Demográfiai vészhelyzet Erdélyben

Köztudomású, hogy az igen negatív demográfiai tendenciák ellenére az ország lakossága csak azért nem csökken tízmillió alá, mert a meg nem született gyermekeket pótolták a határon túlról érkező magyarok. Ugyanakkor ez a folyamat a határon túli (részint magyar többségű) területek etnikai összetételét és a nemzet egészét tekintve katasztrofális következményekkel járhat, hiszen az áttelepülésekkel párhuzamosan gyengül a helyi magyarság önfenntartó ereje. A legnagyobb mértékben talán az értelmiség költözött át. Legjobban az orvosok 1990 körüli helyzetét ismerem. Tudok olyan háromszéki 5000 lelkes színmagyar településről, ahol az elvándorló orvos helyére kerülő román kollégája a nyelvi nehézségek miatt nem tudott kommunikálni a falu lakosságával. Volt olyan időszak, hogy a Csíki-medencében egy körülbelül százezres népességnek nem volt fül-orr-gégész szakorvosa.
Össze kell hasonlítani, hogy az utóbbi tizenöt évben miként változott meg Erdély etnikai térképe. Az 1986-os – valószínűleg manipulált – és a 2002-es romániai népszámlálás adataiból készült etnikai térképeket hasonlítottam össze. A változás ugyanis döbbenetes: a bánáti és a Hunyad megyei szórványok eltűntek. A határ menti bihari és szatmári magyar tömb jelentősen megritkult, a szórványosodás jeleit mutatja. Csakúgy, mint a tizenöt éve még csaknem teljesen homogén kalotaszegi és szilágysági magyar tömb. A korábban magyar többségű mezőségi falvak többsége is román többségűvé vált. A Székelyföld nyugati irányból Maros megye felől erodálódik, de egyedüliként őrzi magyar tömbjellegét. A korábban magyar többségű Marosvásárhely és Nagyvárad immár román többségűvé vált. Ezekkel az adatokkal ki törődik? Ki tesz ellenük? Miért van vészkiáltás helyett síri csönd?
Fogy a nemzet határon innen és túl, és ezt a demográfiai helyzetet valahogy kezelni kellene. Ugyanakkor ez irányban sajnos vajmi kevés törekvés látszik.
Egy régi élmény jut eszembe. Tizenöt éve is megvan már, hogy egy kis erdélyi faluban a milicista elkapott többedmagammal (akkoriban ugyanis törvényben rögzített bűn volt a népdal és a népzene gyűjtése, mivel tilos volt a helyieknek külföldivel beszélni úgy, hogy azt a rendőrség előzetesen nem engedélyezte, vagy arról az érintett helyi állampolgár a milíciának nem számolt be). Szerencsére a velünk kapcsolatba kerülő számos ember közül csak kettőt tudtak beazonosítani és megbüntetni. Mikor vissza akartuk fizetni az akkoriban igen jelentősnek számító pénzösszeget, egyikük így hárította el: „magyar ember után fizettem, ezért a történteket nem sajnálom”. Vajon fellelhető ez a nemzet- és összetartozás-tudat a döntéshozók szándékaiban? Otthon vannak-e a magyar kultúrában oly módon, hogy azt magukénak érzik és azt ápolják? Tudják-e, hogy mi az a bonchidai ritka magyar, hogyan néz ki a kolozsvári Farkas utcai templom mennyezete, avagy hallottak-e esetleg egy gyimesi archaikus imát? Vagy csupán ezeket a kincseket is pénzzel vagy párthűséggel mérik? Akiknek a beállítódásától az efféle témák távol állnak, azok a nemzetpolitikai stratégia terén milyen döntéseket képesek hozni? Aki többször látogatta határon túl rekedt magyarjainkat, az nagyon jól tudja, hogy árgus szemekkel figyelik a magyarországi események apróbb rezdüléseit is. Jártam a Székelyföldön olyan tinédzser szobájában, ahol az aktuális popsztárok portréi helyett a falon magyar állami jelképek voltak.
Az embernek folyamatosan az a benyomása, hogy jelenleg a kormányzat szinte tudatos nemzetrontó politikát folytat. Vagy – ne legyünk rosszindulatúak – az elhibázott intézkedések csupán gyengeségből vagy egyszerűen nemtörődömségből, dilettáns hozzáállásból adódhatnak. Ügyetlen a diplomácia. Hiszen a győzelmi jelentések ellenére úgy látszik, hogy a diplomácia területén a szomszédos országokkal szemben folyamatosan alulmaradunk. Az aradi szoboreset többek mellett engem is az 1988-as szégyenletes Grósz–Ceausescu-találkozóra emlékeztet. Úgy érzem, most is időszerűek Csoóri Sándor (akkor a Szabad Európa Rádiónak) elmondott gondolatai, amelyekben azt fejtegette, hogy vajon kinek van joga elvtársi találkozókon tárgyalni a romániai magyarság feje felett. Tárgyaljanak csak egymással, de ne a magyar nép nevében! A mostani helyzetre ez úgy fordítható le: miként merészelnek az illetékesek (látszat)megállapodásokat kötni, miközben folyamatosan lábbal tiporják az erdélyi magyarság legelemibb jogait? Hogyan fordulhat elő, hogy a másfél millió ott adót fizető magyar nemzetiségű polgárnak még mindig nincs államilag finanszírozott egyeteme? Több mint nyolcvan éve folyamatosan törekednek a környező országokban a magyar kultúra és nemzettudat visszaszorítására. Erre jó példa az, hogy egy szobor felállítása (legalábbis felsőbb szinten) mekkora gondot okozhat.
Mellesleg vizsgálta-e valaki, hogy a magyarság milyen életfeltételekkel rendelkezik szülőhelyén? Egy népet leghatásosabban úgy lehet elűzni szülőföldjéről, hogy kiveszik a kenyeret a kezéből. Erdély vegyesen lakta részében a helyi vállalkozások aránytalanul nagy arányban vannak nem magyar kézben. (Az erdélyi Gyimesbükkön például a helyi fakitermelési vállalkozások az utóbbi években túlnyomórészt román vállalkozók kezébe kerültek át.) Követi-e valaki vagy valamely szervezet ezeket a folyamatokat? Számon tartja-e valaki a magyarság bármely részét érő jogsérelmeket, hogy adott esetben tiltakozni lehessen? Nem tudok olyan diplomáciai tiltakozásról, amely például azzal a pár évvel ezelőtt megtörtént esettel lenne kapcsolatos, amikor is a kárpátaljai Gyertyánliget falu magyar temetőjét egyszerűen beszántották, és a helyén marhalegelőt létesítettek. Miként senki nem emelt szót az ellen sem, hogy a moldvai Lujzikalugar temetőjében a magyar feliratú fakereszteket kihúzták és elégették. A saját nemzetét minden ország számon tartja, támogatja, és ez így természetes, ez nem nacionalizmus. Nem biztos, hogy az Európai Unióba való belépéskor a globalizáció vagy a brüsszeli érvrendszer előbbre való lenne, mint a magyar érdek.
A mostani, nem éppen kecsegtető feltételek között is sokat lehetne tenni: például – főként Erdélyben – érthetetlen módon a magyarországi sajtótermékek, napilapok terjesztése nincs megoldva. Erre miért nem terjed ki az illetékesek figyelme? Az itt tanuló, de szülőföldjükre visszatérő magyar diákok taníttatásával kapcsolatos hazai ösztöndíjak rendszere is bővítésre szorulna. Hosszabb távon is ki kellene dolgozni valamely megoldást arra vonatkozólag, hogy mi legyen a környező országokban élő nemzettársainkkal, valamiféle nemzetstratégiára lenne szükség. A nagyobb tömbben élőket persze minden lehetséges eszközzel helyben maradásra ösztönözve kell támogatni.
Sajnos a szórványmagyarságra valószínűleg beolvadás vár, itt a Moldvában élő vagy a Hunyad megyei magyarság példáját lehetne említeni. Szórványaink esetében háromféle megoldás is kínálkozna. Ha nem történik semmi, rövid időn belül elvesztik magyar identitástudatukat. Második eshetőség, hogy erőteljes kulturális és oktatási támogatásban részesülnének (ennek helyzete jelenleg igencsak bizonytalan, itt az Ilylyés Közalapítvány ingatag helyzetét, valamint a státustörvény kiüresítését lehetne megemlíteni). Ebben az esetben is valószínű a beolvadás, csak kitolódna. Harmadik megoldás az önkéntes alapon történő áttelepülés lehetne (vagy Magyarországra, vagy a tömbmagyarság lakóhelyére). Az utóbbi gondolat merésznek látszik, de hosszabb távon megfontolandó. Utalnék az egyetlen ilyen jellegű tapasztalatra, a bukovinai székelyek 1941–45-ös áttelepítésére, amely a nemzet egésze tekintetében eredményesnek mondható.
Végezetül mindenkinek érdemes lenne elgondolkodnia néhány kérdéssel kapcsolatosan. Mi népszerűbb a lakosság körében? Az olasz tengerparton vagy valamely nyugati üdülőterületen történő nyaralás vagy az elszakított területeken levő természeti értékek vagy építészeti és kulturális emlékek meglátogatása? Vagy még egyszerűbben: melyik közkedveltebb úti cél turistáinknak, Bécs vagy Kolozsvár vagy Kassa? Azt hiszem, sokunknak van ezen a téren pótolnivalója.

A szerző orvos