Közös meghasonlásaink

Bármennyire bürokratikus és igazságtalanul újraelosztó az unió gazdasági és társadalmi berendezkedése, egyben támasz és táplálék is. Minden tagországnak van veszítenivalója, de leginkább az európainak nevezett eliteknek. Az alsóbb néposztályok láncainak elveszítéséről vagy a forradalmak megváltó erejéről beszélni ma már éppúgy az illem felrúgását jelenti, mint a XIX. századi szent szövetség idején volt. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a kétigenes választás kudarcát az európai sajtó – amely pont annyit tud Magyarországról, mint amennyit liberálisaink és az utódállamok PR-szakemberei belétáplálnak – örömmel fogadta. Ahogy örömmel fogadta a magyar pénzügyi elit és a felső középosztály jó része is, hiszen a határon túli magyarokról szóló szívfájdító tudósítások olvasásán túl egy Trianon utáni új etikai rend követelménye Közép-Európában aligha méltányolható, épp elég baj volt a szerbekkel is, amikor erős Szerbiát és gyenge Jugoszláviát akartak. Anélkül, hogy vitatnánk, elpárolgott-e a jó szándék a térséggel foglalkozó szakemberekből, Trianonnal és a magyar történelemmel kapcsolatos érzéketlenségük éppoly nagymérvű, mint a bankoké, ha államadósságainkról esik szó. Ám kap-e meghunyászkodó politikájáért támaszt és táplálékot a status quo mindenáron fenntartásáért az ország? A jó adós címén túl talán csak azt, hogy megmaradhatunk az antropológiai érdekesség szintjén.
Pedig az egész térség beteg. Mintha a Monarchia minden baját örökölte volna annak előnyei nélkül. A bársonyos forradalom után a Csehszlovákiát irányító pártok talán ezért is kerülték el a népszavazást a szövetségi állam szétválásáról 1992 őszén, mert a kérdés nemcsak a szlovák, de a cseh közvéleményt is alaposan megosztotta volna. Így az amputáció altatással sikeresen végbement. (Kiszivárgott az is, hogy a Schwarzenberg herceg vezette haveli kancellária titokban rájátszott Meciarra és a szlovákok nacionalizmusára, hogy így szabaduljanak meg az önálló Szlovákia jelentette anyagi tehertől. Mintha a szétválás pozsonyi nyomásra ment volna végbe.)
Ukrajna megosztottsága s magárahagyottsága az európai koncertben olyan nagy, hogy amikor választópolgárai most a demokrácia és a parlamentáris rendszer segítségével több mint egy évtizedes hányattatás után végre megpróbáltak irányt szabni a történelem kegyéből ölükbe hullott országuknak, kiderült, hogy a Kelet vagy Nyugat dilemma felvetésével valójában a polgárháború rémével kell szembenézniük. Még ma is sorra kerülnek elő annak a nagy belháborúnak a tömegsírjai, amelyeket a nyugat-ukrajnai felszabadító hadsereg egészen 1949-ig folytatott a Vörös Hadsereg ellen úgy, hogy a Beszkidekben még csehszlovák, lengyel és román egységeket is fel kellett vonultatni ellenük. Egyelőre úgy látszik, hogy e türelmi játékban az alkotmányos forradalom reménysége s nem Bandera szelleme tölti el a lelkeket.
Romániában a 2004. decemberi választások győztesei éppúgy súrolták a lécet, mint a 2002-es magyar választásokéi. Már senkit nem tudtak meglepni új ideológiai játékszerekkel, de győztesek és vesztesek egyaránt bizonygatták, hogy valamennyien a hazaszeretet alapján állnak. A kormányzás bukaresti művészetének köszönhetően a válságot elviselhető módon próbálják ráerőszakolni a hol passzív, hol pedig fenyegetően fellépő tömegekre, amelyeknek az unióhoz való csatlakozás – ellentétben Magyarországgal – nem jelenti, nem is jelentheti a nemzeti álmaikról való lemondást. Komoly tőke áramlik az országba, épül a constantai olajkikötő, a török üzletemberek olyan otthonosan mozognak az országban, mint a fejedelemségek idején, s a NATO a bizonytalan kelet-európai térség határán Lengyelországra és Romániára kíván támaszkodni, mint a franciák és a Népszövetség a versailles-i békerendszer idején. A választásokon megmutatkozó, döntetlen közeli eredmény azonban mégiscsak azt jelzi, hogy az illúziók és a valóság közt nagy a szakadék: az ország Ceausescu alatt megkezdődött, harmadik világba való menetelése éppcsak megtorpant.
A meghasonlás a németektől sem idegen. Kelet fiatalok nélkül – hangzik az ítélet az új keleti tartományokról, ahonnan az egyesítés után kétmillióan vándoroltak el, főképp fiatalok. Viszont kétmillió felé tendál a németországi törökök száma is, két és fél százalékát téve ki az NSZK lakosságának: csak Berlinben 122 ezren élnek. Körükben a munkanélküliek száma a duplája a német lakosságénak, a hivatalos segélyekből, a Sozialhilféből több mint a háromszorosát kapják a német átlagnak. A török munkavállalók aránya 2001-ben már csak 44 százalék volt, s a süllyedő tendencia folytatódik: Berlinben már 50 év körül munkaképtelennek nyilváníttatják magukat. A fiatal, a harmadik török generáció sem illeszkedett be teljesen, agresszivitása azonban megnőtt, a börtönök tele törökökkel – panaszkodnak az újságok. (Ha mernénk őszinték lenni a cigánykérdésben, a megváltoztatandók megváltoztatásával önmagunkra ismernénk.) Mindent meglegyintene hát a harmadik világ szele, amelynek első, hervasztó fuvallatainak hatását a volt NDK-n már szakértők sem tagadják?
A keserű igazságot a haldokló Oriana Fallaci mondta ki Az értelem ereje című könyvében. Az írónő a leigázás művészetének nevezvén az iszlámot, felszólítja az európaiakat, hogy tagadják meg a szavazati jogot a bevándorlóktól, s ne vegyék fel Törökországot az unióba. Kikel az „iszlámbarát” szervezetek, az ENSZ és az Európai Unió, a meggondolatlan pacifizmus, az értelmetlen és szenvedélyes Amerika-ellenesség és a politikai korrektségen alapuló „jó magaviselet” ellen: könyve bestseller lett, s több mint egymillió példányban fogyott el. „Csak egyetlen iszlám létezik, punktum, és az egész iszlám egy tó, amelybe mi, ha így folytatjuk, végül is belefulladunk.” Ha tételeivel vitatkozhatunk is, hogy valóban már csak a félelemtől reszkető „Eurábiában” élünk, „az értelmiség általános hanyatlását” aligha tagadhatjuk. S a mi magyar meghasonlásaink egyik fő okaként „jó magaviseletünket” sem hagyhatjuk ki, amelyik politikai korrektséggel visz minket a herderi jóslat megvalósulása felé. A szomorú az, hogy élete végén még az optimista volteriánus Kolozsvári Grandpierre Emil is kezdte komolyan venni a nemzethalálról szóló herderi sorokat.

A szerző történész, levéltáros