Egy meg nem értett erkölcsi alapelv

Régi jó ismerőssel hevesen beszélgettünk. Nem értettünk egyet a mai magyar politikát illetően, noha erkölcsileg nem sokban különbözik a felfogásunk. Sok mindenben akár egyet is érthetnénk. De van egy óriási különbség. Derék ismerősöm erkölcsileg nagyon szigorú a náci szélsőjobboldali terrort és népirtást illetően – egyébként helyesen. Csak hát, érdekes módon, a kommunizmus bűneit illetően rendkívül megértő. Még az sem világos számára ez esetben, hogy kik a gyilkosok. A kiszolgálókat tekintve pedig végképp toleráns.
A legfőbb menedéke persze a szegény magyar népnek több évtized alatt erkölcsi és politikai analfabétává nyomorított tömege. Ők állítólag szavazataikkal rehabilitálták a kommunistákat. Csak hát az a probléma, hogy valóban szabad választások esetén alighanem ez a nácikkal is megtörtént volna. Mussolini utódjainak politikai szereplése egyébként kétséget sem hagy ezt illetően. A nép felmentő ítéleteivel tehát nincs mit kezdeni. S ezzel a logikával bármely tartós, embertelen, modern diktatúrát is fel lehet menteni, mivel annak megteremtéséhez általában csak az első hatalmi generációk vérengzései szükségesek. Az utódok, az alapítók kiszolgálói már csak működtetik a rendszert, nem véres a kezük, mivel az alattvalók – keveseket kivéve – már elég jól idomítottak, s nem mennek fejjel a falnak.
Vannak aztán külföldi, látszólag nem társutas legitimátorai a kommunizmusnak, olyanok, akik bizonyos érdekek respektálása fejében régen is, ma is meg tudnak egyezni reálpolitikusan bárkivel. Ezekből persze a tönkretett közösségnek semmi haszna nincs, de nagy pártatlan tekintély teremtődik a „demokratizálódott” diktatúrások között. Ezek számára mindig az a reálpolitika, amely az ő erkölcstelen, tömegeket tönkretevő regnálásukat utólag relativizálja.
Nemrégiben egy Berecz János nevű egykori kiskirály villogott azzal, hogy a kiváló tsz-ek tönkretételével érvelt a jobboldallal szemben. Miközben a tsz-ek olyan zsákutcát jelentettek a megnyomorított falu és parasztság sorsában, amiért Berecz úr semmilyen módon nem tudna vezekelni. De a hallgatás és íráshiány azért mindenkinek jót tenne. Egyébként szép dolog az, hogy ő „vállalja” a múltat, s bőven vannak olvasói is, de azért komolyan nem gondolhatja, hogy ő és rendszere majd pozitív jelenség lesz valaha is a magyar történelemben.
Egyszerűen csak azért nem, amiért a nácizmusból vagy a nyilas rendszerből sem lehet ilyet csinálni. Magyarázni és elemezni lehet – elvégre szabadság van –, de egy gyilkosságokban és tolvajlásokban, erőszakban és hazugságokban fogant s abból táplálkozó rendszert nem lehet felemelni onnan, ahová való: a történelem szeméttelepéről. Derék „progresszív” atyafiak – résztvevők, haszonélvezők, buták, erkölcstelenek és kevés hívők –, úgy látszik, egyszerűen nem értik a törvényt: gyilkosságok, tolvajlások, hazugságok, erőszak, ember- és szellemirtás között nem lehet sehogyan sem különbséget tenni. S mindaddig hiteltelenek a mai „progresszívek” is, amíg egyeseknek nem bocsátanak meg ugyanazért, amiért másokat mentegetnek. Egyébként pedig nem áll jól egykori diktatúrahívőknek és kiszolgálóknak az sem, ha napjainkban főhivatású demokráciaprédikátorokként, sőt etalonként akarnak működni.
Tudomásul kellene venni azt, hogy ezért élesek ma nálunk a politikai ellentétek. S ez így marad mindaddig, amíg az erkölcsi rend helyre nem áll. De ez más területen is igaz: nem kívánhat senki saját halottainak tiszteletet, ha ő mások hasonló sorsú áldozatainak nem ad tiszteletet. Kölcsönösség nélkül nincs értelmes együttélés. Nem lehet ma Magyarországon úgy viselkedni, mintha ebben az országban csak (régi) „jobboldali” bűnösök és bűnök lettek volna, a baloldal pedig önfeláldozóan „modernizált”.
Az nem jelent túl sokat, hogy itt nem kevesen jó emlékezetben tartják a kádárizmust (néhányan talán még Rákosit is). Ha hagyták volna, sok németnek Hitler sokáig nem a holokausztot s a háborút jelentette volna, hanem a munkát, a rendet s a nemzeti önbecsülést. S mindaddig értelmetlen itt szociáldemokratáskodni (a liberáliskodást most hagyjuk), amíg sokan úgy gondolják, hogy nekik nincs mit szégyellniük. Többek között éppen a valódi magyar szociáldemokrácia felszámolásáért.
Nem egészen érti az ember, hogyan lehet úgy gondolkodni: a mások valódi vagy tulajdonított múltja napi politikai ügy lehet állandóan, amíg a „progresszívek” múltját a tudósoknak kellene vizsgálni. Nem kettős mérce ez, kérem, hanem szomorú következetesség. Hiszen az egész progresszív világnézet összeomlana, ha teljes múltja ismertté lenne. Csak úgy lehet ma is mindenféle (régi) új maszlaggal házalni, üzletelni, ha a potenciális balekok nem ismerik a korábbi „humanista kísérletek” lefolyását és eredményeit. S ezen alapul a hamis balos felsőbbrendűségi tudat is, kiegészítve mások valós vagy vélt hibáinak, bűneinek állandó – sokszor minden logikával ellentétes – sulykolásával.
Alig százéves hagyomány ez nálunk, és történelmünk szerencsétlen alakulása folytán virágozhat csupán. Nem igazságai miatt, hanem egyszerűen azért, mert ezen jórészt import nézetek képviselőire – sajnos – volt külföldi hatalmi (üzleti) kereslet. Ez a szellemi-politikai Kozmopolis (Internacionalé) Rt. sajátos viszonyaink miatt mindig virulens tudott maradni, s a Nyugat állítólag mindig jobb importárujának terítőjeként idétlenkedik egy más sorsú népen. Amely aztán mindig keményen megfizeti a gondolattalan importőrök hazai tevékenységét, mivel hogy az egyszerűen nem felel meg a magyarok zöme valódi szükségleteinek. Nem felel és nem felelt meg létadottságaink miatt (agrárország), körülményeink következtében (szomszédaink) geopolitikai helyzetünk (nagyhatalmi akció rádiuszok). S végül persze ellentmond mindez a teremtés adta antropológiai-ontológiai meghatározottságoknak is. Ilyen zsákutcás eszmékkel legfeljebb egy nagy nép (nagyhatalom) kereteiben lenne szabad szubkultúraként divatosnak lenni. A magyarság nem engedhette volna meg magának azt a luxust, hogy többször is zsákutcába vigyék.
Az álmodó szegénység persze vevő a mindenkori megváltásokra (lásd millenarizmus), s nálunk volt ezért felvevőpiac. De a térségben máshol is lett volna, mégis alig lett. A kísérletező európai szellemnek persze kell ez a szubkultúra is. Nagy csinnadrattával űzött, kevés használható műveltségi eredményét integrálni is lehet egy minőségi történelmi kánonba. Csak uralkodni engedni nem szabad, illetve a kárt minél előbb gyógyítani kell. Különben az a befogadó közösség halálát okozza. Az ésszel csinált progresszió hazai képviselőinek nem ártana, ha népük érdekében végre – száz év után – észhez térnének.