Medgyessy távozik, a koalíció marad

Sic transit gloria mundi – mondta a legenda szerint Napóleon, amikor Potsdamban felkereste Nagy Frigyes porosz király sírját. A felgyorsult eseményeket látva ki gondolta volna akár még csak egy hónappal ezelőtt is, hogy Medgyessy Péter, Kovács László, Gál J. Zoltán, Gyurcsány Ferenc alig két hét alatt a politika süllyesztőjébe kerül? Medgyessy Péter 19-re kért lapot, húzott, majd mindent elvesztett. Miniszterelnökből egyszerű országgyűlési képviselővé minősül vissza. Ha úriemberként szeretne viselkedni azok után, amit pártja tett vele, lemond mandátumáról, és visszavonul a magángazdaságba, a fincsi koktélok világába. Igaz, ezzel lemondana mentelmi jogáról, ami akár még jól is jöhetne a brókerbotrány egyik fő kifizetőhelyének számító, korábban az ő irányítása alatt álló bank főbankárjának.
Politikai bukása több szempontból is új elemeket hoz a magyar politikai életbe. Formai szempontból az ország elveszíti azt a térségbeli kiválóságát, hogy eddig még minden kormányfő kitöltötte mandátumát. Ez talán a kisebbik baj. Érdemi újdonság, hogy a kisebbik koalíciós párt – esetünkben az SZDSZ – a nagyobb kormánypárt belső hatalmi harcát felhasználva meg tudta buktatni a miniszterelnököt. Ehhez persze kell egy Medgyessy Péter államférfiúi „kvalitásaival” bíró politikus és egy heterogén, érdekcsoportokra töredezett szocialista párt.
A balliberális koalíció, megszabadulva a politikai ballaszttól, akár még tiszta lappal is nekivághat a hátralévő húsz hónapnak. Több forgatókönyv is elképzelhető, ám ismerve „szocialistáinkat”, nagy valószínűséggel nem sok minden változik. Mielőtt azonban a jövőt fürkésznénk, vessünk egy pillantást az oly távolinak tűnő közelmúltra.
Az események gyors egymásutánban követték egymást, és utólag is csak egyes részleteket ismerhetünk meg. Medgyessy mindig akkor ígért határozott és energikus fellépést, amikor éppen aktuális nyaralásából hazatért. Nem volt ez augusztus elején sem másként, amikor az akkor még sportminiszter Gyurcsány szövetségesének számító Gál J. Zoltán kormányszóvivőt a kormányfő felmentette tisztségéből. Ez főként annak fényében volt meglepő, hogy alig három héttel korábban még maga Medgyessy erősítette meg Gál pozícióját.
Gyurcsány szinte szóról szóra azt a kérdést tette fel Medgyessynek, ami ezen a héten minden idők legnépszerűbb miniszterelnökének bukását is okozta: Van-e még bizalom személye iránt? Politikusi garnitúra ilyen gyorsan és ilyen nagy számban régen bukott ekkorát.
A bukásnak főként gazdasági és politikai okai vannak. Medgyessy, Draskovics és társaik a bank- és nagytőke, valamint a multinacionális cégek érdekeit az MSZP derékhadát adó vidéki polgármesterek, közepes és hazai nagyvállalkozók érdekei elé sorolták. Utóbbiak eddig türelmesen vártak, hogy a bankok és a multik után ők vajon mikor jutnak érdemi megrendeléshez, hangulatjavító intézkedésekhez elengedhetetlen fejlesztési forráshoz. Miközben türelmesen vártak, láthatták, hogy az SZDSZ közeli cégek kakaóbiztos számítógépektől kezdve a méregdrága M6-os autópályáig mindenre szinte ellenállás nélkül kapnak megrendelést. Az érdekalapú politikusok mellett az utóbbi időben egyre hangosabbak lettek az értékalapú szocialisták is. Ők a neoliberális gazdaságpolitika helyett baloldali (ideológiai) értékeket érvényesítenek a költségvetésben és a kormány politikájában. Erre a csoportra a párt ideológiai azonosságának megőrzése szempontjából van szükség. Hogy hangjukat meghallották-e, vagy más szóval, befolyásuk mekkora, az a következő költségvetési előirányzatból ki fog derülni.
Az MSZP-n belül az európai parlamenti (EP) képviselők választása után válhatott végleg világossá az, hogy Medgyessyvel és az általa folytatott tesze-tosza politikával biztosan elveszítik a következő választásokat. A Fidesz ötven százalék fölötti támogatottsága és az MDF biztosnak látszó parlamentbe jutása egy – még az idénre – előre hozott választásokon a Fidesz abszolút (vagy akár kétharmados) győzelmét hozná. Ennek réme tartja össze a baloldalt, a jobboldal hatalomra jutásának minden áron való megakadályozásáért tudnak még a legádázabb ellenségek is kényszerszövetségeket kötni. A polgári oldal győzelme esetén ugyanis egy minden eddiginél felkészültebb, több szakembert és nemzetközi kapcsolatot felvonultató erő jutna kormányra. Rögtön kiderülne, hogy az 1998 és 2002 között még csak körvonalazódó alternatíva működőképes, szakértelmével ellensúlyozza és helyi értékén kezeli a magát nélkülözhetetlennek tartó baloldali közszolgálatiságot, szakértelmet és véleményformáló elitet.
Amíg az EP-választáson az SZDSZ megerősödött, addig az MSZP meggyengült, amiért a párt Kovács Lászlót tette meg bűnbaknak, és előre hozta a jövő évre tervezett tisztújítást. A 2002-ben a legkisebb közös többszörösnek számító, párton kívüli Medgyessy azért lehetett miniszterelnök, mert egyik szocialista erőcsoport sem tudott mindenki számára elfogadható belső jelöltet állítani. Ezt a belharcot használta ki a korábban D–209 fedőnév alatt futó kormányfő személyes hatalmának erősítésére. A párttal folytatott párharc a Ron Werberrel szemben szerződtetett amerikai kancelláriai kampánytanácsadók megjelenésével még az ő javára állt. Medgyessy túl sok frontot nyitott, és ahelyett, hogy a háttéralkukhoz és kompromisszumokhoz szokott MSZP tisztújításáig felsorakoztatta volna maga mögé a párton belüli (általa megnyerhető) erőcsoportokat, magánszámba kezdett.
Optimális esetben az őszi MSZP-kongresszus egy olyan, az ország fejlődését szolgáló programot kellene hogy elfogadjon, ami a ciklus hátralévő részében iránytűként szolgál. Az erre hivatott Hiller István irányításával, Gyurcsány és néhány – időközben szintén bukottnak számító – nyugat-európai politikus szellemi keresztapaságával készült programból azonban csupán a szocialista szót helyettesítő szociáldemokrata jelző maradt meg. A Medgyessy-féle kormányátalakítás, az ő megbuktatása és a koalíciós egyeztetések nem egy új program körül, hanem személyi és érdekköri kérdések körül értelmezhető a legkönnyebben. Nem a kabáthoz varrják a gombot, hanem a gombhoz a kabátot.
A Medgyessy által szerdán bejelentett kormányátalakítás nem érintette a párt erős embereinek számító minisztereket (Juhász Ferenc, Kiss Péter, Lamperth Mónika), és leginkább a kormányfő megkésett és kapkodó szövetségépítési kísérleteként vonul be a magyar politikatörténelembe.
Ebben a helyzetben állt az SZDSZ a szocialisták belső ellenzékét alkotó tábor mögé. Látszólag Csillag István személye és sokkal inkább a jövő évi költségvetésben egyedüli prioritásként kezelt autópálya-építés felügyelete körül zajlott a vita, ám Medgyessy megbuktatásával a liberális párt vezetése több legyet ütött egy csapásra. A „hálás” szocialisták egy átírt vagy újraértelmezett koalíciós megállapodás során átengedhetik a következő államfő jelölésének jogát, a jövő évi költségvetésben a liberális tárcák érdemi tételeket kaphatnak, de akár egy-két markáns szabad demokrata programpont is teljesülhet (például az adócsökkentés). Kuncze Gábor ügyesen szerelte a Demszky- és Wekler-ügyek miatt hangossá vált belső ellenzéket, hiszen Fodor Gábor ügyvivő követelését felkarolva érdemben járult hozzá Medgyessy bukásához. Az SZDSZ a kormányon belül megerősödött, ám azzal, hogy – a Horn-kormány idejéhez hasonlóan – most sem lépett ki a kormányból, szinte örökbérletet váltott a politikai baloldalon.
Mi várható az MSZP-ben? A hírek szerint jövő hétre előre hozott, rendkívüli kongreszszus szentesíti a miniszterelnök-cserét, és átvághatja a gordiuszi csomót. Eldőlhet, hogy az új pártelnök és az elnökség tagjai lehetnek-e kormánytagok, vagy akár ideális esetben ismét a pártelnök lesz-e a kormányfő. Bár a tisztújításra még október közepéig várni kell, szintén hamar eldőlhet, hogy Kiss Péter miniszterelnök válságmenedzselő kormányt alakít-e, amely a gazdaság áldatlan állapota miatt egy–másfél év türelmi időt kér, és utána az ország nyilvánossága előtt elszámol teljesítményével, vagy a párton belüli erőviszonyok jelennek-e meg a bársonyszékek elosztásánál. Mindkét esetben csupán jegelnék a párton belüli konfliktusokat.
Egy másik lehetséges forgatókönyv szerint a pártelit és a fontosabb erőcsoportok képviselői a kormány tagjai lesznek, s ezáltal a politika visszaszerezné uralmát a gazdaság és a költségvetési szigor felett. Ez felsorakoztatná a Medgyessy-féle nagytőkepárti politikával elégedetleneket is a hírek szerint királycsinálóvá avanzsált Lendvai Ildikó, Kiss Péter, Kovács László és Szili Katalin mögé. Ebben az esetben elindulna a száz napokra bontott osztogatás, ami gyorsan romló gazdasági helyzetet eredményezne. A lehetőségek tárháza ezzel még nem ürült ki, túl sok még a kérdőjel.
Több fontos kérdés még nem dőlt el, ezekre a következő hetekben keresik a választ. Ha nem a miniszterelnököt választják meg pártelnöknek, nem alakul-e ki ismét egy kétfejű hatalom az MSZP-n belül? Az új pártelnök tartósan fel tudja-e sorakoztatni a fontosabb erőcsoportokat a kormány mögé? Ki lesz a miniszterelnök-jelölt, Orbán Viktor várható kihívója?
A jobboldal visszatérésétől való félelem kompromisszumkényszert szül. Talán ezért is választották a kormánypártok a miniszterelnök-cseréhez a konstruktív bizalmatlansági indítvány politikai intézményét. Ehhez meg kellett győzniük Medgyessyt arról, hogy lemondását csak a parlament első ülésnapján, szeptember 6-án nyújtsa be, hogy az addigra tisztázódott erőviszonyok mentén felálló új kormányt is meg lehessen választani.
Amennyiben ugyanis – határozott ígéretéhez híven – magától lemondana, úgy az államfőnek új kormányalakítási megbízást kell adnia a jelenlegi erőviszonyok mentén ülésező parlamenti pártoknak. Ha az új miniszterelnök-jelöltet a Tisztelt Ház negyven napon belül nem tudná megválasztani, az alkotmány értelmében új választást kell (!) kiírnia. A baloldal által választott út számukra simábbnak ígérkezik. Hetvennyolc képviselő indítványozza a hivatalban lévő miniszterelnöktől az Országgyűlés bizalmának megvonását. Ezért van szükség arra, hogy Medgyessy ne mondjon le, hanem hivatalban maradva várja türelmesen leváltását. Amennyiben a képviselők fele és egy fő megvonja bizalmát a kormányfőtől, úgy az indítványban megnevezett utód automatikusan megválasztottnak tekintendő, aki megnevezheti kormányának tagjait is. Az új miniszterek a szokásos meghallgatások után foglalhatják el tisztségüket.
Túl sok még a nyitott kérdés. Az események felgyorsult sodra miatt azonban már nem kell sokat várnunk, hogy megláthassuk a 2006. évi választás csatamezejére lassan felcammogó balliberális erők összetételét és erejét. A labda mindenesetre a baloldal térfelén pattog.

A szerző politikai elemző