Grófok és gráfok

Azt mondta Gyurcsány, hogy majd’ meghasadt a szíve, amiért nyálcsorgatós Németh Imrét le kellett váltania. (Ahol a sors lusta igazságot tenni, ott a nyelv cselekszik: Németh a gazdákat akarta megszégyeníteni, de a bélyeg valahogy visszaragadt rá, s az ő előnevévé változott.)
Nem kellene így beleélnie magát a miniszterelnökségbe. Ha minden minisztercsere után lehasad a szívéből egy darab, mi lesz a választásokig? Gyurcsány szíve furcsán ver amúgy is. A beszédje is ki-kihagy, nagy szónokok ilyen hatásszünetek után nagy gondolatokat közölnek, de mivel ez itt nem történik meg, hát nem tudok másra következtetni, mint hogy lassan járhat az a motor ott abban a délceg mellkasban. Sportminiszter – sportszív.
Csak remélni tudom így a centenáriumon, hogy ez a Németh Imre leváltásától majdnem szétrepedt szív „máma már nem hasad tovább”. Hogy aztán itt valójában a szív hasad-e, vagy a színfalakat hasogatják, arról csak sejtésünk lehet.
Mindenesetre Gyurcsány kádere, az új földművelésügyi miniszter kevés erőlködéssel cseppentett néhányat a régire. Mint egy interjúból megtudtuk, elődje „túl puha” volt, „toleráns” – a vak is láthatja, hogy nem a jövő embere az ilyen. Azt hinnénk, hogy egy fejlett politikai kultúrával bíró kormányzat minisztere, ha tényleg toleráns, akkor nem hagyja, hogy országos sztrájk bontakozzon ki a tárcája témájában, hanem azt megelőzve tárgyal, mondjuk toleránsan. Mindez természetesen csak akkor érvényes, ha Gráf miniszter is azt érti tolerancián, amit az értelmező szótárak, vagyis „az az ember, aki türelmes, megértő”, és nem mondjuk azt, hogy „az az ember, aki bizonyos dolgok végrehajtását röstelli”. Az új miniszter fölrótta a réginek, hogy annak ráadásul „agrárkapcsolatai voltak”. Nem adnám egy vak lóért, ha megérthetném, hogy ez egy agrártárcánál dolgozó miniszternek miért hátrány. Bár azt eddig is észrevettem, hogy a valamikor Moszkvában tanult diákok logikája számomra követhetetlen.
Egyszóval a menesztett miniszterben volt hajlam arra, hogy embert látott a parasztban, partnert a gazdában. Lám, meg is egyezett a gazdákkal, ha erős kompromisszumokkal is. Elgondolkodott-e bárki a kormányban azon, hogy milyen politikai üzenete van annak, hogy a gazdákkal megegyező földművelésügyi miniszter éppcsak aláírta az okmányt, s még mielőtt fizetett volna a megegyezés szerint – elküldik? Ennek bizony az a jelentése, hogy ami eddig bizonytalan volt a kormány szavahihetőségének tökéletlensége miatt (na, ebből gyártsatok sajtópert!), az most végképp a bizonytalanság ködébe vész.
Megérte Gyurcsánynak ez a politikai üzenet? Vagy mindent meggondolt és megfontolt a választások hősies elveszítése érdekében? Ez volna az új Tony Blair? Ha jelszóval lehetne bejutni a parlamentbe, az hogy szólna? Vesszen a magyar gazdák ügye, éljen az unió? Mi az új üzenet? Mi Gráf megjelenésének üzenete azon kívül, hogy csak semmi lágyszívűség, mert így nem jutunk előbbre, elvtársak, márpedig van még mit eladni s megvenni ebben az országban, a rokonainknak is vannak rokonaik.
Egyébiránt a miniszteriális embert menedzserként mutatta be a sajtó, ami nyugaton azt jelenti, hogy képes felvirágoztatni egy vállalatot, keleten viszont azt, hogy működésképtelenné tett cégeket ügyesen felvásárol. Lehet, hogy az új miniszter párját ritkító menedzser, a Szovjetunióban magas szinten oktatták az ilyesmit az orwelli 1984-es évben, amikor is Gráf József már két éve mohón szívta magába a tudást a moszkvai társadalomtudományi akadémián. Csak nekünk van pechünk idehaza, amiért másfél évtizede és azóta is egyfolytában elleptek minket a csinovnyik típusú menedzserek és a menedzser típusú csinovnyikok. Úgyhogy bocsátassék meg az ország nem Moszkvában végzett felének, hogy egy ilyen sajtóbemutatás után ki-ki a saját csinovnyik-menedzsereivel történt szánalmas számla-, felmondás- és egyéb témákban zajló pazar beszélgetéseire gondol.
Ron Werbernek való feladat: a választásokig be kell bizonyítani a magyaroknak, hogy már csak Moszkvában végzett menedzsereikben bízhatnak. Bizony, én is érzem: még ma is nyereg alatt puhítanánk a húst, ha nem lennének az értelem fényétől tündöklő homlokú, a szovjet dinamizmustól csikorgó Andropov-érában kiképzett menedzsereink. Amikor az új miniszter gondolatait megosztotta a reggel rádiót hallgató tömegekkel, rögtön éreztem, hogy itt nagy változások lesznek. Úgy értem, a 2006-os választások után.
Az új barázdaszántó ember nem hagyta, hogy elálmosodjam. Rögtön az elején kijelentette, hogy „annyit mondanák”. Így, ilyen egyszerűen, szabatosan, pontosan, szépen. Ahogy a Csillag megy. (Vagy hát ment.) Ettől az „annyit mondanák”-tól azonnal felébredtem. Vártam, majd kijavítja. Nem tette. Ellenben a riporter tudatalattija megszólalt: „Ön finoman fogalmazott.” (Nyilván azt szerette volna mondani: „Ön hibásan fogalmazott, éppcsak nem suk-sükölt.”)
A finom fogalmazás folytatódott. „Amit szeretnék és kívánnák (sic)” – mondta az új barázdaszántó miniszter. (Ennyire elfelejtett volna magyarul, míg Moszkvában tanult?) Azon tűnődtem, miért nem mondta akkor már azt, hogy „amit szeretnák és kívánnák”. Az legalább vagány lett volna. Mit mondott még? (Kell több? Nem mond ez eleget?) Azt, hogy neki van pénze doszt, neki „nem egzisztenciális kérdés, hogy miniszter legyen”.
Le a kalappal, emberek. És tartsák erősen, úgy, és most fordítsák meg. Tessék a kalapjukat előbbre nyújtani, kicsit meggörnyedve, Gráf úr felé, hátha dob bele valamit. Neki ez nem egzisztenciális kérdés, most mondta.
Jól állsz, Magyarország! Van egy kormányod, amelynek csupa olyan tagja van, akinek „nem egzisztenciális kérdés” az állami tehén megfejése. Mit nekem egyhavi fizetés, mondhatja Gyurcsány, Kóka, Gráf és a többiek. Akár fel se veszik. Nem pénz nekik a vagyonukhoz képest az a közel egymilliócska. Büszkék is rá nagyon.
És most hunyjuk be a szemünket. Próbáljuk meg elképzelni, amint azt mondja Deák igazságügy-miniszter úr, „na jó, elvállalom, fiúk, de nem a pénzért”. Vagy hogy a magas székbe jutott tehetséges Teleszky pénzügyminiszter odakacsint Tisza István grófnak: „oké, de nem a bagóért”. Vagy hogy gróf Klebelsberg előadja terveit gróf Bethlennek és csapatának, majd így szól: „Megépítjük a tanyasi iskolákat. A parasztgyereknek ugyanolyan oktatás jár, mint bárki másnak. Gazdapolgárokat fogunk kinevelni, felemeljük Magyarországot, túljutunk Trianonon!” Majd miután ezt elmondta, hátradől, és elvtársi stílusban hozzáteszi: „Jegyezzétek meg, én egy gróf vagyok. A bőröm alatt is pénz van. Nekem ez a fizetés smafu, Pistám. Fogalmazhatnék úgy is jövőbe látón, mint majd a nagy Gráf József a következő évezredben: Nekem ez nem egzisztenciális kérdés.”
Szeretném megkérdezni mindazon MSZP-s urakat, akiknek az igeragozást bármelyik kizsarolt általános iskolai magyartanár félóra alatt elmagyarázza pártkongresszus után is: miként merülhet fel egyáltalán egy miniszterben az, hogy neki büszkének kell lennie arra, hogy nem a pénzért vállalja el a magas állami hivatalt? Hát ez számára nem evidens? Merhetek-e arra gondolni, hogy eszerint nincs azon az intellektuális fokon, amelyen egy miniszteri címet viselő embernek lennie kellene? Talán egész életében a suska és a még több suska inspirálta, és most egy ekkora mellbevágó megtiszteltetésnél, hogy senki ne gyanakodhasson, ki kell jelentenie, hogy ő „nem egzisztenciális okokból lett miniszter”?
Hát kik sodródtak ennek a sodródó országnak az élére?
Valamikori tankönyvem egyik fejezetének élén ez az idézet állt: „Magyar! Hajnal hasad!” Most már csak a Gyurcsány szíve hasad.
A miénk meg keményedik.

A szerző irodalmi szerkesztő