A kormánykoalíció elnökválasztási cirkusza

Jó napot kívánok! Csite András vagyok. Én szeretnék lenni a Magyar Köztársaság következő elnöke. Elmúltam 35 éves, s véleményem szerint nálamnál senki jobban nem tudná kifejezni a nemzet egységét. Külön javaslom magam Gyurcsány Ferencnek és Hiller Istvánnak, hisz önjelölésemmel nagy segítséget adok nekik pártbéli küzdelmükhöz. Szavazzanak rám, s én beváltom minden reményüket. Köszönöm.
Elnézést kérek a fönti mondatokért azoktól az olvasóktól, akik a köztársaság elnökének olyan köztiszteletnek örvendő, szakmai teljesítményével magának valós tekintélyt kivívó, a nemzetnek és a köztársaságnak méltóságot adó embert kívánnának megválasztani. Elnézést kérek mindenekelőtt Göncz Árpádtól és Mádl Ferenctől, de Sólyom Lászlótól és Gombár Csabától is, akik napjaink elnökválasztási cirkuszához asszisztálni kénytelenek. Elnézést kérek tőlük a kormánypártok vezetői nevében is, noha ők ezt nem kérték, ám tán lelkük mélyén érzik, hogy a köztársasági elnök megválasztása körüli tragikomikus történések miatt valójában szégyenkezniük kellene. A kormánypártok és mindenekelőtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Hiller István MSZP-elnök ugyanis mindeddig képtelen volt a köztársasági elnöki székbe olyan jelöltet javasolni, aki számot tarthat a parlament többségének támogatására. Gyurcsányék nem tudtak politikailag mit kezdeni a szocialisták soraiból előnyomuló új és új önjelöltekkel, pártjuk potenseivel képtelenek voltak megegyezni, s képtelennek bizonyultak a köztársaságielnök-választástól elvárható komolysággal kezelni az ügyet. Ehelyett bejelentenek, összehívnak, újra összehívnak, a sajtón keresztül üzengetnek, s ezzel tragikomédiává süllyesztik a köztársaság egyik legfontosabb intézményének betöltése körüli vitákat.
Az elnökválasztási cirkusz előszele már évek óta szellemként járkált a Köztársaság tér sokat látott termei közt. Szili Katalin évekkel ezelőtt nyilvánosságra hozatta, hogy köztársasági elnök kívánna lenni, s ha nem tűnik föl a színen a Gyurcsány–Hiller páros, s nem csavarják ki Medgyessy és a hozzá sokáig hűnek mutatkozó Kovács László kezéből a kormánypálcát, tán a pécsi politikus asszony ma már hivatalos jelölt is lenne. Azonban jött Gyurcsány, körbenézett, s lassan mindent maga alá gyűrt. A szocialisták mögött álló legnagyobb gazdasági érdekcsoport oly gyorsasággal ejtette Medgyessyt, mint ahogy kitalálta s fölfuttatta. És – a mai helyzet megértése szempontjából kulcsfontosságú lépéssel – behozta a szocialisták szürke, ám örvénylő beltengerébe Gyurcsány Ferencet. Ha nincs Gyurcsány, nem lenne tán Hiller sem, s Szili Katalin Kovács László támogatásával gond nélkül foglalhatta volna el vagy a pártelnöki, vagy a köztársasági elnöki széket. Ám Gyurcsány mellett bebizonyosodott, hogy Szili Katalin nem több egy önmagában a politikusi adok-kapokban helytállni képtelen, középszerű szocialista tucatpolitikusnál. S emlékezetes, majd helyesbített nómenklatúraellenes megnyilatkozásával, majd a december 5-i népszavazás előtti, a kettős állampolgárság intézményének megteremtése melletti megnyilvánulásként is érthető beszédeivel nyilvánvalóvá tette: Gyurcsány Ferenc politikai ellenfele. Ilyen előzmények után vágott neki Szili Katalin a köztársaságielnök-jelöltségért folyó versenynek. Az Országgyűlés elnöke még egyetlen komoly politikai versenyben sem aratott győzelmet, erejét, lehetőségeit sohasem tudta megfelelőképpen fölmérni. Nem csodálkozhatunk így majd most sem, ha végül is lemaradna a Sándor-palotába induló siklóról.
Gyurcsány minapi, az SZDSZ álláspontjával egyetértő nyilatkozata azt sejteti, hogy a következő napokban a szabad demokraták segítségével fogja majd ellehetetleníteni Szili elnökjelöltségét. A miniszterelnök a szabad demokratákhoz hasonlóan olyan jelöltet szeretne látni, aki bírja az ellenzék támogatását is, vagyis gyurcsányiul ez annyit tesz, hogy nem Szili. Persze a miniszterelnök nagy utat tett meg emlékezetes karácsony előtti, a magyar jobboldalt és ellenzéket ismételten fölszámolni kívánó kijelentései óta, de tőle már megszokhattuk, hogy elvi álláspontja épp úgy változik, ahogy az neki politikailag kifizetődőbb. S most Szili Katalin megválasztása rejteget számára veszélyeket, mert köztársasági elnökként sok borsot törhet Gyurcsány orra alá. Egyébként a politikai ínyencek számára különösen élvezetes látni, hogy Gyurcsány miként játszadozik a szellemi potenciáljáról elhíresült SZDSZ-szel, először jól megfenyítteti a szocialistákkal Demszkyt, az egyetlen liberális potentátot s egyben riválist, most meg a szabad demokratákkal ütteti meg kicsit pártbéli riválisait.
A kínálati listán ott van még a Sándor-palota termeit régóta otthonának kívánó Glatz Ferenc, akinek lecsendesítésére épp mostanában találták ki a magyar vidék azonnali fölemelésére fölállított szakértő testületet, s ennek élére Gyurcsány oda is állította a tehetséges szervezőt, a sokat tudó és sokat látott akadémikust. Glatz így a kispadra került, de a mesteredző Gyurcsány csapatába bármikor bevethető, nem csodálkozhatunk majd azon, ha végül is ő lesz a jelölt. Bár a szabad demokrata értelmiség még a nyolcvanas években szerzett sérelmek nyomán aligha fogja lelkes tapssal kísérni Glatz akadémikus elnökké választását.
Az elnökjelöltek cirkuszi keretébe bekéredzkedett két önjelölt versenyző is, Horn Gyula és Lévai Katalin. Torgyán József újbóli fölbukkanására egyelőre még várnunk kell, bár Friderikusz vasárnap esti rendkívül kiegyensúlyozott és közszolgálati műsorában nem véletlenül jelent meg talán az exkisgazda exvezér, ha elnökjelöltnek nem is lesz jó, de Orbánon mindenképpen lehet vele ütni néhányat. Legalábbis a gyurcsányi agytröszt elképzelései szerint.
Hogy Horn Gyula véletlen fölindulásból találta-e ki, hogy ő bizony megfelelő köztársasági elnök lenne, nem tudhatjuk. Majd talán az újabb Cölöpökből kiderül. Az biztos, hogy e sokat tapasztalt, ravasz politikus tisztában van nem létező esélyeivel, s önjelöltségével talán akaratlanul is a helyzet tragikomikumát kívánta még nyilvánvalóbbá tenni. Jellemző módon még a mindig rendkívül bátor és egyenes Nap-kelte-kérdezőnek is föltűnt, hogy Horn úr pártsemlegességével gondok lehetnek, de az érv előtt, hogy az már régen volt, föltett kézzel hajolt meg vasárnap reggel. Lévai Katalin története más, talán egy óvatlan kormányülést követő gyurcsányi szófoszlány biztatta őt arra, hogy máig nem ismert értelmiségiek és gazdasági szereplők nyomásának engedve önjelöltesse magát.
Sólyom László, Gombár Csaba és Bihari Mihály mindenesetre kiemelkednek az önjelöltek egyre hosszabbra nyúló sorából. Tudományos tekintélyük megkérdőjelezhetetlen, s noha egy-egy megnyilvánulásuk, vezetőként tett intézkedésük (például Gombár Csaba vitatott rádióelnöki működése) ellenérzéseket és bírálatokat is kiváltott a politikai élet egy-egy csoportjából, ám alázatuk és szándékaik tisztasága nem kérdőjelezhető meg. S ezek bizony nagy súllyal esnének, eshetnének normális parlamenti demokráciában a latba, hisz a köztársasági elnök intézményében kimondva-kimondatlanul ott lapul a királyok szentségébe vetett hit, hogy a köztársaság elnöke olyan kiválasztott, aki teljesítményben, karizmában, tehetségben fölötte áll a polgárok tömegeinek. Azzal, hogy őket a kormánypártok egy vég nélküli bohózat kellékeseivé tették, megalázták őket, s nyilvánosan kérdőjelezték meg mindazt a tekintélyt és teljesítményt, melyet ezek a kiváló emberek életútjuk során fölhalmoztak. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, hisz a kormánypártok így tettek már idén március 15-én is, amikor kitüntetések kegykénti és a szakmai teljesítményt egyáltalán nem tisztelő adományozásával állítottak döntés elé nagy tekintélyű, sokat tapasztalt és teljesítő embereket: fogadják-e el a gyurcsányi adományt, s ezzel legitimálják annak egyoldalúságát és magát a miniszterelnököt, vagy utasítsák azt vissza, s ezzel magukat fosszák meg az őket megillető dicsőségtől. Az államfő-választási komédiával a kormánypártok most újabb kiválóságokat állítottak hasonló választás elé.
A szocialisták és a szabad demokraták vezetői azzal, hogy a köztársasági elnök jelölését és megválasztását hangos vásári alkudozássá silányították, ismét bebizonyították, alkalmatlanok az ország vezetésére. Magyarország nem részvénytársaság, nem bt. és nem kft. A Magyar Köztársaság elnöke nem ügyvezető igazgató vagy főosztályvezető, akit tulajdonosi kézzel lehet kinevezni vagy elcsapni. Egy országot másképpen kell vezetni és működtetni, mint a kilencvenes évek szabályozatlan kapitalizmusában gründolt cégeket. A kormánypárti hölgyek és urak most az egyszer felülemelkedhetnének a pártközpontok kamarillapolitikájában bevett, és az általuk oly kiválóan ismert fúrási, faragási és konspirációs gyakorlatokon. Szíveskedjenek komolyan venni a feladatot, melyet 2002-ben a köztársaság polgárainak egy kicsit nagyobb része rájuk ruházott. Az államfői tisztség nem játék, nem machináció, nem önjelölt pártpolitikusok kirakatversenye. Legalábbis nem lett volna szabad hagyniuk, hogy azzá váljon.
Az MSZP és az SZDSZ méltatlan, az alkotmányosság szellemiségét semmibe vevő lépéseivel egyre inkább erősebbé válik az a többségi vélekedés, miszerint a lassan három esztendeje kormányzó baloldali pártok már csak ilyenek. Cirkusziak.