Vakrepülés előtt a felsőoktatási intézmények

Majd hároméves, olykor komikus, olykor szánalmas vajúdás, sok-sok elvetélt ötlet és koncepció után az Országgyűlés asztalán fekszik a felsőoktatási törvény tervezete.
Az első évben rejtélyes szakértői csoportokban indult a munka, amelynek eredményeként 2003-ban a nyári szabadságok idejére időzítve az Oktatási Minisztérium előállt a „Cseft” (Csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez) elnevezésű koncepcióval. Az elkövetkező hónapokban csaknem kéthetente új változata látott napvilágot. Aztán a majd tucatnyi verziót megélt Cseft váratlanul átalakult MUP-pá (Magyar Universitas Program), ennek a változatait kilencig tudtuk nyomon követni. Egy év elteltével – természetesen most is a vakációra időzítve – bukkant fel az új felsőoktatási törvény tervezete, de csak azért, hogy rövid időn belül újabb és újabb változatok születhessenek. Hol kikerültek, hol bekerültek bizonyos elemek, a szakértők vagy a miniszter vesszőparipái öltöttek különböző alakot – attól függően, hogy milyen nagy volt a felháborodás. A folyamatos változtatásnak – úgy tűnik – továbbra sem tudnak ellenállni, a legutóbb éppen a hallgatói önkormányzatok tiltakoztak egy egyeztetés után bekerült módosítás ellen. Nem véletlen, hogy a Rektori Konferencia elnöke egy alkalommal már a nyilvánosság előtt jelentette ki: elfogyott a bizalom.
Egy idő után láthatóan már csak az volt a fontos a miniszter számára, hogy legyen valami, amit a rektorok is el tudnak fogadni, és oda lehet tenni a kormány asztalára. Közben a miniszterelnöknek is egyre sürgetőbb lett a dolog, mert kiderült, hogy sem a nagy hanggal beharangozott jóléti rendszerváltásból, sem a megígért egészségügyi reformból, sem – a Sárközi tanár úr által megálmodott – államháztartási reformból, sem az önkormányzati reformból nem valósul meg semmi. A szocialista– szabad demokrata kormányzat négy év után az általa oly fontosnak tartott reformok közül egyetlen- egyet sem tud a kalapja mellé tűzni, beérték hát egy tépett szirmú, hervadozó felsőoktatási törvénytervezettel. A kormánynak ezért van szüksége a felsőoktatási törvényre, ám a kérdés mégiscsak az, hogy a felsőoktatásnak szüksége van-e erre az átalakításra.

Szükséges-e a felsőoktatás átalakítása?

A magyar társadalomban tömeges az igény a felsőfokú tanulmányokra. Egy-két évtizeddel ezelőtt a felsőoktatás vékony elit privilégiuma volt, az adott korosztály alig több mint tíz százaléka juthatott be a felsőoktatásba. A létszámok fokozatos emelkedése ellenére az évtized végére a felsőoktatásba belépők, illetve a felsőoktatásban részesülők korosztályukhoz viszonyított aránya még mindig elmaradt a kívánatostól. A polgári kormány azt a célt fogalmazta meg, hogy egy korosztály 50 százaléka felsőfokú végzettséghez jusson. Ezen az úton el is indultunk, és ma már valamivel 40 százalék felett van a felsőoktatásban tovább tanulók aránya.
Sokan megfogalmazzák a kérdést, hogy szükség van-e ennyi diplomásra, valamint hogy nem megy-e a mennyiségi növekedés az oktatás minőségének a rovására. Az első felvetéssel kapcsolatban nem árt figyelembe venni, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – Magyarországon nemzetközi összehasonlításban alacsony a felsőoktatásban részt vevők aránya. A 2001-es népszámlálási adatok szerint a 18 évesnél idősebb népesség kevesebb mint 14 százaléka végzett el legalább egy évfolyamot a felsőoktatásban. Az elmúlt évek hozzáférést növelő politikájának eredményeként ez az arány a fiatalabb korosztályban már kedvezőbb: a 20–24 éveseknél 21 százalék; ám ezzel még mindig jelentős lemaradásban vagyunk a fejlett országokhoz képest. Ez a hátrány nem egyszerűen presztízskérdés, hanem nemzeti fejlődésünk egyik legfontosabb kérdése. Lemaradásunkat Magyarország jövője érdekében mindenképpen be kell hoznunk, ha versenyben akarunk maradni, ha valóban tudás alapú gazdaságot akarunk működtetni. A diplomások esetleges munkanélkülivé válása is ebből a szempontból értékelhető. Kétségtelen, hogy a kormány elhibázott gazdaságpolitikája következtében az utóbbi évben egy százalékkal nőtt hazánkban a munkanélküliek aránya, és ennél is jobban nőtt a munkanélküliség a pályakezdők körében, ám közöttük a diplomások aránya csekély, s továbbra is igaz, hogy a diplomával rendelkező munkavállalók elhelyezkedési esélyei radikálisan jobbak, mint nem diplomás kortársaiké.
A mennyiség–minőség kérdése kétségtelenül feszítő probléma. Mivel több fiatal kerülhet a felsőfokú képzésbe, szükségszerű, hogy az átlagos felkészültségük alacsonyabb lesz. Ez azonban nem értelmezhető leegyszerűsítő módon. Ma ugyanis olyan fiatalok is tovább tanulhatnak, akiknek korábban nem volt módjuk erre. Az ő képzettségük mindenképpen magasabb lesz, elhelyezkedési esélyeik pedig javulnak. A kérdés ezért elsősorban az, hogy miképpen lehet megőrizni a tömegesedés körülményei között az elitképzés színvonalát. Itt már új képzési szerkezet szükségessége merül fel. Ezt az irányt erősíti az a bolognai folyamat néven elhíresült európai törekvés, amely a végzettségek és diplomák átláthatósága, összehasonlíthatósága érdekében fejlesztené és közelítené az európai országok felsőoktatási struktúráját.
A tömegesedés és az európai integráció tehát éppen elég okot szolgáltat a felsőoktatás átalakítására. Annál szomorúbb, hogy a jelenlegi kormányzati elképzelések nemcsak alkalmatlanok a felsőoktatás gondjainak megoldására, de újabb problémák forrásaivá is válhatnak.

Bolognai folyamat magyar módra

A magyar felsőoktatás rendszere duális, azaz két párhuzamos, de nem egyenértékű képzési forma, a főiskolai és az egyetemi létezik. Ezt váltaná fel a lineáris modell, amelyben hároméves alapképzés adna a mai főiskolai diplomához hasonló értékű, baccalaureatusi alapvégzettséget. Ezt követné egy újabb kétéves képzés és egy mai egyetemi végzettséghez mérhető mester (master) szint, majd végül a doktori fokozathoz szükséges hároméves képzés. Tehetségétől, szorgalmától, pályaválasztási szándékától és ambíciójától függően juthat túl valaki egy-egy fokozaton. Ez a modell illeszkedik a világ nagy részében uralkodó angolszász modellhez, és kipróbált választ ad a tömeges felsőoktatás és a minőség dilemmájára.
A rendszer egyszerű, bevezetése mégis számtalan buktatót rejt, amelyeket a törvényjavaslat csak részben vagy egyáltalán nem orvosol.
Az első nehézség pénzügyi természetű. Az átalakításhoz mindenképpen többletforrásokra lenne szükség, ehelyett azt látjuk, hogy a felsőoktatás 2005-ben – reálértéken – kevesebb pénzzel gazdálkodik, mint akár két évvel ezelőtt. Az idei tömeges elbocsátások jelzik, hogy a jelenlegi működésre is elégtelenek a források, nemhogy az átalakítás munkálataira. A minisztérium itt a szokásos magyar betegségbe esik: úgy próbál átvenni egy máshol bevált rendszert, hogy a költségeken spórol, veszélyeztetve az egész folyamat sikerét. Azért is különös ez, mert – a sajtó híradásai szerint – a koncepciógyártás idején nagyon is bőkezűen folyt a pénz a szakértői csoportoknak.
A másik probléma az időtényező, illetve az oktatási kormányzat modernizáló dühe, voluntarizmusa. A kettő összefügg. Mi annak idején 2010-re terveztük a struktúra átalakítását, ezzel szemben Magyar Bálint 2003 szeptemberében a berlini miniszteri találkozón felkészületlenül és nagyvonalúan elvállalta, hogy Magyarország 2005 őszére bevezeti a kétciklusú képzést. Ha nem vesztegettek volna el három évet a terméketlen koncepciógyúrásra, akkor is felelőtlennek kellene tekinteni ezt a vállalást.
Így nem csoda, hogy a reform – és benne a törvénytervezet – félkész, hiszen gyakorlatilag csak az első, az alapképzést tekintve vannak ismereteink, ám lényegében semmit sem tudunk a második szakaszról, a mesterképzésről. Sérülnek a hallgatók, az oktatók és a felsőoktatási intézmények érdekei, hiszen az első képzési ciklushoz tartozó szakok kidolgozása és elfogadása a nélkül zajlik, hogy bármit tudnának a második ciklus feltételeiről. Mintha úgy indítanánk útjára egy repülőgépet, hogy az összeszerelését csak út közben szándékoznánk befejezni!
De másban is megmutatkozik az oktatási kormányzat már-már kényszeres igazodási vágya. Az érintett országok közül – Norvégia kivételével – jószerével Magyarország az egyetlen, amelyik ezt az átalakítást egy lépésben, egy csapásra akarja végrehajtani. 2006 szeptemberétől megszüntetnék a hagyományos főiskolai és egyetemi szakokat, a klasszikus egyetemi és főiskolai intézményeket. A többi országban sokkal megfontoltabb fejlesztéspolitikát érvényesítenek, elindítják ugyan az új, lineáris képzést, de nem szüntetik meg egy csapásra a főiskolai és egyetemi képzéseket sem. Néhol csak átmeneti időszaknak szánják ezt, néhol hosszú távra tervezik a párhuzamosságot, de mindenhol tudják, nem lehet évtizedek, évszázadok alatt kialakított képzési utakat egyszerre átalakítani, kockáztatva ezzel intézmények, tudományos műhelyek jövőjét.

Mire jók az irányító testületek?

Az irányító testületek létrehozása a többtucatnyi koncepció és törvénytervezet visszatérő eleme. A javaslatot nehéz másként értelmezni, mint hogy a miniszterben kialakult az a meggyőződés, miszerint a felsőoktatási intézmények megválasztott vezetői alkalmatlanok feladataik ellátására; ezzel szemben ő, a miniszter meg tudja majd nevezni azt a több száz alkalmas személyt, akik az egyetemi vezetők segítségére sietnek. Mivel a testületnek – a rektor kivételével – nem lehet tagja az egyetem polgára (oktatója, hallgatója), ezért sokan az egyetemi-főiskolai autonómia sérelmét emlegetik e kérdés kapcsán.
A felsőoktatás autonómiája nem öncélú kiváltság. Ez biztosítja, hogy rövid távú üzleti vagy politikai érdekek ne fojthassanak meg tudományágakat, kutatási területeket. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy a fölöslegesnek tartott kutatások, képzések, szakok hirtelen fontosakká, olykor gazdasági szempontból is gyümölcsözővé válhatnak. Természetesen vannak olyan szakok is, amelyek sosem lesznek rentábilisak, gazdasági megfontolásból fölösleges luxusnak tűnhetnek, ám a felnőtt, egészséges nemzeti kultúrához nélkülözhetetlenül hozzátartoznak.
Kétségtelen, hogy egy többmilliárdos költségvetésű intézmény teljes körű vezetését nem feltétlenül egy professzor tudja a legjobban ellátni, de ezt a gondot a gazdasági főigazgatók mindeddig megoldották. A magyar egyetemek és főiskolák nem azért nem tudnak racionálisan gazdálkodni és tervezni, mert híjával vannak a megfelelő tudásnak vagy szándéknak, hanem mert a finanszírozási szabályok ezt nem teszik lehetővé. Mindaddig, amíg a költségvetés vitája során a pénzügyminiszter szava még garanciális jogszabályokat is úgy sodor el, mint őszi szél a faleveleket, addig a magyar egyetemek és főiskolák a rövid távú túlélésre rendezkednek be. Ezen nem segíthetnek az irányító testületek, még ha csupa zseniális üzletember ülne is bennük. Mire jó hát az egész? Sokan azt mondják, semmi egyébre, mint hogy jól fizető állásokba helyezhesse a miniszter az embereit. Ez nyilván rágalom, hiszen az utóbbi években megtapasztalhattuk, mi sem áll távolabb a szabad demokratáktól, mint hogy klientúrájukat állami megrendelésekhez vagy állásokhoz juttassák. Mindazonáltal valóban kérdés, hogy kik ülnek majd be a testületekbe. Oktatáshoz mit sem értő gazdasági szakemberek? Az egyetemi beruházásokban érdekelt üzletemberek? (Volt ilyen változata is a koncepciónak.) Vagy a versenytárs intézmény szakembere? És kinek az érdekeit képviseli ott? Valóban az intézmények és a hallgatók érdekeit szolgálja több száz új irányítói állás létesítése, miközben oktatók százait küldik most el?

Miként lehet a legdrágábban építeni?

A kormány a programjában a felsőoktatási beruházások folytatását és tízezer új kollégiumi helyet ígért. Mindez ígéret maradt, ráadásul a már korábban elkezdett beruházások is jelentősen lelassultak. Üres az államkassza is, néhány héttel ezelőtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Magyar Bálint mégis azt jelentették be, hogy új épületekkel, kollégiumokkal gazdagodhatnak felsőoktatási intézményeink. A szemfényvesztő produkció résztvevői azonban hallgattak arról, hogy a beruházások két évtizedre adósítják el a részt vevő felsőoktatási intézményeket és a magyar államkasszát.
A PPP-nek nevezett konstrukció lényege, hogy a beruházó cég piaci hitelből felépíti a kollégiumot, amelynek az árát (pontosabban az eredeti ár többszörösét) és a működtetés költségeit az egyetem az elkövetkező húsz év alatt törleszti. A PPP program magyar változata eredményeként az adófizetőknek a legszerényebb becslések szerint is legalább 60 milliárd forinttal kerülnének többe ezek a beruházások, mintha az állam vette volna fel a hitelt, és ő építene.
De van ennél nagyobb baj is. Húszévnyi befizetés ellenére ugyanis a kollégium vagy egyéb épület két évtized elteltével sem kerülne a felsőoktatási intézmény, illetve az állam birtokába. Ez csak akkor lehetséges, ha akkori áron megvásárolják az ingatlanokat. Négyet fizet, egyet kap, mondják a hozzáértők, mások bújtatott privatizációt látnak a konstrukció hátterében. Fontos kérdés az is, miként fogják a ma filléres gondokkal küszködő egyetemek teljesíteni az évi több száz millió forintos fizetési kötelezettségeiket. Nagy valószínűséggel sehogyan sem, ami azt jelenti, hogy néhány éven belül megjelenik 170 milliárd forint új államadósság.
Ebben a rendszerben a kereskedelmi bankok, illetve a beruházó cégek kétségtelen jól járnak, hiszen a konstrukció garantálja számukra a nyereséget. Még a saját tőkéjüket sem kockáztatják, hiszen hitelből, nemegyszer állami hitelből fedezik a beruházásokat. A felsőoktatási intézmények ugyanakkor súlyos pénzügyi gondot vesznek a vállukra, és azt kell majd tapasztalniuk, hogy ez a konstrukció előre elkölti a következő évtizedek fejlesztési forrásait. A legrosszabbul azonban a magyar adófizető polgár jár.

Merre tartunk?

Láttuk, hogy a nagy múltú és többnyire ma is igen eredményes magyar felsőoktatásnak szüksége van a tömegesedésből, illetve a bolognai folyamatból eredő bizonyos változtatásokra. Látjuk, hogy az intézmények működéséhez és a fejlesztésekhez ma az állam nem tud, illetve nem akar megfelelő forrásokat biztosítani. Ezt a helyzetet az oktatási kormányzat átfogó reformmal kívánja megoldani, amely érinti az intézményi irányítást, a képzési struktúrákat és a fejlesztéspolitikát is – miközben sem az átálláshoz, sem az új rendszer működéséhez nem biztosítja a kellő forrásokat. (A tervezet szerint az új rendszerben kevesebb hallgató rövidebb ideig tanul majd, ami – a finanszírozás részben létszámarányos volta miatt – jelentős forráskivonást eredményez majd.)
A kormányzat hároméves semmittevését az elmúlt hónapokban voluntarista túlbuzgóság váltotta fel: a szakmai inkompetencia a modernizáció álorcájában igyekszik úgyszólván mindent gyökeresen felforgatni. Az elképzel