Sokan és sokszor teszik fel azt a kérdést, hogy mitől szakadt ketté ez az ország. Ahelyett, hogy megpróbálnám a válaszokat felsorolni, csupán egyetlen válasz lehetőségét körvonalazom, és az abból adódó következtetéseket vizsgálom meg. Természetesen meg vagyok győződve arról, hogy ez nem egy a sok közül, hanem ez „a” válasz, ami tömören a következőképpen foglalható össze: Magyarország lakosságát a Szabad Demokraták Szövetségének hoszszú távú stratégiája szakította szét. Ezt a stratégiát figyelemre méltó előrelátással fogalmazták meg valamikor a nyolcvanas évek vége felé. Ennek a fő célkitűzései a következők voltak:
1. A szovjet rendszer összeomlásának felgyorsítása.
2. A rendszerváltozás politikai és jogi előkészítése.
3. A kormányhatalom megragadása.
4. A hatalom megtartásának biztosítása.
Az első két pont részletezésére itt most nincs szükség.
A hatalom megragadásának nyilvánvaló előfeltétele az volt, hogy sikerüljön megnyerni a választók többségének a rokonszenvét. Az világos volt, hogy a neoliberális eszmék terjesztésével ez még a főváros belső kerületeiben sem érhető el. Más propagandaeszköz után kellett nézni. A korszellem által vezérelve ezt az antikommunista retorikában találták meg.
Amikor a nyolcvanas évek közepén a szovjet rendszer elkezdett recsegni-ropogni, leginkább a „demokratikus ellenzék” szavát lehetett hallani. A rendszerellenes megnyilvánulások tekintetében meghökkentően bátornak mutatkoztak. Különösen a korábbi maoista elhajlók. Mire elérkeztünk a kerekasztal-tárgyalásokhoz, amikor már világosan kialakultak az egyes politikai irányzatok, sőt már szerveződtek a szabad választásokra készülő pártok, a neoliberálisok antikommunista retorikája mennydörgésként zengett. Emellett a nemzeti oldalon a negyven év alatt elszenvedett sérelmekről elsuttogott panaszok visszafogott sóhajnak tűntek. Az SZDSZ a kerekasztal-egyezmény aláírását is visszautasította, majd népszavazást szervezett annak megakadályozására, hogy volt párttag lehessen a köztársaság elnöke. Kérlelhetetlenül követelte a munkásőrség feloszlatását és a pártvagyonnal való elszámoltatást is. Emiatt a diktatúra áldozatai csak lassan és félénken mertek csatlakozni a kórushoz, és az 1990-es tavasztól várták a nagytakarítást. Az MSZMP-nek, a KISZ-nek, a szakszervezeteknek, a termelőszövetkezeteknek, a rendőrségnek, a népfrontnak, a békemozgalomnak, a szocialista brigádoknak, a munkásőrségnek, a nőszövetségnek és az úttörőszövetségnek sok millió tagja és funkcionáriusa volt. Ezeknek az embereknek a legtöbbjét sikerült alaposan megijeszteni, sőt sokakat halálra rémiszteni. Jaj, Istenem! Mi lesz velünk? – kérdezték az öreg proletár asszonyok egymástól. Ugye mondtam, hogy hagyd már abba a szakszervezeti díj fizetését? – korholták az aggódó tekintettel hazatérő férjeiket, akiket a rendszer a proletárdiktatúra oszlopainak állított be. Másrészt viszont nagyon jól tudjuk, hogy ezekbe a szervezetekbe nem önként és örömmel áramlottak a magyar dolgozók, hanem egy kemény, később lágyuló, de az összeomlás után is fennmaradó diktatúra kényszerének hatására.
1990 áprilisában kiderült, hogy az antikommunista retorika nem volt elégséges a hatalom megragadásához, abba kellett hagyni az eddigi szöveget. Át kellett váltani az új helyzethez igazodó ellenzéki modorra. Ekkor azzal kezdték el riogatni a proletárdiktatúra halálra rémisztett „urait”, a szerencsétlen proletárokat, akik valójában a diktatúra kétszeres áldozatai voltak, hogy majd jönnek a jobboldaliak, a keresztények, a konzervatívok, a nemzetiek, és felelősségre vonják őket azért, mert építették a létező szocializmust. Az SZDSZ korábbi antikommunista fenyegetőzése, majd az elvesztett választások után elkezdett riogatása olyan pártegységet kovácsolt az MSZP köré, amilyet Rákosi Mátyás is megirigyelhetett volna.
A legtöbben, köztük én is, azt hittük, hogy ez teljesen természetes, logikus taktika volt egy olyan párt részéről, amely meg akarta nyerni a választásokat, de erőfeszítéseit nem koronázta siker. Most azonban, bizonyos távlatból vizsgálva a dolgot, be kell vallani, hogy nem a körülmények által diktált, rövid távú taktikáról van szó, hanem zseniális hosszú távú stratégiáról. Ezzel sikerült ugyanis összekovácsolni azt a megrémített tömegbázist, amely kitűnő eszköznek bizonyult a hatalom hosszú távú biztosításához. Nem kellett mást tenni, mint jelentkezni az MSZP-nél szolgálattételre, felajánlva az SZDSZ által kisajátított média mindenre elszánt tollforgatóit. Annál az MSZP-nél kellett felajánlkozni, amely a rendszerváltozás eufóriájából kigyógyult, reményét vesztett választópolgárok többségének akaratából megnyerte az 1994-es választásokat.
Ma is él ebben a hazában néhány ezer ember, de lehet, hogy százezer, aki az elszenvedett sérelmei miatt vagy más okokból kifolyólag azt gondolja, hogy mindazokat megvetés és kiközösítés kell hogy sújtsa, akik tagjai voltak az előbb felsorolt szervezeteknek. Csakhogy az nem lehet, hogy ezért ötmillió magyar ellensége legyen a másik ötmillió magyarnak! Csak azért, mert a diktatúra a saját áldozatait tapsolni kényszerítette. Töredelmesen bevallom, hogy én sem mertem szótlan maradni, amikor Rákosi elvtársat kellett éltetni, legfeljebb azt skandáltam, hogy „(f)éljen Rákosi, é(g)jen a párt”, de csak halkan, nehogy felerősödjön körülöttem ez az átfogalmazás. Amikor Munkaérdemrenddel tüntettek ki, hozzátartozóimnak elmondtam, hogy ezt azért kaptam, mert nem öntöttem le benzinnel és nem gyújtottam fel magamat a Parlament lépcsőjén. De hangosan ezt természetesen nem mertem kimondani, hanem beírtam az önéletrajzomba, hogy a Munkaérdemrend melyik fokozatával, melyik esztendőben tüntettek ki.
Most már kristálytisztán látható, hogy a félelemkeltéssel összeverbuvált tömegbázis ahhoz kellett, hogy a hatalmat mint az MSZP koalíciós partnere ragadhassa meg az SZDSZ. Amint már említettük, a neoliberális eszmék hirdetése Magyarországon még ma is csak legfeljebb a parlamentbe kerüléshez elégséges, a hatalom megragadásához nem. Ennek belátása a kemény mag önkritikáját és éleselméjűségét dicséri.
Magyarország lakosságát a Szabad Demokraták Szövetsége hosszú távú stratégiája szakította szét, amit figyelemre méltó előrelátással fogalmaztak meg. Hál’ istennek e földön azonban minden mulandó. Magyarország tragikus megosztottsága is el fog hamarosan múlni. Ezt a bátornak látszó, valójában józan paraszti ésszel kikövetkeztethető jóslatot a következő két tényre alapozom.
Először. Az SZDSZ-nek a félelemre és a fenyegetettségre alapozott stratégiája felett eljárt az idő. Semmi nem igazolódott be a fenyegetésekből. Azok száma, akiket az elvtársi közösségek védelmező melege nyugtatott meg, rohamosan csökken, többek között azért, mert a vezető elvtársak bankárok és harácsolók klubjává alakították az állítólag baloldali utódpártot, másrészt azért, mert az idő tud orvosságot a félelemre is. Miközben ezeket a sorokat írom, hallom a híreket, miszerint a szociálliberálisok Forma–1-es versenyén a D–209-es rendszámú piros Ferrari felmondta a szolgálatot, és most az eggyé forrott brigád azon vitatkozik a depóban, hogy a gázt a motorba vagy az olaszos dallamkürtbe vezessék-e.
Másodszor. A Fidesz, amelyet az SZDSZ annak idején arra szánt, hogy ellássa a párt mellett az ifjúsági szervezet feladatát, időközben felnőtt. Először levetette magáról nyergestől és zablástól együtt az SZDSZ-t. Ezután enyhített a neoliberalizmus szorításán, és felismerte, hogy Isten ebbe a hazába plántálta. Majd tapasztalatokat szerzett az ország kormányzásának művészetében. A választási vereség nem törte meg. Sőt. A polgári körök tömeges megalakulása a Szövetséget arra ösztönözte, hogy egyrészt néppárttá alakuljon, másrészt végérvényesen hátat fordítson a neoliberalizmusnak, ami korunk legveszedelmesebb kórokozója. A párt nem tavaszi nagytakarításra készül, hanem munkás- és gazdatagozatot szervezett, hogy elláthassa mindazt a feladatot, ami egy néppártra vár.
Bármilyen zseniális volt is az SZDSZ hosszú távú stratégiája, bármennyire is tudták, merték, tették, a magyar nép nem fogja megengedni, hogy már túl sokáig „tegyék”, azaz öt és fél százalékos támogatottsággal az ő akaratuk érvényesüljön a kormányzati döntéseknél.
A szerző akadémikus, egyetemi tanár
origo.hu
Hatalmas vaddisznó hozta rá a frászt a biciklisekre Baján – videó
