Demszky teje és a tettek

„Liberálisok – kitérnek a valóság elől, ahogy a homoszexuálisok kerülik a nőket.”
Arthur Koestler

Néha tévézés közben érdemes levenni a hangot és csak az arcot nézni.
Egy darabig Demszky Gábort is így néztem a Hír TV interjújában, mert nehéz volt megmagyarázni, hogy ezen a húsz évvel ezelőtt végtére is szép arcon a mai fölpuhult enerváltság árkaiban miért és honnan van még mindig ennyi agresszivitás.
Aztán úgy döntöttem, csak semmi esztétizálás, hallani is kell a párbeszédet. Gulyás hírigazgató úr nem azért dolgozik, hogy én a demokratikus ellenzék hajdani várának mostani kőhalmán merengjek.
Teszi is föl katonás kérdéseit sorra az interjú készítője. Mit épített az elmúlt tíz évben a főváros, mi az, ami a főpolgármester nevéhez fűződik majd, mi történt irányítása alatt azért, hogy Budapest szebb, otthonosabb, élhetőbb, vonzóbb legyen? Elhangzik természetesen Prága is, mint egyre elérhetetlenebb példa. Építés? Demszky a fejét ingatja. Nem jó neki az „építés” szó. Tettek, mondja, inkább tettekről lehet beszélni.
Építeni és tenni persze nem ugyanaz. A tettek mezején lehet, hogy harcosok hada áll, akik egyébként egy járólapot sem tudnak tisztességesen lerakni. Arról nem is beszélve, hogy a média-segédértelmiségiek politikai elkötelezettségből („nem szeretem ezt a szót, benne van a kötél” – hallottam egyszer) bármit képesek tetteknek minősíteni, de építésnek minősíteni a bármit még ők sem tudják.
Demszky ekkor váratlanul a Millenárisról és a Nemzetiről ejt szót. Eddig úgy értesültünk, hogy ezek a polgári kormány felforgató intézkedéseihez sorolandó, rendőri analízis alá veendő pótcselekvések. Most elakadhat a lélegzetünk, Demszky ezekkel dicsekszik… Sorol, amit sorol, azok bizony zömmel az Orbán-kormány alatt és finanszírozásával épültek. (Nem volt nejlonzacskójuk, amibe rámolhatták volna a suskát, meg a Gyuszi taxist se szerződtették le, hát ifjonti tehetetlenségükben építettek ezt-azt, álságosan a Horthy-korszakra kacsintva.)
Gulyásnak villog a szemüvege, ilyenkor kemény mondatok szoktak következni. De főpolgármester úr, amiket ön fölsorolt, azt nem a főváros hozta létre, mondja. Demszky letorkolja, elég otrombán. Én ülök ebben a székben, hangzik szánalmas érve – értsd, én vagyok itt az érdekes, én beszélek.
Gulyás már-már pragmatista szigorral kérdez: mi valósult meg? Mire lehet büszke a főváros, ami az elmúlt évtizedben létesült? Mi van a 4-es metróval? Már nem lehet a Fideszre mutogatni, rég el lehetett volna kezdeni az építkezéseket. Mi az, ami szebb ma a fővárosban, mint tíz éve? Mi által lett Budapest kellemesebb, lakályosabb, jobb levegőjű? Mi által csinosodott, mivel gyarapodott?
És ekkor elhangzott egy mondat, amit először mintha rosszul hallottunk volna.
Demszky Gábor kicsit hátradől székében – a szék, mint tudjuk, nagyon fontos, főként, hogy ki és meddig ül benne –, és ennyit mond: „És a Demszky-tej.”
Hát nem a Torgyán? – jegyez meg valami hasonlót Gulyás, és ez nem a Bagi–Nacsa, nem, ez egy komoly interjú. „A Demszky-tej” – ismétli a főpolgármester, bepárásodott szemekkel, barnán és komoran, mint aki a Hajnóczy Péter által halhatatlanná tett kazánfűtőnek, akitől a Kádár-korban elvonták a fél liter tejet, személyesen szolgáltatott igazságot.
Látszik Demszkyn, hogy büszke az ő tejére. (Ő is nyilván szegénységpárti, mint a miniszterelnök.) A Romulust és Remust tápláló anyafarkas nem volt olyan büszke ennen tápláló emlőire, mint Demszky az iskolában osztogatott tejre, amiről botorul azt hittük, hogy az Torgyán érdeme. Szidtuk is eleget a kisgazda minisztert, hogy inkább a mezőgazdasággal törődött volna: szétosztogatni azt, aminek a tisztességes felvásárlását kellett volna inkább megszervezni, mindenesetre könnyebb volt.
És most kiderül, hogy amit Torgyánnak hittünk, az Demszky.
Nem fogjuk azt egyhamar elfelejteni, ahogyan a főpolgármester lassan, kétszer is kimondta: „Demszky-tej.” Megejtő volt. Tudta, hogy amit mond, az fogalommá válik, csak még terjeszteni kell. Íz, szín és boldogság tapad a nedűt jelölő, három szótagú összetett szóhoz. Kár lenne simán tehéntejnek hívni. Több az annál. És ha valami csoda folytán az MSZP–SZDSZ-koalíció újra megnyeri a választásokat, a következő helyesírási szótárban már benne is lesz az új szó. Lehet, hogy 2006 nyarán már egybe fogjuk írni, így: demszkitej. Megittad a demszkitejet, vagy megint reggeli nélkül rohansz az iskolába? – ezt fogják kérdezni a magyar anyák a gyermekeiktől.
Gondolom, a Hír TV előtt többen próbálták elképzelni a mennyei italt, és hirtelen megérezték szájukban az állateledel céljára használatos savóból készült (azóta szerencsére bevont) reggeli tejital felejthetetlen ízét. Lehet, hogy az volt a Demszky-tej?
Nemrég egy esős délután mentem át a Margit hídon, villamossal. (Minden budapesti főpolgármesternek kötelezővé tenném egy hónapon át a tömegközlekedés igénybevételét.) Kinéztem a plázsra, úgy is, mint a legfrissebb tettre, mely nem építés. Hát, elég szomorú volt a látvány. Eltévedt nyugágyakról csorgott a piszkos lé a szemetes, büdös, szomorú városban. A szemközti irányból tojáshéjszínűre mázolt villamos csikorgott a síneken, oldalán bankreklám. Ha reklám, akkor még a festékre se kellett pénzt kiadni. (Demszky úgy tett – még internetes körkérdés is volt róla, hogy „elégedett-e a villamos sárga színével?” –, mintha a tarkaságra vágyó együgyűek közé szórná császári mozdulattal a színeket, pedig valójában reklámfelülettel üzletelt. Olyasmi ez, mint amikor vagy egy éve a miniszterelnök szívbemarkoló szavakat szólt arról, hogy az állam átvállalja a gyerekek balesetbiztosítását. Azóta a gazdasági lapokból tudjuk, hogy jó üzlet volt ez annak a biztosítónak, amely fölmarkolt egy kis állami pénzt.) Az én villamosom lila volt. S mivel a 6-oson annyi a zsebtolvaj, hogy a villamosvezető már be se mondja, mint még néhány éve, eltöltött egy lágy, krémes érzés: mégiscsak más egy püspöklila villamoson szorítani a hónom alá a kézitáskámat.
A Blaha Lujza téren hajléktalanok hada, újságjukat szegezik az arra haladókra. A Népszínház utcai villamosmegállóban hatalmas szemétdomb, dinnyehéjak, legyek. Ehhez mit szól a Demszky? – kérdezi a 37-es megállójában egy férfi. Esik egy-két szó aztán az isztriai nyaralóról is, tiszta populizmus lenne idézni.
Hát nem érdekes? A plázs, a lila villamosok, a Dunába zuhatagszerűen öntött ivóvíz – a főpolgármester java intézkedései, ötleteinek zöme az ideiglenesség jegyében történik. Odavezetjük a vizet a hídra, aztán visszavezetjük. Fölhordjuk a homokot az úttestre, aztán elszállítjuk. Kirakjuk a nyugágyakat, aztán bevesszük. Átfestjük a villamosokat lilára, aztán majd visszafestjük. Csak egyet nem szabad: építeni, javítani, jobbítani, újat kialakítani, évszázadokban gondolkodni.
Budapest eltűri a bárgyú ötleteket, s mint egy érett nő, akivel méltatlanul bánnak, abból merít erőt, ami a múltjában szép volt. És azt többnyire a múlt század első felében vagy még régebben élt főpolgármestereknek, politikusoknak és csapatuknak köszönhetjük. Azoknak, akik nem néhány nyári hétben gondolkodtak, azoknak, akik nem a lila villamostól megittasuló tömegember alacsony ízléséhez igazodtak. Azoknak, akiknek terveik, álmaik, hitük és erejük volt. Azoknak, akik nem csak nyilatkozataikban szerették ezt a várost. Azoknak, akik szebbé akarták és tudták tenni. Akik az enervált szerencselovagokat még vacsoravendégnek sem hívták köreikbe. Azoknak, akik nem a nyaralójukat meg a sajtójukat suvickolták. Azoknak, akik szívüket és lelküket, tudásukat és tehetségüket adták a fővárosért: egy szép tér, egy gondozott sugárút, egy liget, egy megőrzött park, egy színház, egy kórház számukra ügy volt és küzdelem és jelen és jövő.
Ötmillióért vettem, mondta védekezőn Demszky az isztriai házáról.
Nem bizonygatnám most, hogy ötmillióért még a Lujza utcában sem kapni rendesebb méretű lakást, tudja ezt mindenki. De azt hiszem, Demszkyvel nem az a baj, hogy nyaralója van, és engem speciel a lovai sem érdekelnek. A dzsentrikhez meg ne hasonlítsa magát, mert köztük igen sok, magát hasznossá tevő, rendkívüli intelligenciájú ember volt, aki tudott pályát és életmódot váltani sorsának parancsára. (Az angolok nem nézik le kisnemeseiket: a gentry szó, amelyet tőlük vettünk át, náluk nincs utálattal dúsítva, ahogyan nálunk.) Demszky legföljebb fordított értelemben dzsentri: semmije se volt, de mivel hivatalt vállalt, mára szépen megszedte magát. Lássunk világosan: senki nem foglalkozna Demszky nyaralójával, ha egyébként a város lakható lenne és tiszta, ha látnánk, hogy fokról fokra gyarapodik és szépül. Pedig a főpolgármesternek kétszer két teljes ciklus adatott meg, s mivel a médiavazallusok szinte mindig sztárolták (az utóbbi hetekre ez már nem vonatkozik), megszavazták harmadszor is. És Budapest mégis lehangoló, ráadásul egyre romló állapotban van. Ez a gyalázat, nem a lovak és nem a nyaraló.
Demszky talán Thürmeréket elbűvöli azzal, hogy saját kezével csinosítgatta az isztriai ingatlant, de többen vannak azok, akiket ez a lila álbaloldaliság dühít föl a legjobban. Demszkyt nem segédmunkásbérrel és nem azért fizeti a főváros, hogy az Adriánál barkácsolja a tetőt vagy a mellékhelyiség lefolyóját.
Tessék utánanézni, olvasni, hogyan viszonyult, hogyan küzdött Budapestért egy Vázsonyi, menynyit dolgozott érte egy Podmaniczky. A városáért. Nem a nyaralójáért.
Mennyit ér most a főpolgármester úr nyaralója? Százmilliót? – kérdezte a riporter. Nem tudom, mondja kőműves-barkácsmesterünk. De százmillióért bárkinek odaadom, viccelődik. (Egy darabig.)
Hibáztam, teszi aztán hozzá a píárvallomást, hibáztam, „mert saját cégtől béreltem terepjárót”.
Dosztojevszkij Félkegyelműjében van egy emlékezetes jelenet. Egy estélyen a gyönyörű Nasztaszja Filipovna, akit még gyereklányként tett a szeretőjévé az árvák gyámolítójaként tündöklő rokon, veszélyes játékot eszel ki. Minden vendégnek el kell mesélnie az életéből azt, amit a legjobban szégyell. És a megalázott, tönkretett, sárba tiport nő várja, hogy Tockij, az ő „támogatója”, „jótevője” vajon most mit mond. Tockij pedig, mikor sor kerül rá, elmond egy jelentéktelen történetet. Színleli a nagy megbánást, mintha az a huszadrangú ügyecske lenne az ő legnagyobb vétke. A gyönyörű, a halálosan megsebzett Nasztaszja Filipovna meg csak undorodik, és csak néz rá.
Gulyás szerkesztő úr is csak nézett Demszkyre. No igen, a terepjáró…
A tönkretett, lila villamosokkal útszélivé cicomázott Budapestről aztán nem esett több szó.

A szerző irodalmi szerkesztő