Doppingügyekben elmaradt a rendszerváltozás

A magyar sportszerető közvélemény mélységes döbbenettel fogadta, hogy athéni doppingügyeink még az 1988-as szöuli botrányt is felülmúlták. Úgy vélem, elérkezett az idő, hogy szembenézzünk a valódi történésekkel, az előzményekkel. Nyilvánvaló, hogy itt nem csupán úgynevezett megtévedt sportolókról van szó, és arról sem, hogy a magyarokat a WADA doppingellenőrei valamiért üldözik. Most azzal szembesültünk, hogy Magyarországon még mindig nem történt meg a doppingrendszerváltás. Az alábbi visszaemlékezéssel a magam módján segíteni szeretnék az érdemi változások előidézésében és a további botrányok elkerülésében.
A nyolcvanas években a Sportkórházban a sportegyesületek vezetőorvosaként szembesültem azzal, hogy igenis létezik Magyarországon az államilag támogatott doppingolás, és az is nyilvánvaló volt számomra, hogy a szolgálati út betartásával ezen képtelen lennék változtatni. Éppen ezért a nyilvánossághoz fordultam. Az Élet és Irodalom 1985. május 10-i számában Vadhajtás címmel jelent meg az az interjú, amelyet Torma Zoltánnal, az atlétikai válogatottkeret akkori orvosával készítettem, és amelyben ő elmondta, hogy miként kényszerül rá a doppingolásra. Az interjú meglehetősen nagy figyelmet keltett, és a DPA hírügynökség jóvoltából eljutott külföldre is. Államilag támogatott doppingolás az Ost-blokkban szalagcímmel jelentek meg írások a lapokban. Természetesen az illetékesek ezt részemről hazafiatlan tettként értékelték, Torma Zoltánt pedig eltávolították az atlétikának még a környékéről is, és ezzel az ügyet lezártnak tekintették.
Ezt követően a Mozgó Világ 1986. márciusi számában közöltem azt a doppingtörténeti jelentőségű emlékeztetőt, amely a Sportkórház szakmai kollégiumának 1982. március 25-én megtartott üléséről készült. Ezen az összejövetelen az Egészségügyi Minisztériumot Kökény Mihály jelenlegi miniszter, akkor még főosztályvezető-helyettes képviselte. Az emlékeztetőben benne van, hogy Frenkl Róbert, a Magyar Sportorvosi Társaság akkori elnöke „nem tartja szerencsésnek az állami egészségügyi szolgálatot belekényszeríteni a doppingkészítmények adagolásának kérdésébe, amikor feladata a dopping ellenőrzése is. Más országokban szűk körű teamek foglalkoznak hasonló kérdésekkel.”
Nos, ez a „szűk körű team” később Magyarországon is létrejött, és elvégezte a doppingoláshoz nélkülözhetetlen gyógyszer-kiürülési kísérleteket, 1984-ben a tesztoszteronnal, majd 1988-ban a Stanozolollal. A következmények ismeretesek. Nem panaszként – csupán a tényszerűség kedvéért – említem meg, hogy a Sportkórház igazgatója fegyelmi vizsgálatot indított ellenem „a hivatali kötelező titoktartás elmulasztása miatt”, és megbízatásomat visszavonta, amit a munkaügyi bíróság ugyan hatályon kívül helyezett, de munkaviszonyom 1987-ben megszűnt. A sport- és a sportegészségügyi vezetés ezzel a doppingproblémát végképp megoldottnak tekintette.
A magyar súlyemelők 1988-as szöuli doppingbotránya ugyanakkor nagy riadalmat keltett, és az illetékesek vizsgálatot rendeltek el. A „szűk körű team” ötletgazdája, Frenkl Róbert végezte a vizsgálatot, és erről a következőképpen számolt be 2000-ben megjelent Győzni minden áron című könyvében: „Amikor leadtam a vizsgálati jelentést, behívott az ÁISH elnöke, Deák Gábor államtitkár, és mélyen a szemembe nézett. Majd azt kérdezte, van-e valami, kiderült-e valami még, amiről ő nem tud és tudnia kellene. Arra célzott, hogy a jelentésen kívül van-e még netán információ. Szemlátomást nem hitte el, hogy mi sok mindent tudunk, de nem kívánunk az ügybe amúgy is belekeveredetteken kívül másokat is pellengérre állítani. Mert az nem volt kétséges, hogy ő is mindenről tájékozott volt. Tudta, hogy kik voltak jelen azon az ülésen, ahol a súlyemelő-válogatott edzői kikövetelték a Stanozololt, tudta, milyen módon került be a gyógyszer az országba, hogy azután a szövetség akkori társadalmi elnökének páncélszekrényében pihenjen, és onnan kerüljön elosztásra.” A súlyemelő-szövetség társadalmi elnöke azonban nem akárki volt, hanem Nagy Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság akkori elnökhelyettese. Vagyis a szerző nem kevesebbet állított, mint hogy a magyar igazságszolgáltatás második embere lényegében drogdílerként működött közre, és a szer telephelye alighanem a Legfelsőbb Bíróság épülete volt. Nagy Zoltán nyilvánosan nem cáfolta ezt az állítást.
A lebukáshoz vezető Stanozololt az akkori sportvezetés szerezte be 2500 márkáért, és a tatai edzőtáborban osztották ki. Ambrus László, a súlyemelő-válogatott akkori vezetőedzője szerint a szer kiürülési idejét a Sportkórház doppinglaboratóriumában mérték be, és hat napban állapították meg – szerinte tévesen, ami a lebukáshoz vezetett. Persze mindez lehetne csupán sporttörténeti kuriózum, csakhogy akik a Stanozololt akkor ténylegesen behozták, ma is helyzetben vannak. Az athéni botránysorozat tehát korántsem a véletlen műve.

A szerző a sportegyesületek egykori vezetőorvosa