Alkotmányellenes a felsőoktatási törvényjavaslat

Az alkotmány rendelkezéseinek szempontjából kísérem figyelemmel a magyar felsőoktatás jogi szabályozását az 1993. évi LXXX. törvénytől annak módosításain, kiegészítő és végrehajtó rendeletein keresztül az Országgyűlés elé terjesztett javaslatig.
Sokan támadják az új javaslatot részleteiben – többnyire jogosan. Azonban a folyó tárgyalásoknak, az ötszáz körüli módosító indítványnak éppen az a nagy veszélye, hogy a vita belefullad a részletekbe, és a szakember szeme elől is elvész a lényeg. A vita azt a látszatot kelti, hogy a törvényjavaslat kijavítható.
Ki kell végre mondani nyíltan és őszintén, hogy az a felsőoktatási törvényjavaslat, amit a kormány az Országgyűlés elé terjesztett, nem a magyar egyetemi és főiskolai rendszer hatékonynyá tételét célozza, nem annak autonómiáját erősíti az alkotmány előírása alapján, noha indokolásában ezt ígéri. Nem, ez a javaslat, ha törvénnyé lesz, fogalmilag megszünteti a tudományegyetem, a fakultások univerzitása autonóm közintézményét. A javaslat, lényegi tartalma miatt, ellenkezik az alkotmánnyal, és nem emelhető törvényerőre.
Voltaképp a sorok közt be is vallja a törvényjavaslat, hogy ezt akarja: iparszerűvé tenni a felsőoktatást, gazdasági szemléletnek adva elsődlegességet. A felsőoktatás irányításában és menetének meghatározásában a fenntartónak, általában az államnak, valamint a piacnak olyan döntési hatáskört biztosít, amely mellett az autonómiára vonatkozó hangzatos szavak értéktelenné válnak a gyakorlatban.
Az egyetem autonómiájának alaptételét fejezi ki világosan az alkotmány 70/G (2) §-a: „Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.”
A felsőoktatási törvényt alkotmányos és hagyományos szellemben megalkotó első polgári kormányt 1994-ben felváltó MSZP–SZDSZ-koalíció kormánya kezdettől igyekezett a törvény és alkotmány ellenére a számukra ismert és bevált szocialista kézi vezérlési rendszert a felsőoktatásban visszaállítani. A rektor újra állami vezető pozíciót nyert hosszabb periódusra. A kari tanácsokkal szemben és azok felett a döntési hatáskör az egyetemi tanácsok kezébe került, a szakmai oktatást, tanítást és kutatást illető kérdések eldöntésében is. A pénzeszközök szűkösségére hivatkozva az Oktatási Minisztérium az egyes intézményeket egymással szemben játszotta ki. Majd megkezdték az integrálási folyamatot, nagyobb, szakmailag még szétesőbb intézményeket hozva létre.
Ezt a gyakorlatot a harmadik kormány is folytatta, a jelenlegi pedig tudatosan elvetett minden autonómiára irányuló kísérletet, figyelmen kívül hagyott több vonatkozó alkotmánybírósági megnyilatkozást is. A kormány pénzeszközökkel gyakorolt nyomást. Ahol csak lehetett, egyenlő esélyek címén megszüntették a különbségeket a felvételi feltételek között. Ahol csak lehetett, az átjárhatóság elvére hivatkozva megakadályozták a tanrendi minimumon túli oktatási kínálatot, az elitképzésre törekvést. Azután minden törvényes alap nélkül megkezdték rendeleti keretben a kétszintű képzés erőltetését, ugyancsak anyagi előnyökkel kecsegtetve az eszközeiktől gyakorlatilag megfosztott intézményeket. Mindezt több határozott alkotmánybírósági állásfoglalás ellenére! A hallgatók rokonszenvének megnyerésére törekedve elfojtották azokat a kísérleteket, hogy az intézmények anyagi forrásaik hiányát tandíjjal pótolhassák: aki után az intézmény állami normatívában részesül, nem fizethet egyúttal tandíjat! (Annak ellenére sem, hogy a normatíva elégtelen volt a szükséges oktatás fenntartására – hiszen nem az intézmények dönthették el, mi is a szükséges.)
Ebben az ellehetetlenült helyzetben állt elő a minisztérium a maga csodajavaslatával. Új alapokra kívánja helyezni az egész felsőoktatást, „európainak” becézett-csúfolt alapokra. Úgy oldja meg az egyetemi autonómiát, hogy kiveszi az intézmények vezetését az egyetemi tanárok kezéből, megszünteti a kari autonómiát, a valódi képviseletet megvalósító testületeket is. Az ezután visszamaradó torz csonkokra aztán ráfogja, hogy autonóm felsőoktatási intézmények, mi több, legalább a felsőbb évfolyamaik számára: egyetemnek is nevezhetők!
Nem a részletekben van az új törvény hibája, bár van ott is elég. A törvény részleteinek vizsgálata előtt újra végig kell gondolni az alkotmány rendelkezéseiből és az európai egyetemi hagyományokból folyó elvi és gyakorlati következtetéseket az egész felsőoktatás vonatkozásában. Ugyanis az elv, amely a törvényjavaslatból – legalábbis rendelkezéseit illetően – teljességgel hiányzik, az éppen a tudomány autonómiája és a művelődés szabadsága. (Szöges ellentétben az indokolás jól hangzó mondataival. Aki csak azokat olvassa, szinte meg is nyugodhat.)
Hogy mindezt tisztán lássuk, két kérdést alkotmányértelmezési szinten el kell dönteni. Kiket ért az alkotmány 70/G §-a a „tudomány művelői” alatt, és mit ért „tudományos igazságok” és „kutatások tudományos értéke” alatt? Az alkotmány ugyanis a tudomány művelőinek kizárólagos döntési jogkört biztosít a tudományos igazságok és értékelés minden kérdésében.
Mindkét alkotmányos meghatározásnak lehet szűkítő és tágító értelmet adni.
Szűkebb értelemben a „tudomány művelői” nyilván egy-egy szaktudomány tudósait jelenti: orvostudományban a tudós orvosokat, nyelvészetben a tudós nyelvészeket. Azaz olyan személyeket, akik az adott szaktudományt nemcsak egyetemi szinten tanulták és gyakorlatban alkalmazzák, hanem tudományosan művelik, kutatják, továbbfejlesztik, oktatják.
Tágabb értelemben értelmezhető a tétel úgy is, hogy a „tudomány művelője” az alkotmány szerint mindenki, aki valamely tudományt művel, mégpedig általában, minden elismert tudományos terület igazságai és értékelése kérdéseiben. (Míg a tudomány nem tagozódott ágakra, szakokra, a filozófusok ilyen általános tudósnak számítottak.)
Tudományos igazság szűkebb értelemben a tudomány valamely igaz megállapítása: a Pitagorasz- vagy az Arkhimédész-tétel, a gén szerkezetének leírása, a Gay-Lussac-törvény vagy az ártatlanság vélelme.
Tágabb értelemben azonban tudományos igazság a tudomány fejlesztésének rendje, oktatásának szükségszerű vagy minimális elemei, a tudományos eredmények értékelésének szempontjai, a műveléshez szükséges adottságok meghatározása: mindaz a meglátás, ami az adott szaktudomány műveléséhez és fejlesztéséhez szükséges tényezőket, előfeltételeket meghatározza. Tudományos igazság a kutatások tudományos értékének megállapítása is, meg az is, hogy a tudományszak gyakorlásához milyen minimális szakmai képzettség, tudásanyag kívánatos, szükséges.
Amennyiben az alkotmány szövegében a tudomány művelőjét csak tágan értelmezem, akkor már nagy a játéktere az alkotmány keretei között a felsőoktatás rendjét megszabó, annak forrásait biztosító törvényhozónak, kormányszervnek. Össze fogja tudni toborozni a valamely tudományágban minősítéssel rendelkező, a többi tudomány szempontjából azonban laikus vagy közömbös személyek közül azok körét, amely az ő igényei szerint dönti majd el a felsorolt, tágan értelmezett, politikailag számára érdekes, tudományos igazságokat. Nagyjából ilyen értelmezés alapján működik most a felsőoktatás, tudósbizottságain és -testületein keresztül. Ha a tudományos igazságok fogalmát még szűken is értelmezzük, egy-egy tudományág belső világában hatón, de gyakorlati következmény nélkül, akkor az egész tudománypolitikában azt tehet a központi hatóság, amit csak akar. Akkor megnyílik a piac számára a tudományok értékelésének lehetősége, el lehet törölni a föld színéről minden hasznot nem hozó, csak belterjesen fogyasztó tudós személyt és intézményt.
Úgy tűnik, erre tart az új törvény. „A tudomány művelője” fogalmat tágan értelmezi, a „tudományos igazság” fogalmát pedig szűken. Így a rektorok, tudósok közül kiválasztva a tudomány képviselőinek az intézményi szenátusokban való bizonyos képviseletével, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács és az akkreditációs bizottság meghallgatásával az alkotmány követelményeinek messze eleget tett. Valódi döntéseket hozhatnak az irányító testületek kívülről (intézményen kívülről) összetoborzott tagjai, illetve felső szinten a miniszter. Az intézmények szervezetét, oktatási és kutatási munkájának feltételeit, anyagi ellátottságát alakíthatja az államhatalom, a minisztérium úgy, ahogy akarja.
Vizsgáljuk meg, mit mond az alkotmány 70/G §-a. Azt mondja, hogy szűk értelemben vett tudományos igazságot kizárólag azok állapíthatnak meg, akik szűk értelemben a szaktudomány képviselői? Hogy fizikai törvényt fizikatudós határozhat meg? Ez közhely lenne, ezért nem érdemes alkotmányos tételt alkotni. Azt az értelmezést pedig, hogy az alkotmány szándéka szerint a tudomány tág értelemben vett képviselői határozzanak meg szűk értelemben vett tudományos igazságokat, még inkább el lehet vetni.
Egyértelmű, hogy az alkotmány nem a szűken értelmezett, Pitagorasz-tétel jellegű tudományos igazságok megállapítására akar akár szaktudósoknak, akár tudósoknak általában kizárólagos hatáskört biztosítani.
A választás tehát azon két lehetőség között áll fenn, hogy egy-egy szaktudomány tág értelemben vett igazságai, a kutatások tág értelemben vett értékelése terén a szűk szaktudomány képviselőit illeti-e alkotmány szerint a kizárólagos döntés, vagy a tág tudomány, az összes tudomány mindenfajta képviselőjét bármely szaktudományos területen (és nem csak a sajátjukon belül) megilletheti.
Gyakorlatban a fejlődés a kormányok által terelve 1994 óta ez utóbbi irányban halad, noha minden felsőoktatásban jártas személy megállapíthatja, hogy a szaktudomány, szaktárgyak kérdéseiben a szaktudományág képviselőit illetné a döntő szó, az integrált intézmény közös ügyei azok, amelyekben a tágabban értelmezett tudomány képviselői kaphatnak szót. E két kör viszonyának, hatáskörének elhatárolása lenne a törvény fő feladata – aminek egyáltalán nem tesz eleget.
A mai helyzetben a tudományszak szűken vett képviselői szinte minden esetben, minden testületben kisebbségi helyzetből szólnak hozzá a maguk tudományszakának fejlesztése, oktatása, társadalmi jelentősége kérdéseihez. Ennek eredménye, hogy azok a szempontok váltak döntővé a tudományos igazságok meghatározásánál, amelyek bármely tudományszak (és nem csak az éppen érintett) képviselője számára értékelhetők.
A helyzet fonákságát a döntésre felhatalmazott testületek is érzik. Ezért törekednek mérhető összehasonlítási alapok keresésére: milyen ráfordítással hány hallgató nevelhető, milyen számú publikáció (vagy milyen terjedelmű) tesz tudóssá valakit, hány hivatkozás és milyen súlyú helyeken minősíthető elismertségnek. Folytathatjuk a sort. (Egyébként a heterogén tudóstestületekben is létezik bizonyos kölcsönös, tisztelet egymás szakterületével szemben. Figyelembe veszik a hozzáértő szakmabeliek véleményét. A minisztérium és a pénzügyi hatóságok szempontjából nézve túl önállón gondolkoznak. Ezért kell az új törvényben ezeket is felszámolni, vagy legalább háttérbe szorítani a végső döntéseknél.)
Az alkotmány értelemszerűn értelmezi egy-egy tudományterületen a „tudomány művelője” fogalmat, és tágan értelmezi a „tudományos igazság”, a kutatási minőség” fogalmát. Beleérti utóbbiakba (és a szaktudomány művelői döntési körébe utalja) mindazt, ami a tudomány műveléséhez, de az arra való felkészítéshez, a gyakorlati életben felhasználható tudományos ismeretek szükséges mértékének, átadása rendjének, az arra való alkalmasság megállapításának, az ezen a téren nyújtott eredmények elbírálásának köréhez tartozik. Az alkotmány egy-egy szaktudomány, tudományág művelőinek adja meg a kizárólagos döntési, értékelési jogosultságot mind szaktudományuk eredményeinek értékelése körében, mind az erre a tudományra való alkalmasság, az ahhoz szükséges tanulmányi anyag, tanulmányi rendszer, tanulmányi eredmények és kutatási alkalmasság tekintetében. Tágabb értelemben a tudomány képviselőinek az integrált egyetemek közös ügyeinek intézésére vagy a teljes felsőoktatást és kutatást illető kérdések eldöntésére ad meghatalmazást. De ott is csak nekik! Menedzserek, igazgatási szakemberek, felsőfokú képesítésű gyakorlati emberek legfeljebb tanácsot adhatnak, véleményt fogalmazhatnak meg e téren, a döntés a tudomány művelőit, és csak őket illeti.
Át kell ruházni a tudományos igazságok kizárólagos döntését az adott szakág tudósaira, és egyetemes tudósi illetékességbe kell adni mindazon kérdéseket, amelyek az egy egyetem intézményi keretébe egyesült karok együttműködése körében merülnek fel, döntendők el. A szakigazgatás mint fenntartó köteles az alapellátást az állami pénzromlás ütemét követve biztosítani, anélkül, hogy a tudományos szempontú felhasználás vagy elosztás megítélésébe beleszólna. Köteles a felsőoktatást alkotmányos kívánalomként legalábbis szinten tartani, illetve a politikai-gazdasági lehetőségek keretei között mérlegelve fejleszteni. Mégpedig ott köteles fejleszteni és lehetőséget teremteni, ahol azt a művelődés és a pályaválasztás alkotmányos szabadsága alapján a tanulni vágyó állampolgárok keresik. Nem a hatóság, nem az oktatási vagy a pénzügyi, de nem is a gazdasági hatóság vagy a piac illetékes annak eldöntésére, hogy melyik intézmény mennyi hallgatót fogadjon, fogadhat. Az eszközök elosztását a szabadságukat gyakorló hallgatók, illetve a befogadóképességüket tudományosan mérlegelő felsőoktatási intézmények döntései alapján kell meghatározni. Az erre vonatkozó alkotmányos szabadságot, amit az új törvény ugyancsak sért, az alkotmány 70/F, illetve 70/B (1) §-ai biztosítják mindenkinek, aki képességei alapján élni akar azzal.
A kiművelt emberfő – és nem a piacon éppen keresett emberáru – a nemzet igazi értéke. Hogy mi a szaktudomány adta műveltség, mi szükséges annak megalapozásához és kiteljesítéséhez, és ki éri el a megkívánt mértéket ebben: ezek a „tudomány igazságai”, amelyek eldöntésére „kizárólag a szaktudományok művelői” jogosultak, ők kaptak arra alkotmányban biztosított hatáskört. Minden olyan törvény, amely nem ebből a kívánalomból indul ki, alkotmányellenes. Ellenkezik mind a hazai, mind az európai hagyományokkal és igényekkel. Végső soron megszünteti az autonóm, értékeket hordozó és továbbadó, a nemzet emelkedését szolgáló valódi egyetemeket.

A szerző professor emeritus, volt alkotmánybíró