlen István a dualizmus gyakran terméketlen, döntően személyi ambíciókból származó parlamenti küzdelmeiből is eredeztette az ország 1918-as összeomlását. A forradalomból és ellenforradalomból, Magyarország feldarabolásából és a csonka ország nemzeti vagyonának negyven százalékát megsemmisítő, illetve elrabló román és szerb megszállásból pedig mindenekelőtt a csendes építkezés szükségességére következtetett. Ezt viszont a politikai stabilitás bebetonozásával kívánta biztosítani, amikor széles alapokon álló kormánypártot szervezett, ezzel számos erőt immár a hatalmi viszonyok stabilizálásában tett érdekeltté. A politikai konkurensek pozícióosztással történő megnyerése régóta gyakorolt jelenség, természetesen bírálható, csakhogy ugyanerre a logikára épült többek között az MSZP vezetésének 1994-es döntése, miszerint az abszolút parlamenti többségük ellenére bevonják a kormányba az SZDSZ-t. (Apropó, mikor jelennek meg azok a nagy ívű elemzések, amelyek Horn Gyulát vádolják meg az SZDSZ törpepárttá tételével?)
Bethlennek, miután a stabilitásigényből fakadóan gyakorlatilag kikapcsolták a politikai váltógazdaság lehetőségét, nem egy elveszített választástól kellett hatalmát féltenie, hanem sokkal inkább a kormánypárton belüli intrikáktól. E tényben felfedezhető az az ok, ami alapvetően megkülönbözteti Orbán Viktor szövetségépítését Bethlen István Egységes Pártjától. Hiszen a Fidesznek – s ennek említése általában hiányzik az egységtörekvést kárhoztatók elemzéseiből – egy olyan pártot kell legyőznie a voksoláskor, mely kormányzati teljesítményétől függetlenül az elmúlt évtizedek tudattermelésének köszönhetően számíthat a választók legalább negyedének támogatására. Ráadásul ezen MSZP a hatalom megragadása érdekében képes egységesen fellépni annak ellenére, hogy a párton belüli ideológiai ellentétek – a kemény trockistáktól a neoliberális elveket valló milliárdosokig – sokkal nagyobbak, mint a legtöbb jobboldali politikai szervezet között.
Ha már mindenképpen a Szövetség megalakításának előképét keressük, azt a német CDU/CSU történetében találhatjuk meg. Nem véletlen, hogy egyesek egy Helmuth Kohllal folytatott beszélgetésre vezetik vissza Orbán Viktor ilyen irányú törekvéseit. Ebben az összefüggésben gyakran idézik Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök mondását, aki pártjának tagadhatatlan sikereit abban az elvben látta, hogy a CSU-tól jobbra alkotmányos párt nem állhat. Az első, 1949-ben alakult Adenaer-kormány mögött még számos kis párt – Centrum, Bayern Partei, Deutsche Partei – koalíciója állt. Ennek egyik meghatározó oka volt, hogy az első Bundestag-választáskor még elegendő volt, ha egy párt egy tartományban eléri az ötszázalékos bejutási küszöböt. A magyarországihoz nagyon hasonló német választási matematika szorította ki a kis pártokat előbb az országos politikából, majd a tartományi gyűlésekből. Az egyetlen lényegi különbség, hogy Németországban nincs második forduló, tehát a polgároknak még inkább figyelniük kell arra, olyan pártra szavazzanak, amely biztosan átviszi az ötszázalékos küszöböt.
A választási matematika kegyetlen racionalitásán túl – 2002-ben mi minden múlott kevesebb mint egy százalékon! – a legutóbbi országgyűlési választások még egy tanulsággal szolgáltak. Nevezetesen, a Fidesznek a győzelemért olyan ellenfelet kell legyőznie, amelyik nem riad vissza – finoman fogalmazva – a választásokat szabályozó törvények kijátszásától.
A baloldali napilap, miközben látható erőlködéssel szeretné alátámasztani az Egységes Párt és a Szövetség közötti, általa kárhozatosnak tartott lényegi hasonlóságot, láthatóan megfeledkezik egy fontos kérdésről. A XXI. század magyar politikusának elsősorban nem azt kell kérdeznie, mit tett a maga korában Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Tisza István vagy éppen Bethlen István – hanem azt, hogy mit tenne most.

A szerző történész