Kényszerpálya

Vége. Elképzelni sem tudom még, mit jelent: zavart, csendet, harcot, háborút? Európa szíve megállt dobogni egy pillanatra, s Magyarország eleresztette magyarjai kezét. Nem csak a határon túl maradtak egyedül testvéreink, barátaink, itt bévül, saját húsunk rostjaiban is szétrobbant a magány; még csend van, igaz, megnyugodhatunk tehát.
Minden népet megtagadtunk, mindegyikük és mindegyikünk múltját, szenvedését, tudását, s mindegyik nép ősi istenét, mert – végül – nemet mondtunk december ötödikén. Most minden, a Mindenségből kihasított gondolat, felfogott kérdés, megismert felelet, és valahány jóslat omlik le ránk, mint feleslegessé vált épület, több ezer évnyi civilizáció gerendázata, egyetlen perc alatt. Nehéz sors vár arra, ki e súly alatt végre majd cselekedni akar!
Nem fogtuk még fel, ez mit jelent.
Azt mondták vájt fülű és faragott nyelvű „bölcseink”, hogy az ország kényszerpályára került, Tamás Gáspár Miklós egyenesen csapdáról beszélt, s beszél ma is. Ő nyilván tudja. Ő nyilván tudja, mi a különbség az állampolgárság s a csapda – jogi és emberi mechanikája – között. Ő a szabadság mentora, nikotin szagú zakóba csavart szofizmák augura, ki pecsétes, delphói kőedényben hozza forgalomba akciós jóslatait.
Azt mondják, rosszkor jött a kérdés. Azt mondom, mindig rosszkor jön, amiért felelni kell. Azt mondják, a kormánynak másfajta megoldást kell majd találni. Azt mondom, ez egy másfajta találós kérdés csupán. S csak nekünk lehet, nekünk kell megoldanunk! Ne ábrándozzatok!
Vége.
(Egy korszak s egy álmodó szempár lezárult ezen az adventi vasárnapon, s hiába készültem erre is, hiába készültem örömre, hiába a fojtogató, orvosi szagú ébredésre is… Hiába. Felkészülhettem volna-e igazabbul, megerősíthettem volna-e magam valami szent, nemesebb kötelékben, mely ezt a gyalázatot elviselni segítene? Nem tudom. Kifolyik markomból a víz, szavanként szüremlik át idegsejtjeim milliárdjain a gondolat – mondd el, mi végre érzem olyan csúfosan magam, miért érzem magaménak mások bűneit?)
Valaki hazudott.
S aki hazudott, az ne leljen nyugtot! Ne leljen nyugtot sem imában, sem fogadkozásban! Ne legyen ébredése, mely nem a rettegés hajnala, s ne legyen éjjele sem, mely nem feketébb és gonoszabb álommal kísérti meg, mint amivel Ő kecsegteti az elesetteket!
Hazudtál, miniszterelnök úr! Hazudtál, s tán a népszavazás épp ilyen suta, szomorú eredménnyel zárul, ha nem hazudsz, de ez csak annak a számára volna „mentség” (milyen sótlan, zsírtalan magyarázkodás…), aki nemmel szavazott volna akkor is, ha nem hazudsz.
Hazudtál sokszor, többről, mint egyetlen szerződésről, egyetlen üzletkötésről, hazudtál kapzsin és mohón, s ki sokáig hinne még neked, már nem csupán hazuggá lesz, maga is hazugsággá válik. S a hazugság a legszaporább kór minden „eszmék és világok” között: meghazudtolja a nyomort, ha tehetős, s elhazudja saját fájdalmát is, ha nincstelen. Meddig gyarapodunk még ebben a nyavalyában?
Meddig „álljuk”, hogy a politika e hálátlan lelence legyen „útmutatónk”? Mikor gondoljuk meg, hogy miniszterelnök úr világtalan; nem vak, inkább világosság nélküli, ahogy fénytelen még az arca is, mikor elmosolyog a nép felett.
Mi történik itt?
Savanyú sejtéseikbe, jól szabott kárörömbe burkolózva mondják, illetlen volt most a kérdés, s a szavazást is jobb lett volna még idejekorán megakadályoznia az arra jogosultaknak. Ez nyilván megerősítette volna a demokráciát. Ám ha így van, ha így volna valóban, miniszterelnökünknek miért fontos éppen most, hogy sürgősen rendezze a határon túli magyarok honosításának lehetőségeit? Számára nincsenek „elhamarkodott” ígéretek, hiszen az ügyek aktualitását főként az adja (s az mutatja), hogy figyelmünket e feladatokra ő hívhatja fel. A „hogyanról” sosem vitázik, úgy véli, az ígéretek megvalósításának mikéntje nem fontos, a kinyilatkoztatás ténye amúgy is meghaladja babonás elvárásaink. (Ó, könnyező csoda kőszobor, pártjaid búcsújáró helye!)
Kényszerpályán haladunk, valóban: nagyon szomorúak és elkeseredettek vagyunk. (Felfoghatatlan, hogy még ezt a pályát is koncesszióba adná a miniszterelnök úr. Megmagyarázhatatlan, hogy hasznot remél ebből a csalódottságból is.) Szűretlen, sötét haragban oldott bánat ez, és minden érző és gondolkodó ember bánata, haragja. Mindenkié, aki túl lát a szemantikán, a szócikkek (szabadság, átok, ember, haza és a sokszor vendégül látott közmegegyezés) betűsorán, aki szívét nem szivarzsebében (szívzsebben) hordja, s eszét nem a mellényzsebéből gombolja elő, ha a számlát – egyszer – rendezni kell a lakoma után. (Szűk, baráti körben étkeznek csak az urak, mellőzik a bölcs gondolatokat, ahogy mellőzik az ünnepek alatt a népet is.)
Mi történik tehát?
Mi lesz itt, ha még most sem látják be, mi van odaát? Tél van. Ködös, ólmos, decemberi hajnalok vannak, és – megint, még egyszer – értetlen, megfontolt bánatú emberek. Nem értik, kinek a matematikája végezte el az abriktolást, ahogy mi sem tudjuk, ki felel majd azért, ha csak pár „nemzetpolgárral” is, de kevesebben vallják magukat magyarnak egy következő népszámlálás során?
Jobb volna, miniszterelnök úr, ha Franznak hívnának vagy Francois-nak, de a legjobb volna, ha egy nyelv se adna neked nevet. A nyelvben – s minden nyelvben – még él a büszkeség, s meg sem nevezi azt, amire szót találnia felesleges, s talán csak bonyolult káromkodásokkal írhatná körül lényegét. Arra csak legyint, vagy a ház sarkába rúg, ha eszébe jut.
Mitévők leszünk tehát most? Nem hiszem, hogy oly könnyen elsétálhatunk e kérdés mellett, amilyen úri gőggel az élet megy tovább.
Lengyel László egyfajta újkori kiegyezés szükségességéről beszél, s zavartan mosolyog sárga hajszálai közt. Na ja! Még ha elfogadom is, hogy a Deák Ferenc-i kapacitás eredménye, e kétes és elgondolkodtató, a kávéházi „biliárdpartit” lezáró kézfogás, amely – igaz – csak egy volt a számtalan sokkterápia közül, miket a feledés – megbocsátás! – jegyében elviselt a nép, hasznos volt, vagy ahogy ma mondanák, hatékony lehetett, most magyarnak a magyarral kéne kiegyeznie? Miféle sápadt és tüdőbeteg butaságokról értekeznek ezek a magukat kifundált, kiokoskodott urak? S ha így van, ha kényszerpályán vagyunk, vajon Petőfi, Nagy Imre nem a maga „kényszerpályáját” futotta-e be, amikor felismerték a döntés, s az egyetlen helyes döntés kényszerét? S ha csapda, ahogy a „szellem embere” nevezte, ha csapda volt csupán a kérdésfeltevés, vajon nem ő volt-e az egyik a millióból, akit foglyul ejtett a december ötödikét megelőző napok alatt?
Kényszerűen, de be kell látnunk tévedéseinket. S ha fojtó kényszer hatására is, de el kellene végre döntenünk, hogy kiszabadítjuk, felszabadítjuk a gondolatot, s a gondolkodó embert önnön szabadsága kényszerképzetei alól.

A szerző író