Egy divatos ideológia kétfajta értelmezése

Több cikk, vitairat és politikai állásfoglalás foglalkozott az utóbbi hónapokban a konzervativizmus és a jobboldal viszonyával, a konzervatív értékekkel, ennek esélyeivel a magyar politikában, illetve a nyugati világban megfigyelhető pozícióival. A pártok szintjén különösen az MDF emelte nyilvános megjelenésének középpontjába a konzervatív jelzőt a jobboldalon belül lehetséges más megjelölések helyett, de a politológiai-publicisztikai közírók körében is – különösen a Heti Válasz publicisztikai fórumain – többen a konzervatív zászló alatt gyülekeznek, és folytatnak polémiát a Magyarországon ma jobboldalinak nevezett más irányzatok írásaival és nézeteivel. A vitákban azonban az eddigiekben nem kapott eléggé hangsúlyt az, hogy a konzervativizmusnak két teljesen eltérő értelme használatos az amerikai politikai köznyelvben, és az európai országok közéletében mást értenek konzervatívon és liberálison, mint az Egyesült Államokban. Ám mivel az amerikai politikai események magyarázatai és az ottani fogalomhasználatok nagy erővel jelennek meg az utóbbi években a hazai tömegmédiumokban és a szellemi életben, fogalmi csapdák jönnek létre az eltérő értelemben használt fogalmak okozta félreértések miatt. Nézzük meg közelebbről ezeket.
A konzervatív jelzőt az Egyesült Államokban az 1930-as évektől azokra használták, akik továbbra is a szabadpiac társadalomszervező erejét hirdették, és szemben álltak az állami társadalomszervezés növelésével, és az alsóbb néposztályok felé a költségvetési szociális háló kiépítésével. Ezentúl a konzervatívok mindig erősebben álltak ki a család, a nemzet és a vallás tradicionális formái mellett is. Velük szemben a Demokrata Párt keleti parti bankár-pénzügyi csoportjai és az általuk kiépített média- és szellemi értelmiségi körök a szabadpiac visszaszorításáért és az állami szociálpolitika kiépítéséért szálltak síkra, és a liberális jelzőt erre a beállítódásra használták. (Vagyis amit Európában a szociáldemokrata baloldallal azonosítottak, azt az USA-ban liberálisként jelölték.) Ez a liberális tábor a szabadpiaci konzervatívok család, nemzet, vallás értékeivel szemben ezek részbeni felbomlasztását és a társadalmi életben való szerepcsökkentésüket is zászlójukra tűzte, és bár máskülönben fő vonalakban megfeleltek az európai baloldalnak, de itt a család és a nemzet intézményeit ily mértékben nem vették tűz alá.
Az 1960–70-es években olyan fejlemények indultak be az amerikai politikai életben, melyek egy belső kettéoszlást eredményeztek a konzervatívok táborában. Egyrészt a liberális demokraták soraiban olyan erővel kezdték propagálni a kisebbségek, a másság, majd a homoszexuális életvitel, a drogfogyasztás stb. liberalizálását, hogy értelmiségi csoportjaik egy része átsodródott a republikánus táborba, másrészt itt a szabadpiaci konzervatívok és a társadalmi konzervatívok szembenállása is felerősödött. A politikai tábor belső küzdelmeiben a szabadpiaci konzervatívok kerültek domináns helyzetbe, és a társadalmi konzervatívoknak az a része, amely élesen szemben állt a keleti part bankár-pénzügyi köreivel, lépésről lépésre kiszorításra került a republikánus intézmények felső vezetéséből. Például Barry Goldwater és háttér tőkéscsoportjai, vagy később Pat Buchanan sorsára lehet itt utalni. Ám a társadalmi konzervatívoknak az a része, amely a nemzet, a család és a vallás középpontba emelése mellett egyben kiállt a szabadpiaci eszmék mellett, és az ezt támogató keleti parti bankár-pénzügyi körökkel is kompromisszumokat tudott kötni, a konzervatív–republikánus politikai tábor csúcsait is el tudta foglalni. Bush elnök és neokonzervatívjainak jó része a vallásos társadalmi konzervatívoknak ezt a részét jelentik, de nem csekély része azokból a szabadpiaci konzervatív hívekből áll, akik korábban a demokraták voltak, de az ottani balliberális törekvések túlzásai miatt jöttek át erre az oldalra.
Így azt lehet mondani, hogy a belső küzdelmekben formálódott két politikai tábor az utóbbi években már lényegében ugyanannak az amerikai tőkéscsoportnak, a keleti parti bankár-pénzügyi elitnek a két stratégiáját testesíti meg. A liberális–demokrata, illetve a szabadpiaci republikánus politikai szerveződés a közöttük meglévő és a felszínen élesen megjelenő különbségek ellenére csak ugyanannak az alapvető érdekcsoportnak az eltérő stratégiáját valósítja meg. Ebből érthető, hogy az utóbbi években a republikánus tábor egy sor intézete, alapítványa és politikai agytrösztje – miközben az ottani szóhasználatban ezek konzervatívok, sőt ultrakonzervatívok – a magyar közéletben leginkább az SZDSZ szabadpiaci háttércsoportjainak és politikusainak felel meg. Például az American Enterprise Institute vagy a Hudson Institute és stábjaik – miközben odakinn a konzervatív tábor részeinek számítanak – nálunk leginkább a szabad demokratákkal értenének szót.
Ha nincsenek jelentős hazai tőkéscsoportok, akik hajlandók sok száz milliót áldozni saját érdekeik és pozícióik védelmében a globális csoportokkal szemben, akkor nem lehet gazdag jobboldali alapítványokat, politikai elemzéseket végző agytrösztöket létrehozni, akik az erre – szintén százmilliókból – létrehozott jobboldali médiában milliós tömegeket elérve formálhatnák a közvéleményt. Amerikában a konzervatív forradalmat az tette lehetővé, hogy voltak olyan tőkéscsoportok – például Richard Mellon-Scaife, a Mellon-vagyon mai örököse, és egy sor további milliárdos –, akik az 1970-es évek közepétől dollárszázmilliókat kezdtek befektetni a balliberálisokkal szembeni szellemi körök felépítésébe.
Másrészt persze egy menekülési utat is jelenthet az efféle konzervativizmus azoknak a hazai politikusoknak, akik hosszú évek óta a jobboldali konzervatív táborban tevékenykedve érezték a globális amerikai csoportok felől érkező jeges fuvallatokat és ennek hátrányait, és most az újkonzervativizmust a zászlóra tűzve barátibb viszonyt remélnek kiépíteni ezekkel. Az erős ellenféltől tartani kell, és mivel a politika a lehetőségek művészete, amíg lehet, kompromisszumra kell törekedni a hatalmas ellenfél csoportokkal is, de a globális szabadpiaci csoportok újkonzervativizmusát átvenni önfeladást jelentene a hazai polgári jobboldal számára, még ha közben állandóan konzervatív kiáltványokat is ír, konzervatív értékekről beszél, és abban a hiszemben él, hogy az antalli örökség folytatója. Antall József ugyanis a nemzeti önszerveződés lehetőség szerinti megtartását állandóan politikája középpontjában tartotta.
Politikailag tábort vált az, aki a konzervativizmus e két értelme között lavírozva nem köti ezt többé a nemzeti önszerveződés értékeihez, és ettől eloldódva kezd politikai vagy szellemi manőverekbe. A közelmúltban részt vettem egy olyan zártkörű értelmiségi kerekasztalvitán, ahol egy ilyen neokonzervatív álláspontot valló politikai filozófus kijelentette, hogy mivel a konzervatív értékek egyike az univerzalizmus a szűk nemzeti nézőpont helyett, ő nem is igazán olvassa a globalizációval foglalkozó szakirodalmat, mert logikailag amúgy is következik konzervativizmusából, hogy ennek oldalára kell állnia, és írásaiban keményen megtámadott engem is, hogy fanyalgok az amerikai konzervativizmus sikerein. A fentiek magyarázzák ezt.

A szerző egyetemi tanár