Egyszer volt, hol nem volt

Miért, hogy a rendszerváltás után 15 évvel egyre inkább becsapottnak érezzük magunkat? Miért gondoljuk, hogy nem történt semmi, vagy ami történt, kevés? Miért nem érzünk semmit az Európai Unió eufóriájából, miért inkább azt, hogy mindnyájunkat átvertek?
Nem mondhatnám, hogy képben voltam a rendszerváltást illetően, a felismerés azonban nem késett sokáig, hogy mi csak az MDF-re szavazhatunk (ez ma már kizárt dolog), hiszen akik a környezetemben számítottak, azok mind a magyarság sorskérdéseivel, a határon túliak segítésével, az ’56-os kivégzettek nyomorgó hátrahagyottjaival foglalkoztak.
Az első nagy csalódás az Antall-kormány. Miközben bámuljuk a miniszterelnök felkészültségét, nem értjük, miért hagyja magára a gyenge gyökerű nemzeti sajtót, miért van, hogy az MSZP mindent privatizál, miért nem jut nekünk ebből semmi, miért tör ki a médiaháború, miért térnek vissza a nyilvánosságba azok, akik el sem mentek? Miért lett vereség a taxisblokádból, amikor a józan belátás a kormányt igazolta? Nem értettük a kárpótlás felemás végrehajtását, de azt sem, miért dugja homokba a fejét a koalíció az egyre agresszívabb sajtó láttán, hallatán. Minden ott romlott el, ott ágyaztak meg annak a gyűlöletnek, ami az írott és az elektronikus sajtót ma is mérgezi, s amely az elmúlt évtizedben tönkretett tekintélyes mennyiségű jobb sorsra érdemes embert.
Hogy mit képzeltünk vagy vártunk, azt nem tudom, de amit kaptunk, csalódás. Kétségtelen, hogy utazni lehet, az egész világ a tiéd, ha van pénzed. Fogyaszthatsz, minden márkás holmit megvehetsz, ha van pénzed. Vehetsz műsoridőt a tévéken, írhatsz, vehetsz újságot, forgathatsz filmet, nyithatsz éttermet, mulatót, magániskolát, magánzálogházat, sőt titkos kuplerájt is a felső tízezernek, ha van pénzed.
Ami súlyos deficit, hogy a rendszerváltás nem hozott általános jólétet, aki gazdag volt, az gazdagabb lett, aki szegény, az szegényebb. Az adósságmérséklést az Antall-kormány elszalasztotta, ennek az árát ma is fizetjük. Ki hitte volna, hogy ma jobban megéri segélyekért kilincselni vagy rokkantnyugdíj mellett feketén munkát vállalni, mint legálisan dolgozni? A felkínált bér ugyanis oly csekély, hogy érdemesebb a többi adózó nyakán élni, berendezkedni a segélyezésre, ami amellett, hogy elviselhetetlen terheket ró a magyar költségvetésre, a legarcátlanabb szavazatszerző módszer. Az MSZP, amikor hatalmon van, rendre alkalmazza ezt. A multinacionális cégek viszont nem jótékonykodnak, kifacsarják a munkaerőt, nyikkanni nem lehet, szakszervezet nincs, akinek nem tetszik, szedheti a sátorfáját, tele van az ország munkanélküli diplomásokkal. A legtöbb munkavállalónak munkaviszonya sincs. Van számlatömbje, pecsétje, bt.-je, és havonta egyszer számláz. Nincs szabadsága, betegállománya, utazási kedvezménye, nem részesül semmiféle munkahelyi juttatásban, sok esetben nem létezik munkahelyi közösség sem. A negyven éven felülieket meg egyszerűen leírták mint felesleget.
Azt hittük, hogy a rendszerváltással az igazságszolgáltatás, a jog, a törvény mindenekfelett győzni fog. Csalódott, aki hitt ebben. A törvény sokaknak csak arra jó, hogy kijátsszák, ügyes ügyvédek mindenre képesek. A perek akár tíz évig is elhúzódnak, hatalmas port kavaró botrányokat már rég megunt és elfelejtett a nagyközönség, amikorra megszületik az első fokú ítélet, melyet habozás nélkül az ellenkezőjére változatnak másodfokon vagy a legfelsőbb bíróságon. Mennyire érzi jogbiztonságban magát az a polgár, aki azt látja, hogy homlokegyenest ellentétesen ítélkeznek ugyanarról az ügyről? Vannak olyan súlyos bűncselekmények, amelyek mindenféle jogkövetkezmények nélkül maradnak, nyilván nem minden alap nélkül. A lakásmaffiát évek óta nem tudják vagy nem akarják felderíteni, a belekeveredett ügyvédeket nem tudják vagy nem akarják felelősségre vonni, a becsapott embereket nem tudják vagy nem akarják utólagos jogvédelemben részesíteni. Az ezzel kapcsolatos törvényeket, jogszabályokat nem tudják vagy nem akarják megváltoztatni. Miközben a tényállás teljesen világos. Szerencsétlen emberektől kicsalják a lakásukat, aztán eladják, a hajléktalanságba taszítva őket. De vállalkozóként felejts csak egyszer el egy befizetési határidőt: letiltás, foglalás, zárolás, inkasszó. Rögtön megtalálnak, szemben a súlyos bűntények főszereplőivel.
Mit tudunk a nagy viharokat kavaró botrányokról? Semmit. Az Olajgate, a Kulcsár-ügy, a Postabank-ügy, a robbantások, a 128 leszámolásszerű gyilkosság – mind elakadt a homályban, és ott is maradt. Hány politikus vendége volt Hegedűs Bellónak, hányan jártak vele fényképezkedni „véletlenül”, hányan üzleteltek vele, hányan potyáztak nála? Vagy az Antenna Hungária különös hajlamokkal megáldott igazgatójának halála, a Fenyő-gyilkosság, Prisztás, Zubovics társasági élete és különös halála?
A köznép úgy érzékeli, hogy orwelli állatfarmon él, vannak egyenlők, de vannak még egyenlőbbek. És neki ezekhez négyévenként egyszer lehet köze. Azt még megértette, hogy hűtőszekrényt csak csúszópénzért lehetett valaha megszerezni, de azt nehezen érti, hogy ennek a csúszópénznek ezerszerese jelenhet meg egy-egy mai tranzakciónál. Mondjuk, amikor egy külterületi földdarabot építési övezetté nyilvánítanak, vagy az addig nyugis kisvárosban egyszerre három bevásárlóközpontot alapoznak, esetleg egy nagy beruházást csak levajazott cégek kaphatnak meg, vagy szeretett főpolgármesterünk néhány éven belül szemérmetlen jólétre tesz szert. Ki gondolta volna tizenöt évvel ezelőtt, hogy a rendszerváltás még attól a kis jótól is megszabadítja az embereket, ami a Kádár-korszakban összejött nekik? Hol vannak már a Trabantok, mert olcsó kiskocsi nincsen, hol vannak a szakszervezeti üdülők, amelyeket, ha nem is a főszezonban, de igénybe vehettek a családok, mert nekik ma sem telik görög vagy spanyol útra, legyen az bármilyen olcsó is. A hobbitelkek, a faházas nyaralók, de még a balatoni szerzemények is eladásra várnak. Akik nyaralóikkal öregedtek meg, azoknak a nyugdíjából nem telik azok fenntartására, azok szabadulnának utolsó vagyonkájuktól, mert a számlákat fizetni kell.
Amikor 15 éve a nyakunkba szakadt a szabadság, nem gondoltuk, hogy a többpártrendszer életre-halálra szóló választóvíz lesz a családok életében. Hogy barátok nem beszélnek többé egymással, békés ebédek fulladnak botrányba, hogy a politikai szimpátia beeszi magát a munkahelyekre, a szakmai vitákba, az irodalomba, az egész büdös nagy életbe, és nem lehet tőle elbújni sehová. Orbán-bányák, mondja az egyik tábor, és vicsorít, acsarog és habzik a szája. A kommunista Horn Gyula és bandája, mondja a másik tábor, és vicsorít, acsarog és habzik a szája. Ki hitte volna, hogy szektás fanatikusok szavaznak az egyik vagy másik táborra? Átjárás nincs, mindkét tábor gyűlöli a másikat. És szaporodnak a közönyösök, akik nem járnak szavazni, lásd kettős állampolgárság, kórház-privatizáció, deklarálva, hogy nem érdekli őket, mi történik saját hazájukban.
Ez már csak következmény. Annak az árulásnak és kétes szerepvállalásnak a következménye, amelyet a rendszerváltó értelmiség elkövetett, és amely árulását a mai napig is folyamatosan gyakorolja. Az értelmiség szakította ketté az országot, a nyilvánosság osztotta meg az embereket, a sajtó, a rádió és a televíziós csatornák ugrasztották egymásnak a magyar lakosságot. Hiába tagadják, a munkahelyek egy részében sorozatos fenyegetéseket kell elviselni azoknak, akik nem a szocialista párt szekerét tolják. Mert ők épültek be minden zugba a negyven év alatt. Kéretik visszalapozni, miket írt össze a magyar újságíró-társadalom zöme 1990 és 1994 között. A gyűlöletet bátorságnak nevezték, az uszítást őszinteségnek, az orbitális hazugságokat pedig szent és szabad véleménynek. Szó nem esett plurális sajtóról, médiaegyensúlyról, aki nem tetszett a médiaharcosok kemény magjának, azt szó szerint kicsinálták, kitakarították a közéletből. Ugyanezt elmondhatjuk fordított előjellel is, mitől lett zseniális, bölcs, okos és mintademokrata Göncz Árpád, első köztársasági elnökünk? A népszerűségi listák éllovasa. Mert ezeket a jelzőket sulykolta udvari sajtója? Vagy attól, hogy ott tett keresztbe a nagybeteg Antall Józsefnek, ahol tudott?
Végiggondoltuk valaha is, hogy a médiaháború nem csitult, az árkok nem temetődtek be? A baloldal, s velük együtt a nyilvánosság liberális ciceronéi az internettel megerősítve változatlanul acsarognak azokra, akik egy élhető Magyarországban, nem pedig egy relatíve ideiglenes telephelyben gondolkodnak. A nyilvánosság képviselői ma sem vitát folytatnak, hanem megsemmisíteni, széttaposni akarják egymást. Ehhez minden muníció, újság, hetilap, televíziós csatorna, nonstop rádióműsor a rendelkezésükre áll és fog állni a jövőben is. Néha becsap egy bomba, mint a Magyar Hírlapnál, de a műbalhé nem tart sokáig, jön a felmentő sereg a pénzzel, és minden megy tovább. Ugyanakkor, ha a jobboldalon veszti el valaki az állását vagy a lapját, minden kapu bezárul előtte. Nincs távlata, lehetősége, nincs hátországa. El kellene gondolkozni a Fidesznek azon, milyen meggondolásból hagyja sorsára a híveit.
Mint ahogyan azt sem hittük volna, hogy a kitüntetéseket, díjakat és elismeréseket mindig ugyan az a szűk kör kapja, Bolgártól Jancsóig. Az Orbán-kormány pedig, ahelyett hogy helyreütötte volna ezt az aránytalanságot, kínosan ügyelt, hogy a másik oldal ne érezze megrövidítve magát. Medgyessy Péter ezt az ostobaságot nem követte el.
A rendszerváltással megérkeztek hozzánk a világ televíziós csatornái, és velük együtt a magyar kereskedelmi kanálisok is. Nincs szó, ami kifejezné azt a fajta morálrombolást, amit a kereskedelmi televíziók megengednek maguknak. Garázdálkodnak a nézők fejében, ha lehet ezt a képzavart használni. A két nagy kereskedelmi csatorna öldöklő versenyében sikerült a nőket lealacsonyítani a kutya szintjére, a családi életet relativizálni, a párkapcsolatokat az állati minimum szintjére szorítani, a homoszexualitást és mindenfajta nemi devianciát elfogadott, sőt szimpatikus magatartásformaként népszerűsíteni. Nem szívesen írom le, de az erkölcstelenségre, a léhaságra és a brutalitásra való felbujtásért naponta perelhetők lennének eme csatornák.
A különböző betelefonálásokkal és sms-ekkel névtelenséget biztosítva felszabadítják a nézőben, hallgatóban a legalantasabb ösztöneit: gyalázkodhat, vádaskodhat gátlás és alap nélkül, még biztatást is kap az aktuális műsor vezetőjétől: íme, a nép hangja… Az álközszolgálati magazinokban a perverzió, az extremitás játssza a főszerepet. Egyik volt üdvöskéjük most éppen az egyik kormányszóvivő. Ezeken a televíziós csatornákon a valóság mint olyan nem jelenik meg, virtuális világban lépkednek a Barátok közt szereplői, melynek ifjú sztárjai, befejezve az általános iskolát, a bulvárlapok oldalain nosztalgiáznak kurta tizenöt évükön.
A rendszerváltás környékén méltán hittük, hogy a családok nagyobb megbecsülést kapnak majd, hogy az anyaság és a gyermekvállalás divattá válik, hiszen szabadság lesz, és egy diktatúrában gyereket szülni egészen más, mint egy szabad, demokratikus jogállamban. A családok ma a liberális jogvédők szerint a gonoszság fészkei. Őket hallgatva a család visszahúz, a családban napirenden van az erőszak, a férfiak verik a nőket, a nők verik a gyerekeiket, az apák dagadó sliccükkel szexuálisan molesztálják lányaikat, a fiúk kábítóznak és csavarognak. Szerintük a családok mindezt megérdemlik, mert nem voltak hajlandók a gyeplőt a lovak közé hajítani, megpróbálták amúgy konzervatív módon rendre, illetve értékekre nevelni a gyerekeket.
Már ahol vannak családok, mert a rendszerváltás ezt sem oldotta meg, gyerekek ezrei nőnek fel apa nélkül, a kapcsolattartás reménye nélkül, előrevetítve annak jövőjét, hogy sok frusztrált, nyámnyila, terhelhetetlen, idegbeteg fiatal felnőtt váltja az előttük járó generációt. Ehhez annyit még, hogy újszülött csecsemőt megölni, WC-be, kukába hajítani nem főbenjáró bűn! Abortuszra menni nem szégyen, sőt a költségvetés fizeti, miközben a születések száma drámaian csökken, de aki ez ellen szól: Trianon hiszterizáltja. Mellesleg a jelenlegi kormánynak elképzelése sincs a demográfiai katasztrófa lassítására. Fantáziája kimerül a családi pótlék körüli számjátékban, mennyit emelünk, kinek emelünk. Az MSZP 15 év alatt egyetlen magyar sorskérdéssel sem tudott mit kezdeni, friss bizonyítéka ennek a kettős állampolgárság zsigeri elutasítása.
Úgy hittük vagy gondoltuk, hogy a rendszerváltással egyszer s mindenkorra megszűnik a nagy egyházak és híveik látványos diszkriminációja. Ebben is tévedtünk. Hol halkan, hol hangosan, az ország ateista része a szabad demokraták szekundálása mellett egyfolytában és durván támadja a hívőket, a sikeres egyházi iskolákat, a felekezeteket, nehezítik az egyházi ingatlanok visszaadását. Látványos állomás ebben a dabas-sári iskolabotrány, a dávodi abortusz esete, az ORFI-kórház visszajuttatása körüli hecckampány, a kereskedelmi csatornák lankadatlan érdeklődése a papi pedofília iránt, valamint a próbálkozások az egyházi iskolák támogatásának megkurtítására.
A többség egyre gyakrabban ütközik a homoszexuálisok, a leszbikusok vagy a transzvesztiták problémájába. Minden egészségesen gondolkodó ember viszolyog attól, hogy egy se férfi, se nő gyereket fogadjon örökbe. Nálunk ez sikerült, sőt Rácz Károly, alias Terry Black újabb gyerek körül fondorkodik. Az nem jött össze, hogy a homoszexuális férfiakból is képezhessenek református papokat. Akinek ma nem tetszik, hogy a tévében két férfi premier plánban csókolózik, netán nem szereti, ha egy nő a másik nő lába közé fúrja a fejét, kigúnyolandó, kirekesztő ókonzervatív zárvány. Természetesen Göncz miniszter asszony a közvélemény tudtára adta, mindent elkövet, hogy a szexuálisan „másságos” orientációjúak egyenlő jogokat élvezzenek a hagyományos többséggel.
Diszkrimináció, másság, tolerancia, Tégy a gyűlölet ellen!, rasszisták, kirekesztők, fasiszták, antiszemiták, újnyilasok…
A rendszerváltás ezeket a szlogeneket hozta a megbékélés helyett az itt élők felének, és ezt kell mindnyájunknak egy agresszív kisebbségtől eltűrni, mert ezekkel lehet látványosan elterelni igazi problémáinkról a figyelmet.
Valaha azt hittük, ha elmennek az oroszok, akkor ez a sokat szenvedett ország végre elindulhat a boldogulás útján.
Nem jön össze. A gyilkosok, a besúgók, életek megnyomorítói nemcsak itt élnek köztünk, de pozicionáltak, és köszönik, jól vannak, mulatva a fantasztákon, akik úgy gondolták: a rendszerváltással eljött az igazság pillanata. A háromperhármasok, háromperkettesek, a szigorúan titkos tisztek mindenhol tartósan berendezkedtek: kormányban, pártban, médiában, közéletben, főszerkesztői székben, vezérigazgatóként, övék a privatizált rókabőrgyár és a polgármesteri szék is. Mostanra világossá lett, hogy nem csak azért nem lett semmi az ügynöktörvényből, mert állítólag túl sok besúgó keringett a pártok környékén. Nem. Helyükön kellett hagyni őket, hogy a hálózat kellő információival felszerelkezve támadhassák ellenfeleiket, elsősorban a jobboldalt.
Tizenöt év alatt másodszor kormányoz az MSZP, párban a szabad demokratákkal, akik most sokkal ügyesebbek, mint 1994-ben voltak. Alig öt százalék fölött végeztek a választáson, de megszállták a kormány stratégiai posztjait. Néhány százezernyi szavazó által preferált pártocska uralkodik tíz és fél millió magyar állampolgár felett. A pucscsal megbuktatott ügynök-miniszterelnököt váltotta egy hajdani KISZ-vezérből lett milliárdos, aki pártelnökével egyemben nem nagyon titkolja, hogy a Kádár képviselte demokratikus centralizmust, durvábban, a demokratikus intézményeket fügefalevélként használó diktatúrát próbálja a kertek alatt visszacsempészni. Ennek intő jele a kormányfő jogkörének kitágítása, a jegybank elnökének folyamatos támadása, az ellenzék megsemmisítésének hangoztatása, a lojalitás mint a megfelelés feltétele. S a szemérmetlen zsarolás a költségvetési támogatások kurtításával vagy egyenesen megvonásával. Legutóbbi duettjük, a kettős állampolgárság népszavazási sikerének megtorpedózása mindenki értésre adta, Gyurcsány és Hiller megbuktak mindenfajta vizsgán, amely az MSZP-t modern szociáldemokrata párttá emelhette volna.
A rendszerváltásnak gyakran sorolják a veszteseit: a gyerekek, a betegek, a vidékiek, a munkásosztály, a szakképzetlenek, a cigányok, a túlképzettek, a negyvenen felüliek, a nők, a férfiak. Mindegyik állításnak van némi igazsága, de akkor kik a nyertesei? A politikusokon és a KISZ-ből kivakarózott milliárdosainkon kívül.