Péter apostol utódja és a pápai hivatás

A katolikus egyház intézményes élete szempontjából meghatározó időszakot él át. Az egész világ kitüntetett figyelemmel követte a kivételes életművet hátrahagyó, a hívők és nem hívők szeretetét egyaránt megnyerő II. János Pál pápa halálát és temetését. A konklávé pedig új szentatyát adott az egyháznak és a világnak. A pápaság az elmúlt évtizedekben nemzetközi elismertségben soha nem látott magaslatokra jutott. Érdemes ezért áttekinteni, hogyan értelmezi a szentatya funkcióját maga a katolikus egyház, mit is jelent Péter apostol utódjának lenni.

Péter apostol, az első pápa

Az Újszövetséget olvasva feltűnik, hogy Krisztus kivételes bánásmódban részesíti a tizenkét apostol egyikét, Simont, akinek külön nevet is ad: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” (Máté evangéliuma 16,18.) Péter apostol alakja ezért úgy rögzült az első keresztény közösségekben és később az egész egyházban, mint a Krisztus által a tizenkettő élére helyezett apostol, akinek saját különleges feladata volt az egyházban. Ő a szikla, akire Krisztus az ő egyházát alapítja, akinek az a feladata, hogy – miután nagycsütörtök éjjelén háromszor is letagadta, hogy ismeri Jézust – megtérvén megerősítse testvéreit a hitben (vö.: Lukács evangéliuma 22,31-32), ő a pásztor, aki „legeltetni fogja az Úr nyáját” (vö.: János evangéliuma 21,15-17).
Az egyház az Újszövetség nyomatékos bizonysága révén megértette, hogy Péternek, illetve később utódjának szolgálata az egyházi szervezet számára is nagy jelentőséggel bír. Mivel Péter Róma keresztény közösségét vezette a Nero-féle keresztényüldözés idején bekövetkezett vértanúhaláláig (Kr. u. 64. vagy 67.), ezért ennek a közösségnek a következő vezetői (püspökei) az ő örökségének folytatói lettek.
A katolikus egyház az Újszövetségre és az apostolokig visszamenő hagyományra alapozva hittételként tanítja, hogy Róma püspöke nemcsak abban a tekintetben utódja Péter apostolnak, hogy a város keresztény közösségét vezeti, hanem abban a szolgálatban is, amellyel őt Jézus az egész egyház vonatkozásában megbízta. Ennek a „péteri szolgálatnak” célja az összes hívő hitbeli és közösségbeli egységének megőrzése.

Tanítóhivatal és joghatóság

A hitbeli egység megőrzését a „pápai tanítóhivatal” szolgálja, ami annyit jelent, hogy – a hittani kongregáció révén – ő felügyel arra, hogy az egyház ne térjen el a krisztusi tanítástól. A pápa tanítóhivatala – a Szentlélek különleges támogatása révén – bizonyos esetekben a tévedhetetlenség előjogával bír. A tévedhetetlenség nem azt jelenti, hogy bármikor bármit mond, abban nem tévedhet, vagy az már megváltoztathatatlan. Csak az „ex cathedra” (azaz „tanítói székéből”) kifejezetten tévedhetetlen tanításként kihirdetett – hitbeli vagy erkölcsi jellegű – tételek (dogmák) számítanak ilyennek. Ezek kihirdetését azonban megelőzi az egész egyházra kiterjedő alapos konzultáció. (Az elmúlt 150 évben csak a szeplőtelen fogantatásról és a Mária mennybevételéről szóló tanítás bírt a tévedhetetlenség garanciájával.)
A tanítóhivatali hatalmon túl Péter utódjának primátusa egyházkormányzati hatalommal is jár, amely a hit és a közösség egységének megőrzését szolgálja. Ez természetében különbözik az emberi társaságok kormányzati hivatalaitól: nem egyszerű koordináló hivatal vagy elnökség, de nem is tiszteletbeli elsőbbség vagy éppen politikai típusú monarchia.
Péter utódja az Isten szava iránti szigorú hűséget garantálja az egyházban. Az ige hirdetésével, a szentségek kiszolgáltatásával és a liturgia végzésével, hitbeli és erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban az egyházban – Krisztus akaratából – mindenki engedelmességgel tartozik Péter utódjának. Így a pápa konkrétan megtestesíti az egyház egységét. Legfőbb hatalma miatt a kánonjog értelmében a szentatya jogilag nem felelős semmilyen felsőbb hatóságnak. Azonban az ő hatalmának is vannak korlátai: Isten igéje és a katolikus hit. Ezeket nem változtathatja meg.
Szolgálatához hozzátartozik a püspökök és a hívek szavának meghallgatása, hiszen a Szentlélek működik az egyházban, és vezeti el a keresztény népet a hit igazságainak felismerésére. (Ez tetten érhető például a szentté avatásoknál, hiszen mindig a hívők kezdeményezik egy-egy személy „oltárra emelését”, mert meg vannak győződve róla, hogy az illető valóban szent volt. Az illetékes egyházi hivatalok csak kivizsgálták az ügyet, hogy a pápa kihirdethesse, és hivatalos példaképül állíthassa őt az egyház elé.)
Joggal állítható, hogy a pápai primátus az I. vatikáni zsinat tanításában inkább „abszolút monarchiához” hasonlít. Ez a XIX. századi történelmi környezet hatásainak tulajdonítható. Az egyház ugyanis akkor az őt ért támadásokra a központi hatalom megerősítésével, tekintélyének biztosításával válaszolt. Ez a zsinat hirdette ki a pápai tévedhetetlenség dogmáját, ami arra az esetre nyújt hathatós eszközt, amikor belső szakadások, válságok veszélye áll fenn. Ekkor az egyház számára a kiutat az jelentheti, hogy a szentatya a teljes és legfőbb joghatóságát (primátusát) teljesen függetlenül gyakorolhatja.
Az ilyen rendkívüli helyzetektől eltekintve azonban az egyházfő a legfőbb joghatóságot a püspökökkel együtt gyakorolja, ahogy azt a II. vatikáni zsinat a „püspöki kollegialitás” eszméjével hangsúlyozza.
A pápai hatalom és a keresztények egysége
II. János Pál pápa az ökumenizmusról írt körlevelében – az Ut unum sint („Hogy egy legyenek”) kezdetű enciklikában – saját funkciójával kapcsolatban írja: „Róma püspökének küldetése az összes pásztor csoportjában – az őrszemhez hasonlóan – a »virrasztás« (episzkopein), annak érdekében, hogy a pásztoroknak köszönhetően minden részegyházban Krisztusnak, a Pásztornak igazi hangját hallják.” A pápai primátusnak az Ut unum sintben megjelenő fogalma értelmében tehát a szentatya elsődlegesen a keresztény egység szolgája.
Ez az 1995-ben megjelent enciklika a pápaság jövője szempontjából különösen is jelentős. Benne a katolikus egyházfő beismerte, hogy a péteri szolgálat a mai formájában nem alkalmas arra, hogy megvalósítsa küldetését, minden keresztény egységének előmozdítását. Nem kapja meg ugyanis azt az elismerést, ami hatékonyságához elengedhetetlen, mert hiányzik az egyházak közötti valódi egység. Ezért meg kell vizsgálni, mi az, ami a lényegéhez tartozik – és ahhoz ragaszkodni kell –, és mi az, ami történelmi körülmények hatására alakult ki – amin akár változtatni is lehet az egység megteremtése érdekében.
A primátus Krisztus nagy adománya egyháza számára, mint az egységhez szükséges szolgálat és, mint azt a történelmi tapasztalat bizonyítja, a püspökök és a részegyházak szabadságának védelmezője a politikai hatalommal szemben. Az egyház ugyanakkor nem tagadja a pápaság emberi gyöngeségeit és hiányosságait. Krisztus is Pétert, a gyönge embert tette meg egyháza sziklaalapjának, hogy nyilvánvalóvá legyen: a győzelem egyedül Krisztusé, és nem emberi erőfeszítések eredménye. Ezért II. János Pál nyílt felhívást intézett az egyházak, felekezetek pásztoraihoz és teológusaihoz, hogy a primátus kérdéséről „türelmes, testvéri párbeszédet” kezdjenek vele.
A katolikus egyház a két vatikáni zsinattal elkezdte azt az önvizsgálati folyamatot, amelynek célja, hogy a kor kihívásaira az egyházi struktúrák szintjén is megfelelő válaszokat adjon. II. János Pál pápa felhívása a péteri primátus gyakorlási formáinak újragondolására szintén egy jelentős lépés ebben az irányban. A többi egyházat ugyancsak érintik ezek a kihívások, így nekik is meg kellene találniuk a megfelelő választ.

A pápa mint a keresztények közös szószólója

A keresztény tanúságtétel közös kötelezettségének azonban már a teljes egység elérése előtt, most is eleget lehet tenni. Róma püspöke már ma is megtehet sok mindent az egységszolgálat terén, amihez nincs szükség arra, hogy hivatalosan elismerjék az összes keresztény szóvivőjének.
A primátus gyakorlásának jelenlegi formája történelmi körülmények hatására alakult ki. Egy meghatározott történelmi kontextusban ez tűnt a legmegfelelőbb válasznak a kihívásokra, amelyekkel az egyház szembesült. A péteri szolgálat gyakorlásának formáját nem lehet ugyanis egyszer s mindenkorra véglegesen meghatározni, hanem minden korban az egyházat érő újabb és újabb kihívásoknak megfelelően kell újraértelmezni.
A primátus újragondolásának további indoka a világgal való új kapcsolat. Az újkorban az egyház meghatározó külső környezete Európa volt, amelynek leginkább fenyegető veszélyeivel kellett szembesülnie. Ez a világfelfogás védekező mechanizmusokat váltott ki, és a tekintély megkérdőjelezhetetlenségének túlbiztosításához vezetett. Az egyházban a szervezeti centralizáció a környezettől való elkülönülés és a történelmi folyamatokkal való szembehelyezkedés szülötte volt. Ma az egyház egy multikulturális környezetben él világszerte. Nem védekezésre van szüksége, hanem párbeszédre, és értékelnie kell a helyzet adta lehetőségeket.
II. János Pál pápa az Ut unum sint kezdetű enciklikában meghatározza a továbblépés irányát, ami valamelyest visszatérést jelent az I. évezred osztatlan egyházának modelljéhez, mert az segíti elő a keresztények egységének megvalósulását.
Egyes konkrét gesztusok révén a gyakorlatban már több megoldatlan teológiai vagy jogi kérdésen is felül lehetett emelkedni Róma püspökének primátusával kapcsolatban. A primátus tekintélye ugyanis a jogi dimenzión túlmutatóan nem pusztán hatalom gyakorlása, hanem mindenekelőtt szolgálat. Ma a pápa hatalma és szolgálatának területe amúgy sem fedi egymást: nemcsak a katolikusok hallgatnak szavára, hanem azok is elismerik világszintű vallási tekintélynek, akik nem állnak joghatósága alatt. A primátus mint szolgálat az egyházak közötti kapcsolatok terén is nagyobb mozgásteret ad.

II. János Pál, az ökumenikus pápa

II. János Pál pápa már tulajdonképpen megvalósította a primátus gyakorlásának egy új formáját. Kiépítette a kapcsolatokat az ortodoxokkal, az evangélikusokkal és az anglikánokkal. A II. vatikáni zsinat óta számos alkalommal került sor közös liturgikus ünneplésre a keleti pátriárkák és a pápa között, több ortodox egyházzal rendszeressé váltak a kölcsönös látogatások, illetve üzenetváltások.
Így például a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkátus Szent Péter és Pál apostolok ünnepére küld hivatalos delegációt Rómába, a Szentszék pedig Szent András apostol ünnepén képviselteti magát az isztambuli ünnepségeken. A bolgár ortodox egyház Szent Cirill és Metód ünnepe alkalmából szokott képviseletet küldeni Rómába, de egyes protestáns egyházak delegációi is rendszeres látogatói a Vatikánnak (például az anglikánok vagy a finn evangélikus egyház).
Más egyházi közösségekkel is rendszeressé vált a kölcsönös testvéri látogatás, valamint a pápa és a nem katolikus püspökök közötti személyes találkozások gyakorlata, ahogyan az a katolikus egyházban az ötévente szokásos, úgynevezett ad limina („az apostolok küszöbéhez” tett) látogatások révén megvalósul.
II. János Pál gyakori apostoli útjai – amelyek során nemcsak a világban elterjedt katolikus közösségeket kereste fel, hanem találkozott más felekezetek képviselőivel is – szintén a keresztények egységét szolgálták. Az ortodox többségű országokban tett látogatások (Románia, Örményország, Egyiptom, Szíria, Görögország, Bulgária – de ide sorolható bizonyos értelemben a szentföldi látogatás is) nagymértékben javították a gyakorlati kapcsolatokat. Ennek gyümölcsei megmutatkoztak már 2003-ban, II. János Pál pápaságának 25. évfordulója alkalmával is, de talán mindennél nyilvánvalóbban a szentatya április 8-i temetésén.
Mindezen gesztusoknak nemcsak politikai-diplomáciai jelentőségük van, de mély teológiai mondanivalójuk is, és hozzájárulnak a pápai primátus megértéséhez szükséges kölcsönös bizalmi légkör kialakulásához.
A szentatya szerepének újfajta megközelítése szempontjából jelzésértékű volt II. János Pál pápának a szóhasználata, amellyel – a régi „Pontifex Maximus” vagy a „Romanus Pontifex” cím helyett – magát legtöbbször Róma püspökének, esetleg Róma pápájának nevezi. Az Ut unum sintben pedig hangsúlyosan eleveníti fel szolgálatának jellemzésére a Nagy Szent Gergely óta a pápai címek között szereplő „Isten szolgáinak szolgája” (servus servorum Dei) titulust, mert „ez a megfogalmazás – írja II. János Pál – a lehető legjobban megóv attól a veszedelemtől, hogy szétválasszuk a hatalmat (különösen a primátust) a szolgálattól, ami ellentmondásban állna a hatalom evangéliumi értelmével”.
A szentatya útjainak célja az volt, hogy hirdesse az evangéliumot, „megerősítse a testvéreket” a hitben, vigasztalja az egyházat, találkozzon az emberekkel. Egyik szép megfogalmazása szerint Róma már nem Rómában található, hanem – éppen azért, mert egy úton levő egyház szíve – zarándok lett maga is a világ útjain.
A sok gesztus, és különösen a pápai utak döntően befolyásolták nemcsak azt, ahogyan ma a világ a pápaságra tekint, de még inkább azt, ahogyan maga az egyház látja küldetését. Nem arra kell várni, hogy az ember egy nap majd csak rátalál a keresztény igazságokra – kíváncsiságból vagy nosztalgiából – hanem fáradhatatlanul fel kell kínálni azokat minden jóakaratú ember számára.
(Továbbiak a Magazin 28–29. oldalán)

A szerző teológus, Vatikán-szakértő