A gödörbe került ember kétségbeesettsége

Jónéhányan nem értik az MDF önsorsrontását, önszétverését, nem értik a bolsevikok párttisztogatási őrületével vetekedő indulatokat, amellyel veteránjaikat aprítják. Lezsákot lehet szeretni, nem szeretni, de azért emlékeztetnék arra, hogy annak idején nemcsak a lakiteleki tanácskozást szervezte meg, hanem az írószövetségben azt az ’56-ról szóló előadás-sorozatot is, amely példaértékű és bátor tett volt abban az oszlopos klubteremnek álcázott állóvízben, amely a 80-as évek derekának sajátja volt. Az írószövetség épülete hemzsegett a nyíltan és titkosan dolgozó megfigyelőktől; Agárdi Péterre emlékszem, ahogy föl-alá járkált fokozhatatlan idegességében, megfáradtan mégis, mint aki Atlaszként tartotta vállain a brezsnyevi Szovjetuniót, és tessék, mi a hála.
Ma az MDF-ről adomák születnek, meddig képes önmagát fölszalámizni külső segédlet nélkül, vagy hogy mekkorára tud zsugorodni egy párt. Nem értek egyet azokkal, akik azt hiszik, hogy az MDF az MSZP sugallatára fordult szembe a Fideszszel. Arthur Koestlernek van egy szép és pontos kifejezése a választásainkban, véleményünkben, állásfoglalásainkban működő meghatározhatatlanra: politikai libidó. Koestler szerint a politikai libidó az egyik legrejtélyesebb dolog, ami csak létezik, és sokkal több benne az ösztönös és irracionális motívum, mint azt gondolnánk.
Nekem régi sejtésem, hogy az MDF nem azért fordul oly gyakran szembe a Fidesszel, mert titokban horngyulázgat. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az MDF mint rendszerváltó párt, amelyet a ciklus végén leváltottak, nem tudja földolgozni azt, hogy az elmúlt tizenöt év alatt ő volt az egyetlen hatalomra jutott, kormányalakító párt, amely ebben a vereségben valósággal megsemmisült. Az MDF a Fidesznek soha nem bocsátja meg, hogy az – vele ellentétben – a kudarctól is erősödik. Hogy lehet az, teszi föl a kérdést az MDF politikai libidója, hogy a Fidesz, amelyet még lebolsevikozni se lehet (bár ez ügyben Dávid Ibolya nem ismer lehetetlent), megerősödött ugyanattól, amitől mi ezer darabra hasadtunk? Hogy lehet, hogy mi elpusztulunk, míg őket nem lehet elpusztítani? Hogy történhetett meg, kérdez tovább az MDF ösztönvilága, hogy őbelőlük nem váltak ki renegátok, s az ő prominenseik nem alapítottak sok kis cukorfalat kétszázalékos pártocskát? Ezt kérdi a politikai libidó, és a kérdésre a megtizedelt hívek így válaszolnak: „Mert kriptobolsik! Mert egyéniséghiányosak! Mert diktátorok! Mert politikai amőbák!” „Jól feleltetek” – mondja a politikai libidó, és egy kicsit megnyugszik ilyenkor.
Mindez arról jutott eszembe, hogy elolvastam Debreczeni József cikkét a kettős állampolgárság kapcsán Orbánról. Az MDF-esből néppártossá váló Debreczeni megvallotta egyik napilapunkban, hogy valamikor államférfinak gondolta Orbán Viktort, később azonban úgy döntött, inkább hazárdőrnek fogja érezni.
Jó szó ez a valamikor. Valamikor Debreczeni (1995 táján) Orbán tanácsadói köréhez tartozott. Egészen addig adta tanácsait, amíg valamikor ki nem derült, hogy a Fidesz vezetője nem a Szabó Iván vezette néppárttal fog stratégiai szövetségre lépni, amelynek Debreczeni is egyik életrehívója volt, hanem az MDF-fel. „Hogyhogy?” – kérdezhette akkor Debreczeni József a párkáktól, akik a sors fonalából éppen mellényt kötöttek, „hát én itt ülök, és adom tanácsom, ő meg kapja magát a gáton, és lezsákol?” Úgy volt az. Debreczeni József akkor rendkívüli módon nehezményezte, hogy Orbán nem a néppártot választotta. Hazárdőr, mondta akkor Debreczeni halkan maga elé – mert félig még tanácsadó volt, vagy tán egészen az –, aztán megismételte: hazárdőr, hazárdőr! És kiabált, míg csak meg nem hallotta őt a baloldali napilap portása.
A Fidesz az újonnan alakult Magyar Demokrata Néppárttal kapcsolatban akkor úgy döntött, megvárja, lesz-e belőlük stabil, jelentős politikai erő. Debreczeni, aki meg volt győződve arról, hogy őt és pártját önmagáért szeretik, nem holmi népszerűség hajhászás okán, Orbán lépését már akkor is erkölcstelen politikai hazardírozásnak érezte. A bűn Debreczeni szemében kétszeres volt: nem elég, hogy – a néppárt vonatkozásában – az idő Orbánt igazolta, a tetejébe még – az MDF vonatkozásában – a jobboldal legfinnyásabbjai szerint is politikai értelemben az akkor lehetséges egyetlen jó döntést hozta meg.
Elhiszem Debreczeni Józsefnek, hogy ezek nehéz hónapok lehettek számára, aki akkor már kiszakadt az MDF-ből, és noha még Orbán tanácsadója volt, mégis kénytelen volt azzal szembesülni, hogy „pusztán” új pártjának alacsony szervezettsége miatt nem ők lesznek az első számú szövetségesek. Aki azt hiszi, hogy pártjának gyengesége nem elháríthatatlan akadálya az annyira óhajtott szövetségnek, az hibásan gondolkodik. Egy párt gyengesége – különösen, ha ugyanabban a politikai sávban van nála erősebb – adott helyzetben stratégiai kérdéseket dönt el. S ha már Debreczeni megmutatta nekünk politikai libidóját, hadd jegyezzem le sejtésemet: döntésének pillanata, amelyben elhatározta, hogy Orbán mégsem államférfi, hanem inkább hazárdőr, alighanem egybeesik azzal a naptári héttel, amelyen megszűnt a tanácsadója lenni.
Megérne egy-két fejezetet az MDF szomorú sorsa, az út, amely több szakadáson át a szakadék széléig elvezetett. Ha lezuhan, már szinte meg se üti magát, oly kicsi és súlytalan. Fönnakad bármilyen gallyacskán. Debreczeni József természetesen a kettős állampolgárság ügyében szólalt meg. Érdekes pozíciót foglalt el: kicsit jobbra Gyurcsánytól, kicsit balra Szili Katalintól és Medgyessy Pétertől. (Nem árt, ha tudjuk, mily sokszínű is a magyar jobboldal.) Cikkének címét föl kellene adni a „Legyen ön is milliomos!-ban, 5000 Ft-os kérdésként. Pl.: „Mi a címe Debreczeni József cikkének, amit Orbán Viktorról és a népszavazásról írt? 1. Társasjáték; 2. Ki nevet a végén; 3. Csirkejáték; 4. Hazárdjáték. Negyedik válasz, igen, el tetszett találni! Mehetünk tovább az 50 ezer Ft-os kérdésre.” Megkérdezte tőlünk Debreczeni, aggódóan összevont szemöldökkel: „Tudjuk, hogy viszonyul ehhez az unió?” Hát, kedves Debreczeni József, tudjuk. Naponta körülbelül tizenöt hír erről szólt két hete. Az unió – meglepődnék, ha ezt én tudatnám önnel először – nagyjából azt mondta: ti, magyarok, a kettős állampolgárság megadása ügyében tegyétek, amit jónak láttok, a ti ügyetek.
De akadnak érdekesebb mondatok is, például ez: „Olyan súlyú kérdésekben, amilyeneket ez a népszavazás fölvet, csak a szavazat- és hatalomszerzés taktikai szempontjain felülemelkedő stratégiai politizálás jegyében szabad dönteni.” Csak megjegyzem, a fölülemelkedés nagymesterei, akik nem törődnek a szavazatokkal, kiváló buddhista szerzetesek lehetnek, de nem biztos, hogy Gyurcsány csapatával szemben versenyképesek. Amerikában Debreczeniből sose lett volna politikai tanácsadó, ha egyszer kifejtette volna, miként kell fölülemelkedni a szavazatszedés – piha! – taktikai szempontjain.
De ami lényegesebb: ahhoz, hogy valaki érdemi stratégiai politizálást folytasson, olyan pozíciót kell elfoglalnia, amelyben a valódi stratégiai politizálásnak súlya van. Bármilyen hihetetlen, de ez a pozíció nincs mindig a hatalom csúcsán. Lássunk egy példát! Amikor Gyurcsány megszervezte a haladó miniszterelnökök találkozóját, kommunikációs forradalmának egyik fényes pillanatában azt találta nyilatkozni, milyen nagyszerű lesz, ha Blairnek csak úgy azt mondja, Tony. Nos, lehet, hogy Gyurcsány többször is Tonynak szólította Blairt Balatonőszödön, ám ez a durcás „Tony” mégsem őt, hanem Orbánt hívta föl Londonból, hogy megnyerje magának az iraki ügyben. Pedig Orbán sose mondta, hogy „de jó lesz, ha Tonynak szólítom Blairt”. De képes volt arra, amire Gyurcsány soha: megmondta Tonynak is meg Blairnek is, hogy mi, magyarok, a vállalt kötelességünknek eleget tettünk, de nem akarunk tovább Irakban maradni. Hát ennyit a stratégiai politizálásról.
Most pedig az ízlésről. Debreczeni valóságos katasztrófát lát abban, hogy a határon túli magyarok nyolc évtized után visszakaphatják állampolgárságukat. „Hogyan sodródhatott bele ebbe a beláthatatlan következményekkel fenyegető helyzetbe a magyar politikai elit, s a nyomában mi: határokon belüli és kívüli magyarok?” Ez a kérdés nemcsak túlzó, hanem ízléstelen is. Ilyen kérdést a valódi demokráciákban akkor szokás föltenni, ha csizmák csattognak az utca kövezetén, és az állampolgárok szabadságára vetül egy fasizálódás vagy egy kommunista visszarendeződés fenyegető réme. Nem pedig akkor, ha valószínűnek tűnik, hogy havonta néhány száz vagy ezer magyar űrlapot kér a hivatalban, és kettős állampolgárságért folyamodó kérvényt szeretne kitölteni. Elég nekünk a baloldali demagógia: Gyurcsány Thürmer és Orbán politikai házasságáról beszél – lehet, hogy kettőt lapozott, és a melegek tüntetésével keverte az oldalakat?
A baloldal jobb intellektusai, vagy csak egyszerűen a tájékozottabb személyiségei, úgy tűnik, sokkal inkább tudatában vannak annak a ténynek, hogy jobb világot ígérő eszméik terjesztése az egész XX. századi történelemben sorozatban feneklett meg a nemzeti érzések sokszor láthatatlan, de az óceáni mélységekben igenis meglévő sziklatömbjein. Orwell dühödten támadta azt az angol baloldalt, amelyhez korábban magát is sorolta: rövidlátásukért okolta őket, amiért nem vesznek tudomást a nemzeti érzések hatalmas erejéről, amely „semmihez sem mérhető. Hozzá képest a kereszténység vagy a nemzetközi szocializmus legfeljebb harmatos fűszál”.
Pezsgőt bontani még azért nem kellene a baloldalnak. Mert a kettős állampolgárságról tartott népszavazás így sem tett jót nekik, még akkor sem, hogy megfelelő számú szavazat híján a jobboldal egyelőre nem fogja keresztülvinni az akaratát. Már most érzékelhető, hogy a baloldalnak mennyire nem használ a téma iránti totális érzéketlensége. Gyurcsány hiába mondja, hogy „a modern Magyarországot nem lehet Trianonból levezetni”, mert a Fidesz közgazdászai közül senki nem akarja a piacgazdaság törvényeit a „hűség városában” történt 1921-es népszavazásból levezetni. Viszont ha a baloldal nem vesz tudomást a történelmi múlt és a nemzeti tudat óceáni mélységekben lévő sziklatömbjeiről, azokon még sok hajója futhat zátonyra.
Most már legalább látjuk, hogy Gyurcsány, a Kovács Lászlón is túltevő orbánozással soha nem lesz az egész ország miniszterelnöke. Hogy a baloldal milyen cefetül áll, azt miniszterelnökének a szavazást közvetlenül megelőző, méltóság nélküli, a jobboldalt szó szerint lenacionalistázó, leklerikálisozó, néha egyenesen a sztálini időkre emlékeztető agresszív kommunikációja bizonyítja. És az azóta hallott, egyfolytában a jobboldalt gyalázó mondatok sem egy diadalmas győztes magatartására, inkább a gödörbe került ember kétségbeesettségére utalnak.
Amikor a jelenlegi kormánykommunikáció az ellenszavazatok megnövelésére a legkézenfekvőbb kiindulási pontot választotta, Magyarország lepusztultságát, az egyre súlyosabb általános elszegényedést – mert hiszen erre játszottak rá: megfélemlíteni a szegényeket, hogy még szegényebbek lesznek, ez tuti befutó – egyről mégis megfeledkezett. Arról, hogy senki nem születik szegénynek. Legföljebb szegénységbe. Ahonnan vagy ki tud törni, vagy nem. És a kitöréshez pontosan azok az érzelmi energiák kellenének, amelyek megmozdítják az egész embert. Hiszen ennyi vokshoz kellett hogy a nagyon szegények közül is sok százezren elmenjenek szavazni! A kettős állampolgárságról szóló szavazás nekik is alkalmat jelentett arra, hogy bebizonyítsák: lelkük, vágyuk, akaratuk van. Sokuknak ez volt az egyetlen alkalom, hogy megmutathassák: tudnak nagylelkűek lenni a náluk is szegényebbel. Irracionális motívum? Lehet. De létezik.

A szerző irodalmi szerkesztő