Ellentmondás és logika a tudománypolitikában

Az államháztartási megszorításokat bejelentő sajtóhír egyik tétele (Magyar Nemzet, 2004. július 2.) a tudományos kutatást érinti. Ama pénzöszszegek zárolásáról van szó, amelyeket a kutatóhelyek pályázatokon nyertek el, és amelyeket folyamatosan, havonkénti bontásban használhattak fel munkafeladataik ellátására. „Az intézkedés értelmében a … pályázatokon elnyert összegeket már nem utalják át, ha eddig nem tették meg.” Tudnunk kell, hogy a kutatóhelyek (akadémiai intézetek, egyetemek stb.) munkálatainak jelentős financiális bázisát adják ezek a pénzek, vágásszerű elvonásuk működési zavarokkal jár. A végrehajtó hatalom ugyan szerződésben kötelezi magát a folyósításra, ám lenyűgöző fiskális leleménynyel az összeget a támogatás kategóriájába sorolja, így az érvénytelenítés jogilag nem támadható meg. Ismét egyszer: a hatalom szava megfellebbezhetetlen, a kutatás autonómiája – pipafüst. (Zárójeles gondolattársítással: hogyan hat az ilyesmi az agyelszívás riasztó tendenciáira?) Igaz, a tudományos kutatás pénzügyi ellátásában korábban is sor került megszorításra kormányintézkedéssel, de a jelenlegihez viszonyítva két különbséggel. Egyrészt nem már odaítélt keretek megkurtítása történt, hanem a pályázás lehetőségének átmeneti felfüggesztése. Másfelől, krízishelyzetben, megnevezett céllal került más helyre a pénz, a pusztító árvíz következményeinek felszámolására, nem pedig közelebbről meg nem jelölt célokból feneketlen hordóba. Ez nemcsak morális különbség, hanem a kutatástervezés stratégiájának a biztonsága szempontjából is fontos körülmény.
Elintézheti-e a kutató a dolgot egy keserű kézlegyintéssel, mint mondjuk harminc éve, belenyugodva a megváltoztathatatlanba azzal, hogy akkor majd csinálja tovább, ahogy lehet? Azt gondolom, két irányban is mélyebbre kell tekinteni. Ugyanis az idézett fejlemény csupán egyik megnyilvánulása annak, ami a kutatás és a kutató kiszolgáltatottságához vezet. Érdemes először saját portánk szűkebb területén körülnéznünk, pillanatfelvétellel.
Létrejöttekor az MTA a Magyar Tudós Társaság elnevezést viselte. Tudnunk kell, hogy a reformkorban, de később is, a társaság szó szélesebb jelentéskörű volt, és beleértődött a társadalmi összetartozás/különállás mellett a szerves együttmozgás, a saját törvényszerűségek szerinti működésmechanizmusok meglétének mozzanata is. Az elnevezés így pontosan kifejezte a testület társadalmi szerepvállalásának lényegét és tevékenységének alapelvét, az autonómiát. Rezonja pedig minden életszférában érvényesült, elhatva a köznapi gyakorlatig. (Emlékezzünk rá: az intézmény főtitkárának tisztéhez tartozott egyebek mellett, hogy személyesen gondoskodjék a nagy létszámú ülések higiéniai eszközökkel való kiszolgálásáról.) A tudomány kérdéseiben – másfelől – a társaság tagjai voltak illetékesek, a kiszolgáló apparátus nem. A szekularizáció és a bürokratizálódás előre haladó folyamatai nyomán mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Szolgálat helyett a fonákja, mint tapasztaljuk. Ma a végrehajtó hatalom a kutatást egyre inkább darabszámra termelő üzemágnak tekinti, amelynek teljesítményét a jobbára írásos formában megjelenő termékek számával és mutatóival kell elszámoltatni. Nos, a vélt objektivitás iránti elkötelezettség hevületében a hivatali illetékesek olyan értékelő eljáráson kezdték el törni a fejüket, amely a tudományt mérhetővé teszi. Minden akadémiai kutató tartozik immár minden évben listát készíteni arról is, melyik munkáját ki és hol, hányadik lapon (szövegen belül vagy a hivatkozások jegyzékében), hányszor idézte. A megjelenési helyek a presztízst jelző indexszámmal megjelölve, leginkább terjesztési statisztikai mutatók, megjelenési hely és benyomások alapján osztogatva ezeknek a „fontosságuk” szerinti minősítő pontokat. Azok számára, akik olvastak Ady-verseket, és/vagy valaha élőben meghallgattak egy Mozart-zongoraversenyt, nyilvánvaló, mit jelent a heurisztikus érték és a közvetlen rentabilitás ismérveinek különbsége, és miért nem vonható egybe, cserélhető fel egymással a kettő, továbbá hogy mekkora tévedésekhez vezet – különösen a szellemtudományokban –, ha ilyesmi megtörténik. Hadd szolgáljak saját szakmám peremterületéről egy adalékkal. Gottlob Frege logikus tevékenységét „invesztigálva” – ez az amerikai műszó – a jénai egyetem hites megbízottai arra a következtetésre jutottak, hogy Frege úr működése jelentéktelen és egyáltalán nem válik az intézmény hasznára. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a modern szemantika jórészt Frege tanain épült fel, noha a szerző alapvető munkái eldugott helyen jelentek meg, évtizedekig számottevő idézettség nélkül maradva. Megjegyzendő, hogy a méricskélésről a szakmai vita ma is folyik. De nem ez az érdekes. A több mint érdekes az, hogy mielőtt valamilyen közösen vállalható, elvszerű meggyőződés kialakulhatott volna, a végrehajtást az Akadémián elrendelték. Íme a hatalom polipkarjai és a kiszolgáltatottság. És íme az ellentmondás a jelen tudománypolitikájában, amely a tudomány hivatása, másfelől az alacsony röptű és hamis, mert oda nem illő könyvelői szemlélet között feszül. Gondoljunk az elhangzottakkal kapcsolatban bizonyos praktikus következményekre is. Mit jelent egy effajta, tárgyilag megnyugtatóan egyáltalán nem igazolt minősítési inkvizíció a kutatás és a kutató sorsára nézve? Felidéződik Kafka A büntetőtelepen című novellájának rémlátása: az ítéletet – az abszolút, a személytől független igazság nevében – jól konstruált gép süti rá az áldozat hátára. Senki nem kerülheti el a rá méretendő ítéletet, tehát inkább majd arra fog figyelni, hogy növelje értékelő pontjainak számát, a haladás és a tudomány szabadságeszményének nagyobb dicsőségére. Tegyünk egy összehasonlítást. A turkológus Németh Gyula említette egyszer nosztalgikusan, hogyan szervezte meg Katalin cárnő birodalmának tudományos életét. Mai kifejezéssel élve akadémiai státusokat létesített kiváló életkörülményeket biztosítva a kitüntetetteknek. Úgy intézkedett azonban, hogy ők életük végéig mentesek legyenek mindenfajta elszámolás alól. „Kettő-három ha akadt közülük, aki nem dolgozott” – mondta a professzor. Mindenesetre Oroszország korabeli tudományos teljesítménye fényesen igazolta a cárnőt.
A kérdés ezek után így hangzik: hol akkor a címben szereplő logika? Pontosabban fogalmazva, ellentmondás van-e a tudománypolitikában ellentmondás és logika között, ahol a logika nem más, mint a hatalom kiterjesztésének vezértényezője?
Valójában a felsőoktatásnál kellene kezdenünk. Nemcsak azért, mert ezen a területen a jelenleg uralmon levő koalíció most hajtja végre a megszállást az egyetemeket irányító igazgatótanácsok létrehozásával, ahova fele létszámban saját mamelukjait delegálja. Hanem elsősorban azért, mert alapvetően a magyar szakképzés rendszere és hagyománya biztosította Magyarország hatalmas tudományos összteljesítményének potenciálját. Egyetlen adalékként említsük meg a matematikát. A diszciplína viszonylagos ideológiamentességének jóvoltából ezt a szakmát a Kádár-kori kötelező világnézet buldózerei jórészt elkerülték. Ebben az ágazatban nem volt Micsurin és nem volt Marr, csak tudomány és a tudomány legalább részlegesen teljes autonómiája. Ennek is köszönhetjük, hogy van egy további, kevéssé számon tartott Nobel-díjasunk, Lovász László akadémikus. (Mivel Alfred Nobel itt nem részletezendő okoknál fogva erre a szakmára nem hagyott örökül külön díjat, később létrehozták a Wolf-díjat, amely a Nobel-díjakkal teljesen egyenértékű.) Ám említhetnénk az orvostudományt és több más szakmát is. Hivalkodás nélkül állíthatjuk, hogy ebben a nyersanyagban és szabadságban nem túl jól ellátott országban a tudomány az igazi hungarikum. De mi is a hozama a tudományos kutatásnak? Íme. Megbízhatónak tűnő értékelések szerint az agrárkutatásokba fektetett minden forint – közvetve, az eredmények alkalmazása révén – hétszeresen térül meg. Emlékezzünk csak Malthus jóslatára: a népességnövekedés adott rátája mellett a megtermelhető gabona mennyisége mértani haladvány szerint lesz relatíve egyre kevesebb az ellátáshoz; a kihalás elkerülhetetlennek látszik. Malthus a maga részéről a fenyegető végzet elhárítását „a hús bűne” (a szaporodás) visszaszorításában látta megoldhatónak. Ámde „a hús bűnéről” az embereket épp olyan nehéz lenne leszoktatni, mint az evésről. Nem is ez oldotta meg a problémát, hanem a szellemi kultúra, a végső soron tudományos alapú invenció, mármint úgy amennyire.
Ha a tudomány társadalmi hasznossága még gazdasági értelemben is nyilvánvaló, mi indíthat egy kormányzatot arra, hogy visszanyesse a jövő esélyeit? Mindenekelőtt nem a kormányzatról van szó. Az csupán végrehajtója egy akaratnak, amelyet egy hatalmi érdekeltségű társadalmi csoportosulás érvényesít, az ancien régime ideológiájának hátteréből. Ismét és ismét bebizonyosodott, hogy a régi rend falanxa – történész barátom szavaival – „a világ legtudatosabb osztálya, amely már akkor felismeri az ellenséget, amikor az még nem is tudja, hogy virtuális ellenség”. A hatalom mindenek felett! A rendszerfordításban az irányító pozíciók és a gazdasági előnyök kisajátításának gólpasszai a ma uralmat gyakorlóktól ravaszan intelligens taktikát kívánnak meg, hiszen olyan sok mindent veszthetnek egy kényszerű fegyverletétel után. Ezért nem érdeklik őket holmi etikai kódexek és egyéb dolgok, amelyek a politikai kultúra természetes elvárásaihoz tartoznának. A felsőbbrendűség tudata ugyan senkit nem tesz leleményesebbé, de a klasszikus hatalomgyakorlási és -megőrzési mechanizmusok friss élményeik közé tartoznak. Két princípiumot kell egyidejűleg érvényesíteni a változtatási, újrarendezési törekvések elfojtása végett. A féken tartandókat az állandó bizonytalanság állapotába kell hozni és ott is kell tartani, egzisztenciájukat és lehetőségeiket tekintve egyaránt. A kiszámíthatatlanság maga a leghatékonyabb fékező erő. Kutatók esetében ez értelemszerűen a zavartalan munkafeltételeket érinti. A potenciális ellenfelet ezenkívül a folyamatos mobilitás, egyfajta Brown-féle mozgás rendezetlenségébe kell sodorni, például újabb és újabb olyan intézkedésekkel, amelyek szüntelenül életmentő kitérők kiötlésére kárhoztatják az érintetteket. Elégedjenek meg tehát korlátozott létük önfenntartásának átmeneti sikereivel, így aztán nem fognak rázendíteni „a farkasok dalára”. A mai kultúrpolitika pontosan eszerint jár el a kutatással és a felsőoktatás újjászervezésében is. A tendenciák felszíni lenyomatait közvetlenül érzékeljük. Az MTA elnökének szókimondó parlamenti beszámolójából (Magyar Nemzet, 2004. július 9.) pontosan követhető az adok-visszaveszek játszma aktuális alakulása a K+F finanszírozásának ügyében. (Ugyanitt egyébként Pálinkás József tárgyalja a felsőoktatás rendjének szakmailag átgondolatlan felforgatását.) Mindazonáltal a mélyáramok a fontosak. Az észszerűtlenség és a célracionalitás normáinak mellőzése csak következmény és taktikai fogás, az alapul szolgáló logika a meghatározó, és ez világos és kegyetlen: a csoporturalom kiteljesítése és állandó szilárdítása. Csak éppen el kell fedni, de ennek is megvan a fortélya. Az EU-csatlakozás, akár az előnytelen feltételek vállalásával is, felhasználható ürügyet szolgáltatott a jelenlegi koalíció hatalomőrző törekvéseinek megerősítéséhez. A kötelező belesimulás az egységbe (megkerülhetetlen előírások Brüsszelben és Bolognában, ha ezeket más országok saját jól felfogott érdekükben hellyel-közzel esetleg nem is követik) áttételesen legitimálja a hatalmat, létének és regnálásának megfellebbezhetetlenségével, ideértve a tudománypolitikát is. Az egyenirányúsítás (terminussá vált divatkifejezéssel: a globalizáció) döntő mozzanat a hatalom számára. Követendő elvként, általános formában és tetszetősen egykor Bauer Tamás fogalmazta meg, valahogy így: a magyar ember ne a múltjára legyen büszke, hanem arra, hogy neki is kijár az, ami nyugat-európai polgártársának, jólétben és szabadságban. (Jegyezzük meg itt legalább azt, amit Hellenbart Gyula egyik vitacikkének címében így fejezett ki: „Hagyomány nélkül nincs kultúra”.) A dörzsölt korifeusok természetesen tisztában vannak azzal, hogy a jelszó igazi értelme más: letarolni mindent, ami saját érték, és ami zavarhatja a hitük szerint elvárt sablonokat. Így válhatnak ők is egyeneurópai, elfogadott uralkodó osztállyá, mintegy örökké téve maguk számára bezsebelt privilégiumaikat.
Már „tudjuk”. Csak majd még „mernünk” és „tennünk” is kell.

A szerző egyetemi tanár, tudományos
tanácsadó