Nép

„Az a nép melly setétségben jár, lát nagy világosságot; és az kik az halálnak árnyékának tartományában ülnek, azoknak világosság támad,” Ézsaiás 9,2, Károli Gáspár fordításában; az új református Bibliában: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.”
Az ismertebb bibliai helyek egyike ez, a Messiás uralkodásáról szóló ének, amelynek folytatásában ott találjuk a kereszténység által Jézus születésére vonatkozó jövendölésnek tekintett, szívhez szóló versszakot is:
„Mert gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!”
Ugyanakkor e vers – sok más ószövetségi verssel együtt – megteremti az Ószövetség és az Újszövetség (az evangélium) közötti összefüggést is. Keresztelő János apja, Zakariás fia születése után betelik Szentlélekkel, és így prófétál:
„Te pedig kis gyermek a magasságos Istennek Prófétájának hivattatol: Mert az Úrnak előtte jársz, hogy az ő útjait megkészítsed. És az idvösségnek esméretire megtanítsad az ő népét, mely vagyon az ő bűnöknek bocsánatja által. Az mi Istenünknek nagy irgalmasságáért, mellyel meglátogatott minket az magasságból való csemete. Hogy megjelenjék azoknak, az kik az setétségben és az halálnak árnyékában vannak, hogy az mi lábainkat igazgassa az békességnek útára”, Lk 1,76-79, (a Szász Károly-féle revideált fordításban a „magasságból való csemete” helyett „naptámadat” áll – „amellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból”).
Máté evangéliumában pedig, 4,12-17, már a Krisztus Jézus tevékenységével kapcsolatban jelenik meg az idézet, közvetlenül a Jordán-keresztség és a megkísértés után:
„Mikoron pedig meghallotta volna Jézus, hogy keresztelő János az tömlöcbe vettetett volna, megtére Galileába. És Názáret városát elhagyván, méne és lakozék az tenger mellett való Kapernaumban, Zabulonnak és Nephtalinnak határiban, hogy bételjesednék, az mit Ézsaiás mondott, ki így szólott volt, Zabulonnak és Nephtalomnak földe, az Jordán vizen túl az Tiberiás tengernek úta felé, mely pogányok Galileája: Az setétségben helheztetett nép láta nagy világosságot, és az halálnak árnyékában és tartományában helheztetteknek világosság támada. Az időtől fogva kezdve Jézus prédikállani, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelített az mennyeknek országa.”
A nép, mely setétségben jár – ez a félmondat adja meg a témát, ez a mondat alanya, a hozzá érkező állítmány pedig a naptámadat a magasságból. Valamennyi szövegünk ennek a feszültségnek a terében áll. Ősidőktől fogva a halálnak tartományában ülünk (a halál pitvarában kuksolunk, mint Kosztolányi Dezső írja valahol, a világ kezdete óta mindig minden embernek meg kellett halnia. Ami magában véve talán nem is olyan nagy baj. Baj, baj, de csak félig baj, félig meg van benne valami jó is. Az egyéni halálban benne rejlik a megújulás reménye is, valami eshetőség. Az Ézsaiás-szöveg azonban a népről szól.
A népről, amely sötétségben jár, és a halál árnyékának földjén lakik. Ha egy nép meghal, az rettenetes. Gyerekeket sem akarnak.
Néhány nappal a december 5-i népszavazás előtt, félálomban, furcsa, ijesztő képzetem támadt önmagamról, önnön testemről: kezem-lábam levágva. Felriadva nem tudtam mire vélni a dolgot. Ma azt gondolom, jósálom volt a rá következő vasárnapról, mert olyasféleképp érzem magam azóta, mint amikor félálomból felriadtam.
Selma Lagerlöf Krisztus-legendáinak egyikében Szent Péter édesanyja a pokolba kerül. Szent Péter kikönyörgi az Úrtól, hadd hozhassa ki onnan a mamáját. Krisztus végül enged neki, és elküldi angyalát Péterrel együtt, hozzák fel a sötét mélységből az asszonyt. Az angyal már át is karolja, szállnának felfelé, de ekkor egy másik szegény bűnös megragadja a nő lábát, kérve kérlek, vigyetek fel engem is. Az azonban nagyokat rúg, hagyj békén engemet, amíg csak az vissza nem zuhan. Az angyal ekkor elszomorodik, sajnos vissza kell pottyantsalak téged is, és elengedi a nénit. Szomorú már Szent Péter is, nem tud mondani semmit.
Az elszakított magyarok nem voltak bűnösök, csak kitaszítottak; csak szeretetet vártak volna tőlünk.
Ézsaiás a népről beszél, az egyéni üdvözülés kérdése a régi zsidókat cseppet sem érdekelte. Való igaz, azóta történt itt egy jelentős változás, a Krisztus Jézusban megjelent az Én mint isteni princípium. – Én vagyok – mondja majd Jézus a letartóztatására érkező katonáknak (mint mondta egykor az égő csipkebokor Mózesnek, Én vagyok), mire a katonák hátravonulának és a földre esének, mert Jézus az Isten nevét mondta ki, de Jézus is a néphez fordul, többes számban: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.” A firenzei Dante is egyedül emelkedik majd fel az istenlátásba (Beatrice segítségével persze), hatalmas erejű folyamat az individuációs úté, de Dante is csupa politikum, érdeklődését – s éppen az istenlátás segítségével – a haza sorsa köti le, „Rab Itália, hajh, nyomor tanyája, kormánytalan hajó vad förgetegben”. Nap is csak egy van az égen, de milliónyi dolgot megvilágít; az isteni Én is teljes hevével fordul a teljes valóság felé, és ebbe a ragyogásba mi is beleállhatunk, de nem a többiektől elszigetelten, mert akkor úgy járunk, mint a legendában az a néni.
Bármi volt is egykor az egyéni üdvözülés képzete (nehezemre esnék hinni benne, annyira össze vagyunk egymással csomózva mi, a tízezer dolog), mostanára átalakult az egyéni boldogulás hamis és élhetetlen képzetévé. Ha volt is esetleg itt választási csalás (nem tudom), ha félrevezették is a választópolgárokat (nyilvánvalóan) egy Európa történetében páratlan magyarellenes hecckampánnyal (tényleg furcsa ország), sok millió igen szavazat azt mind elsöpörhette volna.
A nemzeti géniusznak, a magyarok angyalának az felelt volna meg. Igazán semmi kedvem most, utólag, valakiket még valamire rábeszélni, de itt nem vélekedésekről, hanem a valóságról van szó, olyasmiről, amiért odafent úsznak a felhők és idelent hordoz a Föld.
Szörnyű, tényleg. Amikor kicsik voltak még a gyerekek, és nagy gyalogtúrákat tettünk velük a Székelyföldön, úgy érkeztünk be egy-egy faluba este, nem kellett szállást keresnünk, a házak előtt, a kispadon ülők versengtek értünk, melyikükhöz menjünk. Őrájuk mondott itt sok ember nemet. A szegénység és a szorongás nem mentség erre: oly hiba ez, amely régóta megvan itt sokakban. Az elszakított területek magyarsága most ugyanazt élhette meg (és ugyanazt éreztem én is ezen az éjszakán mint székely származék – ezt dühömben és megkülönböztetésül mostanától olykor hangsúlyozni fogom), a közönyös kiközösítést, mint ’43-ban, ’44-ben a magyar zsidóság (az SZDSZ-nek, ha még komolyan venné önmagát, lehetett volna érzéke erre). Olyasmit, mint amit éreztünk a börtönökben, amikor 1957. május elsején nagy tömegek vonultak el éljenezve Kádár dísztribünje előtt.
Halottiság. De voltak közben a zsidókat bújtatók is, és ’56-ban kivégzettek és a bebörtönözöttek, és most a Kós Károly sétányon tüntetők. Nem Erdélyt szakították el tőlünk, minket szakítottak el Erdélytől: olyanok kezdünk lenni itt, kis Magyarországon, mint Észak-Írország, megfelezettek, Írország pedig az elszakított magyarság.
Itt léphetne be történetünkbe az örök magyar „mégis”, ezúttal mint karácsonyi „mégis”, az örök pláne és pedig a téli napfordulóban. A kis-magyarországi gondolkodás gyökeres átalakítása. Embereknél az lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.