Hűnek maradni március tizenötödikéhez

A nemzet utolsó közös nagy műve a reformkor és az ezt követő forradalom volt. Ma már inkább szomorú ténymegállapításnak tűnik ez, mintsem örömhírnek, hiszen azóta eltelt több mint másfél évszázad, és ez a csaknem százhatvan év a nemzet létéért folytatott küzdelmeink váltakozó korszakaiból állt össze.
Kossuthnak társadalombölcseleti és politika-elméleti szempontból is minden bizonnyal igaza volt 1867 augusztusában, midőn a jászladányiaknak és a váciaknak levélben magyarázta el a kiegyezés téves voltát, mert – nem engedve a negyvennyolcból – Magyarország függetlenségével és önállóságával ellentétesnek tartotta a Habsburg-ház uralmát az ország fölött. Ez a vélekedés Kossuthhoz, a trónfosztóhoz méltó beszéd volt, noha 1849. április 14-én a Habsburgok trónfosztása a debreceni Nagytemplomban öncélúnak tűnt, de 1867-ben minden erre való utalás már sokkal közelebb állt a reális politikához, mintsem a császári házzal való megegyezés. De a magyar politika – engedve a hatalmi alultápláltságból származó nyomásnak – az utóbbit választotta. Nem véletlen, hogy a keresztyén nemzeti liberális polgár Bibó István nyolcvan évvel később, a második világháborút követő újabb magyar tragédia közepette a magyar állami modernizmus zsákutcájaként értelmezte a reformkorral még csak köszönő viszonyban sem lévő kiegyezést. A reformkor ugyanis a nemzet gazdasági felemelkedéséről, modernizálásáról és hatalmi pozíciójának újrateremtéséről szólt, az utóbbi pedig a fiskális politikáról, azaz a pénzről és az egyszerű hatalomgyakorlásról, azaz a hatáskörök újraosztásáról Bécs és Pest között.
A forradalmár Kossuth, valamint a nyugodt társadalmi és gazdasági fejlődés elkötelezettjeként ismert Széchenyi István gróf, de a kiegyezés atyja, a haza bölcseként emlegetett Deák Ferenc is a modernizálás híve volt. Mind a hárman a reformkor szülöttei voltak, amely korszaknak logikus kicsúcsosodása volt a forradalom. A nemzetnek ez a három zsenije, még ha a módszereket és a jövőt illetően eltérő véleményük is volt, mégsem akadályozta a lényeg megvalósulását, a nemzet felemelkedését. Mert – nekik is köszönhetően – vitathatatlan: március tizenötödike azért a legnagyobb nemzeti ünnepünk, mert nem halottakra és vereségre, nem ármányra és cselvetésre emlékezünk, hanem a nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelem sikerére.
A reformkor viszonylatában minden egyszerűnek látszik, noha nem az volt. Nem csupán amiatt, hogy 1830-ban kolerajárvány söpört végig az országon, vagy azért, mert a rendek egy évvel később az Országgyűlésben a lengyelekre zúduló nemzeti tragédiától – az oroszok inváziójától – féltették Szent István országát. Azért is, mert a társadalom reformjának csúcsa akkor még csak a nemzeti kaszinó volt, és ez bizony messze esett a társadalmi modernitás eszméjétől. Ezekben a polgári körökben akkor – ellentétben a mával – az a reformerő összpontosult, amely 1848-ban megvalósította a forradalmat.
Miben rejlett a nemzetet forradalomra segítő erő? Elsősorban a hitben – hittek igazukban. Hittek a nemzetet felserkentő erőben. Hittek ugyanabban, amiben az államalapító – istennek tetsző, ha emelt fővel járunk, mert csak az tud igent vagy nemet mondani, aki tudja, mikor mi jó az ő közösségének.
Ez, a politika nyelvére lefordítva, egyet jelentett és jelent ma is: a nemzet íratlan nemzetstratégiáját.
Csak a töretlenül fejlődő nemzetek büszkélkedhetnek azzal, hogy nem kell rágódniuk a nemzetstratégián, nem kell azon törniük a fejüket, mivel állíthatják meg pusztulásukat, vagy a rájuk törők erejét – elég, ha számba veszik védelmi eszközeiket. Noha a magyarság történelme során sokszor jutott a romlás korszakába, sokszor volt eszköztelen, sokszor vélte úgy, hogy már-már elveszett, de soha sem volt kétsége afelől, hogy van történelmi jussa. Ez a meggyőződésbeli biztonság teremtette meg az 1848-as forradalom társadalmi alapját és győzelmének esélyét is. De ugyanez a biztonság segítette át a nemzetet annak előtte a sok vereségen. Ennek az erőnek a gyökereit kutatjuk ma.
Azon a március 15-én senkinek sem volt kétsége afelől, hogy a nép akaratából és a reformerők segítségével egy ország- és nemzetpolitika válik valóra. Ehhez már csak kormánypolitikát kellett alkotni, hogy létrejöhessen – a nemzet érdekében – az állampolitika.
Szent István koronájának alattvalói ekkorra értek politikai nemzetté. A mélyből fakadó társadalmi eseményeknek ilyen varázspálcaszerű erejük lehet, amelynek hatására egy csapásra másként kezdenek viselkedni az emberek. Ez azonban nem csak hit kérdése, ezt el kell hitetni az „országlakókkal”.
A beérett változtatási óhaj a Tizenkét pont tanúsága szerint azonban már nem a reformkort jelenítette meg, hanem a forradalmat, ami az előtte való negyedszázad törekvéseit úgy csoportosította egy új rendező elve szerint, ahogy a csonkának tűnő újonnan felhúzott falaknak ad új arculatot az ácsmester keze alól kikerülő tetőzet – március tizenötödike volt ezen a virágokkal ékesített májusfa.
Érdemes a kormány-, állam-, ország- és nemzetpolitika összefüggéseinek szemszögéből vetnünk egy XXI. századi pillantást az 1848-as forradalomra, már csak azért is, mert napjainkban, de hosszú évtizedek óta hiányzik e politikák közötti összhang. A forradalom kitörésének napján úgy tűnt, hogy mindez egységbe rendeződött, amelyet a korábbi alattvalói állapotból a politikai nemzetté érés új állapota tett lehetővé, ami természetesen nem azonos az etnikai nemzettel.
Az állampolitika szempontjából egyik legfontosabb követelés a felelős magyar minisztérium felállítása volt, amiben az első hangsúly a felelősségen, vagyis az ellenőrizhetőségen volt. Kormánypolitikai szempontból ehhez kapcsolódott az úrbériség felszámolása és a közteherviselés bevezetése. Ez utóbbi volt a legsúlyosabb követelmény, hiszen ez szólt a kiváltságok eltörléséről és a nemzet vagyonának megteremtéséről, amit csak a Pozsony határában hadban álló negyvenezer paraszt hírével lehetett kikényszeríteni az akkori rendi országgyűlésből. Ezt foglalta keretbe az országpolitikai követelmény a rendszeres országgyűlésekről, amit nem az uralkodó hív egybe kénye-kedve szerint, hanem törvény ír elő. A politikai nemzet számára a politikai foglyok szabadon bocsátása, a sajtószabadság, a törvény előtti egyenlőség jelentette az egységesítő eszmét. Az egységes magyar nemzet szempontjából pedig az Erdéllyel létrehozandó unió volt a kulcskérdés, hiszen e nélkül az etnikai nemzet, de a történelmi ország is csonka maradt volna.
Mint tudjuk, a Tizenkét pontot nem vájt fülű politológusok fogalmazták, hanem a nemzettel együtt lélegző fiatalemberek. A pontok sorrendbe szedése is erről tanúskodik. Íróemberek lévén a sajtó szabadságának égető hiánya jutott eszükbe legelőbb, de magyarként azt írták a tizenkettedik helyre: uniót Erdéllyel – mintegy megkoronázva a követeléseket. Különleges kollektív műve ez a magyar közgondolkodásnak, amit azóta sem lehetett felülmúlni. Sőt, amint látjuk, a hivatásos magyarországi politika 2002-től szinte abban verseng – testhosszal minduntalan megelőzve önmagát –, hogyan tud ehhez képest egyre mélyebbre süllyedni, amelyhez az elszakított partikulumok is néha-néha hozzájárulnak. A magyar közgondolkodás mélyrepülése a legmeghatározóbb mai közös művünk.
Nem véletlen, hogy március tizenötödike kapcsán jut eszünkbe mindez, mert az akkori eseményeket számba véve látszik mai gyarlóságunk mérhetetlen volta, aminek sok oka van, de a legfőbb az önbizalom elvesztése. Elhittük, hogy nincs forradalmi helyzet, pedig volt 1989 őszén-telén, elhittük, hogy amit tettünk, az forradalom, pedig csak egy részét kaparintottuk meg annak, amit a kommunisták és ügynökeik világhálózata hajlandó volt átadni nekünk, azt gondoltuk, hogy legyőztük a rajtunk uralkodó hegemóniát, de nem vettük észre, hogy nélküle nem tudjuk elképzelni életünket. Úgy tettünk, mintha 1848-at 1867-té változtattuk volna. A politikai élet úgy viselkedett, mintha realista, azaz valóságot teremtő lett volna, közben csak egy földszinti vagy alagsori reálpolitika művelésére, azaz helyzetkövető politikára volt alkalmas.
Jobb később, mint soha – értve ezen önbírálatunk készségét. Hiszen 1848-cal eddig minden politikai garnitúra visszaélt, mert mindegyik önmagát látta benne megtestesülve. A kiegyezés után a negyvennyolcasok megosztottak lettek, majd rövidesen hadastyánokká váltak, később a túlvilágról még csak vissza sem rúghattak a nevükkel visszaélőknek.
Mi lenne, ha egyszer, legalább egyszer megkísérelnénk hűek lenni március 15-éhez, és mondjuk 2005. március 15. nem 1848-ról szólna, hanem március 15. szellemiségéről a 2005-ös helyzetnek megfelelően.
Emlékeztetnem kell valamire: március 18-án van az évfordulója annak, hogy a felvonuló parasztok hírére vált törvénnyé Magyarországon a közteherviselés.