Rasszista liberálisok?

Folyik a purparlé a liberális irodalmi hetilapban az SZDSZ rasszizmusáról, és ez nagyon nem tetszik nekem. Az ilyen polémiákból valahogy mindig a megtámadott szokott megerősödve kijönni – feltéve, ha ez a megtámadott az SZDSZ. Jómagam vitatom, hogy a kisebbségvédő hírében álló SZDSZ valóban liberális – vagy beszéljünk magyarul: szabadelvű – volna. A szabadság mindenek fölött való tisztelete ugyanis az én értelmezésemben kizárja, hogy a szabadságot művi szempontok szerint adagoljuk, mondván: emennek kevesebb szabadság jár, amannak viszont több. Ám ha még legalább a szabadságpárti alapelvekben következetesek lennének! De nem így van: a magyar szabad demokraták mindenkori hatalmi érdekeikhez formálják koalíciókötési hajlandóságukat, csakúgy, miként saját vagyongyarapodási szempontjaikhoz a követendő politikai morált. Röviden úgy foglalható össze: nem ismerek náluk képmutatóbb társaságot.
A mostanában újdonságként előadott felfedezések az SZDSZ szelektív rasszizmusáról legfeljebb a liberális irodalmi hetilap olvasótábora számára jelentenek újdonságot. Akik legalább futólag át szokták tanulmányozni Magyarország politikai évkönyveit, azok már hat esztendeje tudják, hogy egy komoly attitűdkutatás eredményei szerint az SZDSZ szavazótábora a legelutasítóbb a hazai cigánysággal szemben. Egy kedélyesen anekdotázó Mozgó Világ-interjú pedig azt adta a tudtunkra, hogy Kuncze Gábor pajzsra emelésében (illetve az SZDSZ-befolyás alatt álló hazai sajtó általi felépítésében, nulláról induló virtuális megalkotásában) alapvető szempont volt a származása. S újabban arról is cikkeznek, hogy a párton belüli tisztújítást titkos közvélemény-kutatás előzte meg, mely az elnökjelöltekkel kapcsolatosan rasszra vonatkozó kérdést is tartalmazott. Most egy hasonló nyilatkozat (a vásárosnaményi szabad demokrata polgármesteré) öntött olajat a tűzre, aki szükségesnek tartotta közzétenni az országos nyilvánosságban, hogy ő mely hazai népcsoporthoz (nem) tartozik. Egy újszülöttnek minden fóbia új, de hát ez merőben a régi: a rasszizmus elleni küzdelem kérlelhetetlen elméleti harcosainak épp arra a srófra jár az agyuk, mint állítólagos ellenfeleiknek.
Azok persze, akik a gondosan felépített fényes imázshoz ragaszkodnak a kopott valósággal szemben, nyugodtan leírhatják, hogy az SZDSZ-ben még nyomelemi szinten sincs jelen a rasszizmus. Ők nemcsak az ellenzéki sajtót nem olvassák (ez olyan zsenánt), de a Mozgó Világot sem. Joggal feltételezhetik azt is, hogy – eltekintve a bulvártól – a hetisajtó is „titokban marad” a széles választói bázis előtt, így olyan mondatok sem válnak általános közkinccsé, mint amilyet Papp László Tamás írt le az Élet és Irodalomban: „…más újságíróknak is feltűnt, hogy az SZDSZ-tag, a párt által államelnöknek jelölt Göncz Árpád is igencsak feltűnően szűkszavúan beszélt zsidó őseiről, ellentétben más rokonaival”. Ez a „más újságíró” Babus Endre, és kilenc éve a HVG-ben tette ezt a most behivatkozott észrevételt. Ez a fél mondat számomra megdöbbentőbb, mint az egész képmutató polémia a rasszista „liberálisokról”. Hogy is van ez? Más újságírók számon tartják Göncz Árpád származását? Ráadásul nem is akárhogyan: egyes ősökre lebontva! Én talán balek vagyok, mert nem tájékozódom úgy, mint más újságírók? Botor módon azt gondolom, hogy rasszista szempontok nélkül is megérthetők a nagypolitika összefüggései?
Klasszikus szabadelvűként azt kell mondanom: el a kezekkel Göncz Árpádtól! S el a kezekkel Göncz őseitől is – semmi közünk nincs hozzájuk nekünk, más és nem más újságíróknak. Pontosabban épp annyi közünk van hozzájuk, amennyi a tárgyhoz tartozik, s ez történetesen pontosan annyi, amennyit Göncz – a szavak embereként – jónak látott elmondani a családi históriából. Ugyanakkor ennek a szempontnak a beemelése a közbeszédbe nemcsak megdöbbent, de meg is rettent. Ha Kunczét a pedigré alapján választották ki vezetőnek, előfordulhat, hogy Gönczcel is így jártak el? Elképzelhető, hogy Gönczöt még bírálatok is érték belső pártkörökből, hogy roppant hálátlanul túl keveset méltatta családfája bizonyos ágbogait? Vagy épp ellenkezőleg: éber imázsformálók őrködtek azon, hogy a népszerűségi lista örökös éllovasáról gondosan megválogatott információk legyenek forgalomban ebben a köztudomásúlag „antiszemita” országban?
Mielőtt továbbmennék, hadd szögezzem le: ha az SZDSZ a képmutatásnak valóban arra a fokára jutott el, amit a tények sejtetnek, akkor leginkább a sokszorosan megtiport, felbiztatott és lóvá tett hazai cigányságot sajnálom. Ezt a szabad lelkű, ugyanakkor mélységesen hagyománytisztelő népet, amelyet árokszélre lökött a sokat emlegetett modernizáció, s nem tudván „adekvát válaszokat adni a globalizációs kihívásokra”, a magyarországi politikai elit párialétre kárhoztatta őket, meg sem próbálva komolyan beemelni ezt a félmilliós tömeget a politikai nemzetbe. Ha volna értelme a XXI. századi szabadelvűségnek (s hozzáteszem: kereszténydemokráciának, szociáldemokráciának), akkor a cigányság eltökélt, áldozatos emancipálása mindenképp az volna. Az előítéletesség nem mentség: ezt jórészt épp a már említett árokszélre lököttség táplálja. Az SZDSZ véleményem szerint csalárdul felhasználja a cigányságot politikai játszmáihoz, de a gyakorlatban nemcsak a törzsszavazói irtóznak mindennél jobban tőlük, hanem a pártelit is. (Már említettem a vezető országos politikust, aki habzó szájjal követelte az iskolában, hogy csemetéjét ültessék el cigány osztálytársa mellől.) Időnként föl kell tenni a kérdést: mikor járt utoljára Konrád György a Rádió utcában? Miért csak az ellenzéki sajtó tér vissza időről időre az izraeli segédlettel strasbourgi társasutazásra vitt zámolyi romák pusztuló házaihoz? Mért nem teszi fel egyetlen szabad demokrata értelmiségi a kérdést: hány iskolás korú cigánygyerek juthatna iskolatáskához, füzethez és ceruzához az értelmetlen kakaóbiztos óvodai számítógépek árából?
A szabad demokrata képmutatás meggyőződésem szerint tisztán politikai, s nem egyéb természetű. Egy szép reményekkel indult, ám végletesen korrumpálódott pártnak tiszta haszon, ha az őket ért kritikákat rasszista síkra vetítik. Ez nem engedhető meg – még akkor sem, ha netán saját maguk terelnék erre a közbeszédet. Az SZDSZ-nek mint politikai erőnek kell elszámolnia a sikertelen kormányzás rájuk eső részével, a szavak és tettek elviselhetetlen hiátusával, a közvagyon politikai befolyás útján történő megcsapolásával. Többé nem elegendő, ha Kuncze Gábor szolidan ejnyebejnyézik Demszky Gábor isztriai terepjárós nyaralása vagy Wekler Ferenc százmilliós nagyságrendű állami támogatásai hallatán. Le a kettős mércével: ha egyszer tolvajbandázni tetszett és Lop-Stop táblákkal fényképezkedett, most kézenfekvő, mit kell mondania és tennie. Demszky származásáról épp úgy nincs fogalmam, mint Gönczéről (a főpolgármester neve alapján leginkább a lengyel eredetre tippelnék), de ennek abszolút semmi köze nincs ahhoz, hogy hivatali ideje alatt jóval többet gyarapodtak mindenféle családjai, mint ami a bevételi oldalból következik. Számomra adófizetőként teljességgel lényegtelen, milyen egy felelős politikus géntérképe – inkább annak szeretnék a nyomára jutni: vajon ki lehet az a tekintélyes közéleti ember, akit egyes körökben bizalmasan csak Mr. Tíz Százalékként emlegetnek? Nem érdekel az sem, milyen nyelven beszélt otthon a kis Wekler (bár ezt véletlenül tudom, mert egyszer felszólalt németül a parlamentben) – inkább az izgat: ha egy nyugati politikusnak még magáncélokra felhasznált hivatali repülőgépbónuszok miatt is távoznia kell, vajon nyom-e annyit a latban, ha parlamenti alelnökként átminősíttetem a még csak gondolatban létező szőlőmet történelmi borvidékké?
Szóval ne tessék rasszistázni. A pedigré másodlagos. A tettek beszélnek.