A kinevezési gyakorlat már balkáni

Pár hónapja lehetett hallani arról, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kijelölte a magyar politika és kultúrpolitika egyik új prioritását: irány Délkelet-Európa, vagyis a Balkán. Rossz értelemben mintha ez köszönt volna vissza a kulturális intézetek új vezetőinek kinevezésekor is, aminek kapcsán megint „balkáni” döntések születtek.
A délkelet-európai prioritásnak egyébként megvolna az indokoltsága. Szólnak mellette gazdasági érvek (részvétel az újjáépítésben, beruházási lehetőségek), nemzetpolitikai megfontolások (jelentős magyar kisebbség Romániában és Szerbiában) és kiaknázható történelmi kapcsolatok, közvetítés az Európai Unió felé. Nyugati partnereink is nemegyszer úgy számolnak Magyarországgal mint olyan országgal, amely szerepet vállalhat ennek a fontos régiónak az integrálásában. (Bár úgy tűnik, inkább csak mellékszerepről lehet szó. Hamar elejtették például Budapestet mint lehetséges helyszínt a koszovói kérdésről rendezendő szerb–albán tárgyalások kapcsán.)
Közép- és Délkelet-Európában sajátos intézményhálózatot örökölt a magyar kulturális diplomácia, hiszen a kommunista korszakban mindenhol létrehoztak kulturális és tájékoztató központot az úgynevezett testvérországokban. Kivétel volt a más politikai blokkba tartozó Jugoszlávia. Ezek a tegnapi központok ma már intézetként működnek, és jó esetben fontos szerepet játszanak az országimázs-alakításban, a magyar kultúra népszerűsítésében, a magyarságtudomány támogatásában. Ahol pedig kisebbségeink vannak (Pozsony, Bukarest), a magyar–magyar szellemi kapcsolatok ápolását is hatékonyan segíthetik. Ha fontosnak tartjuk a tágabb szomszédság körében jelenlétünket, ezek az intézetek nagy szolgálatokat tehetnek az országnak, rugalmasabban közvetíthetnek, mint a hivatalos diplomácia.
Úgy látszik azonban, hogy ennek a tevékenységnek évek óta nincs átgondolt koncepciója. Érthető, hogy új intézmények születtek az elmúlt évtizedben Nyugaton (London, Brüsszel), és Budapesten is megnyitotta kapuját egy valóságos funkciót azóta sem talált Közép-európai Kulturális Intézet a Rákóczi úton. A délkelet-európai terület jelentős része viszont – a volt Jugoszlávia országai – mindmáig fehér folt maradt. 2001-ben hangzott el, hogy Zágrábban lesz magyar kulturális intézet – azóta sincs. De nincs a számunkra fontos Belgrádban sem.
Az elmúlt másfél évtizedben különböző hatásfokkal működtek ezek az intézetek szűkebb és tágabb szomszédságunkban. Amikor olyan ismert magyar tudós vagy művész állt az intézmény élén, akinek széles körű kapcsolatai voltak a fogadó országban, aki bennfentes volt az illető kultúrában, többnyire sikerrel tudta közvetíteni hazánkat és kultúránkat. Varsóban például a 90-es években a magyar–lengyel kapcsolatok olyan neves szakemberei ültek az igazgatói székben, mint az író és műfordító Pályi András vagy a filmes szakember, Papp Pál. Prágában a most leköszönő Kiss Szemán Róbert, a jeles bohemista-szlovakista irodalomtörténész. Pozsonyban a rozsnyói születésű Sunyovszky Szilvia, a kitűnő színésznő. Nem egy esetben viszont olyan igazgató került erre a posztra, akit sem a neve, sem a felkészültsége nem tett erre alkalmassá. A mostani döntések láthatóan a rossz hagyományt folytatják. Szlovákia fővárosába például a bolgár irodalommal foglalkozó Krasztev Péter került. Azt hihetné az iróniára hajlamos jámbor magyar, hogy a pánszláv gondolat jegyében, utóvégre a bolgár és a szlovák is szláv kultúra, bármennyire távol vannak egymástól. Az SZDSZ-es körökben forgolódó bulgarista irodalmár bizonyára alaposan ismeri a szlovákiai magyarság kultúráját és értelmiségét Pozsonytól Kassáig és Királyhelmecig. Csak miért tartotta ezt eddig ennyire titokban?
Még meghökkentőbb döntésnek számít a varsói igazgató kinevezése. Gordon István dolgozott ugyan a varsói magyar kulturális központban az állampárti időkben, de a magyar–lengyel kapcsolatok területén igen sovány a teljesítménye azokhoz képest, akiket a döntéshozók nem találtak e posztra alkalmasnak. Tischler János volt az egyik, aki alapvető kutatómunkát végzett a magyar ’56 lengyel kapcsolatairól (több könyvet jelentetett meg e témakörben magyarul, illetve lengyelül), a másik az a Jerger Krisztina, aki művészettörténész és a lengyel képzőművészet kiváló ismerője. Információink szerint nem kisebb ember volt, aki úgymond elintézte Gordon Istvánnak, a Playboy, majd a Penthouse korábbi főszerkesztőjének az igazgatói állást Bozóki miniszter úrnál, mint maga Hárs Gábor elvtárs, az MSZP parlamenti képviselője, aki már a 70-es, 80-as években sokat tett azért vezető minisztériumi tisztviselőként a magyar–lengyel kapcsolatok pártszerű – és Moszkva érdekeinek megfelelő – mederben tartásáért, aki a Horn-kormány nagykövete is volt.
A kulturális kormányzat ezen döntései arról árulkodnak, hogy Magyarországnak nem fontos a kulturális kapcsolat ezen országokkal. Pedig nagyon fontos lenne.

A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár