Egy statisztikai önbecsapás anatómiája

Pénzügyminisztériumunknak, úgy látszik, nincs szerencséje a három a magyar igazság népi bölcsesség érvényesülésével. A legutóbbi államháztartási adatok ugyanis azt valószínűsítik, hogy az eredetileg tervezett 3,8 százalékos, majd az ez év januárjában helyébe lépő 4,6 százalékos érték épp úgy nem tekinthető véglegesnek, mint a mindezeket felülíró szeptemberi 5,1–5,2 százalékos GDP-arányos hiányérték. Az évből eltelt 11 hónap adatai alapján elég nagy biztonsággal lehet megjósolni, hogy a hiány az 5,5–6 százalékos sávba fog esni. Hacsak nem történik valamilyen rendkívüli, csodával határos esemény. Az ilyen természetfeletti események általában igen ritkán történnek meg. Kivéve, ha irányítják a vakszerencsét. Nos, ahogy rögtön látni fogjuk, nálunk ez történik.
A minap látott napvilágot a sajtóban az a hír, amely arról tudósít, hogy a Pénzügyminisztérium (PM) a Központi Statisztikai Hivatallal egyetértésben módosítja az államháztartási statisztikát. A módosítás lényege, hogy az eddig pénzügyi szektorba besorolt magánnyugdíjpénztárak átkerülnek a kormányzati szektorba. Az átsorolás következtében az államháztartás egyensúlyi pozíciója közel egy százalékponttal javulhat, mert a magánnyugdíjpénztárak pozitív egyenlegei így állami megtakarításoknak számítanak. A híradások arról is beszámolnak, hogy az Európai Unióban Svédország és Lengyelország már az eddigiekben is ezt a számára kedvezőbb elszámolási módot használhatta, s Magyarország az egyenlő elbánás elve érvényesülése alapján kérte és kapta meg az Eurostattól (az Európai Unió statisztikai hivatalától) a módosított elszámolás lehetőségét.
Mindez nagyon szépen hangzik, de néhány megválaszolatlan kérdés azért felmerül az előbb leírtak alapján. Valóban ennyire egyszerű lenne a dolog, csak kérni kell a kedvezőbb elszámolási módot, és megkapjuk? Vajon miért nem kérték az illetékesek már korábban ezt a kedvezményes elszámolási metodikát? Meddig tartható fenn a számunkra egyértelműen kedvező módszertan? Fenntartható-e a monetáris unióba való belépésünkig? Mennyire ad pontos képet a kedvezményes elszámolási mód a tényleges hiányról és az adósságállomány alakulásáról, valamint a makrogazdasági egyensúlyi helyzetről?
Nézzük tehát sorba a kérdéseket! A magánnyugdíjpénztárak létrejöttük után azonnal, tehát még 1998-ban lettek a pénzügyi szektorba besorolva. Az azóta többször elvégzett uniós ellenőrzések minden esetben szakmailag megalapozottnak és abszolút kifogástalannak tartották e gyakorlatot. Az Eurostat ez év március 2-án kelt állásfoglalása egyértelműen fogalmaz: csak kivételes és rendkívüli esetekben (például ott, ahol az állami garancia rendszeresen előfordul vagy a közeli jövőben bizonyosan bekövetkezik) lehet a magánpénztárakat az állami szektorba sorolni, és ismét megerősítette, hogy Magyarország helyes besorolást alkalmazott. Ez év nyarán azonban a PM erős lobbitevékenységbe kezdett az átsorolás érdekében, hivatkozva a svéd és lengyel példára, valamint a pénztárak speciális makrogazdasági szerepére. Kezdetben elutasították törekvésüket, majd a hosszas agitáció után a KSH kapott egy olyan levelet az Eurostat vezetőjétől, amely azt tartalmazta, hogy Svédország és Lengyelország elszámolási gyakorlatát minden tagország – így Magyarország is – követheti, amennyiben a magánnyugdíjpénztáraik már be vannak sorolva a kormányzati szektorba.
Nos, ez alapján jelentette be a két intézmény az államháztartási statisztika módosítását és a magánpénztárak 1998-tól érvényes státusának visszamenőleges megváltoztatását, átsorolását a kormányzati szektorba. Holott az Eurostat állásfoglalása világos: azok a nyugdíjpénztárak, amelyek eddig valamilyen oknál fogva nem a pénzügyi, hanem az állami szektorba voltak besorolva, 2007 márciusáig haladékot kapnak. Nem kell azonnal végrehajtaniuk az átsorolást a kormányzati szektorból a pénzügyibe. Ebből azonban nem következik, hogy bármelyik tagország tetszőlegesen átsorolhatja a helyesen pénzügyi szektorba besorolt pénztárait az állami szektorba, ráadásul visszamenőlegesen is.
Az átsorolás rengeteg módosítást von maga után a GDP-elszámolástól az államadósságig bezárólag. S mindez jó esetben is csak két évig lehet érvényben, mert a 2007-es esztendőről már kivétel nélkül minden tagországnak a helyes módszertan szerint kell számot adnia. És ahogy ez már lenni szokott, az összehasonlíthatóság kedvéért visszamenőleg is ki kell számítani a statisztikai mutatókat a helyes módszertan szerint. Vagyis a következő két évben a PM és KSH statisztikai apparátusainak mind a két elszámolási rendszert (a valódi, nem publikust és a nem valódi, publikust) célszerű lesz vezetni. A 2007-es türelmi határidő azt is jelenti, hogy a módszertani módosítás csak kis részben segíthet a monetáris unióba való belépés kritériumainak teljesítésében, s így az államháztartási hiány csökkentésében, mert a döntő fontosságú 2007–2008-as éveket már csak egyféleképpen (korrekt módon) lehet elszámolni.
Az átsorolás és az elszámolás megváltoztatásának közgazdasági indokát és jogosságát a PM a makrogazdasági viszonyok megfelelő tükrözésében vélte felfedezni. A korábbi (a magánnyugdíjpénztárak bevezetése előtti) időszakban ugyanis az államháztartás a nyugdíjjárulék-befizetésekből fedezte a nyugdíjjáradék-folyósításokat (ez a felosztó-kirovó rendszer lényege). A magánpénztárak belépése után azonban meghatározott összeggel csökkentek a befizetések, a folyósítási szükséglet azonban változatlan nagyságban fennmaradt. Ezért tehát a költségvetésnek hiánya keletkezett. Ez a hiány azonban megegyezik a magánnyugdíjpénztárakba befizetett összegekkel. Makroszinten tehát nincs változás – szól a PM érvelése –, mert az államháztartás kiadási többletét éppen fedezi a magánpénztárak megtakarítási többlete. Ez azonban csak akkor lenne így, ha egyrészt a magánnyugdíjpénztárak a teljes megtakarításukat államkötvényben tartanák, másrészt, ha a pénztárak abszolút biztonságosan működnének, nem kellene mögéjük semmilyen állami garancia, harmadrészt pedig, ha a költségvetésnek nem kellene kamatot fizetnie a nyugdíjpénztáraknál lévő államkötvények után.
Könnyen belátható, hogy egyik feltevés sem áll fenn a gyakorlatban. A magánpénztárak vagyonuknak csak 60–70 százalékát tartják államkötvényekben, ami praktikusan azt jelenti, hogy a költségvetésnek külső finanszírozási forrás után kell néznie, amely önmagában is óhatatlanul vezet az államadósság utáni kamatfizetési kötelezettség emelkedéséhez (függetlenül attól, hogy mekkora a jegybanki alapkamat). A magánnyugdíjpénztárak eddigi működése azt mutatja, hogy komoly baj van a működésükkel: túl magasak az adminisztratív költségeik, és igen alacsony a jövedelmezőségük (esetenként egyenesen negatív), ami komoly kockázatokat jelent. Korántsem egyértelmű, hogy a nyugdíjfolyósítások idején képesek lesznek majd teljesíteni a kötelezettségeiket, tehát szükséges lehet az állami garanciára. Ilyen körülmények között viszont ha a magánpénztárakat a kormányzati szektorba sorolják, akkor indokolt lenne az aktívumaikat a kockázatoknak megfelelően diszkontálni, vagyis jelentősen csökkenteni. Továbbá a kormányzati szektorba sorolt magánpénztárak portfóliójában lévő államkötvények formálisan ugyan szektoron belülinek tekinthetők, ezért ezzel az összeggel elvileg csökkenthető lesz az államadósság, valójában azonban továbbra is kell kamatot fizetni utánuk. S ez a kamatfizetés nem formális (mint például a az MNB-nél lévő állampapírok esetében), hanem nagyon is valóságos, hiszen ettől függ a pénztárak léte. Vagyis olyan helyzet áll elő, amelyben a statisztika által regisztrált államadósság és a tényleges adósságteher szisztematikusan eltér egymástól (volt erre már példa, nem is oly régen, a nyolcvanas években, a külföldi államadósság elszámolása kapcsán).
Az államháztartási statisztika tervezett módosítása tehát elméletileg sem megalapozott, továbbá az Európai Uniótól származó engedély is igen gyenge lábakon áll. Mindezeken túl különösen nagy terhet ró a statisztikai apparátusokra a kettős elszámolással, s ráadásul jó esetben is csak két évig maradhat érvényben. Kit akarunk félrevezetni? Az Európai Uniót és az Eurostatot valószínűleg nem tudjuk, mert ott előbb-utóbb rájönnek a turpisságokra (lásd Görögország esetét). A befektetőket sem igen lehet félrevezetni, mert ők elég sok információval rendelkeznek ahhoz, hogy fel tudják tárni a valóságos helyzetet, függetlenül attól, hogy egy-két adat kozmetikázva van. A közvéleményt pedig elsődlegesen saját létviszonyainak alakulása érdekli, és nem az ilyen elvont adatok oda-vissza módosítása. Akkor hát mi végre az egész?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár
(Budapesti Corvinus Egyetem)