A polgári oldal küldetése

Mondjuk ki bátran: Magyarország mára céltalan országgá lett. Elvesztek, elkoptak 15 éve még meglévő közös ügyeink, azok, amelyek akkor egy irányba terelték akaratunkat. A rómaiaktól tudjuk, hogy céltalan hajósnak semmilyen szél sem kedvez. Ám úttalanságunk nem oly régi keletű, hogy ne emlékeznénk egykor volt közös céljainkra. Alig pár éve, hogy a jóléti rendszerváltás és a polgári Magyarország egymással vetélkedve ugyan, de ilyen közös célokként fogalmazódtak meg bennünk. Akkor az emberek többsége az előbbi mellett tette le voksát, hogy szándékuk szerint Magyarország ezen az úton induljon tovább.
Nemrég azonban a jóléti rendszerváltást, annak miniszterelnökével együtt egy maroknyi társaság egész egyszerűen kitessékelte a lomtárba. Így fordulhatott elő, hogy Magyarország ma közösen kijelölt célok híján van. Ha pedig nem rendelkezünk közös célokkal, sem olyan kormánnyal, amit az emberek a magukénak éreznek, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha egyre többen érzik úgy, hogy sodródó országban élik az életüket. A céltalansággal azonban együtt jár, hogy közös ügyeinknél néhányan előbbre valónak tekintik önös érdekeiket, legyen szó magánérdekről, üzleti érdekről vagy éppen pártérdekről.
Az önös üzleti érdekek tekintetében elég, ha az elmúlt évek átláthatatlan, mohó és vég nélküli privatizációs gyakorlatára gondolunk. Az önös pártérdekek gátlástalan érvényesítéséből pedig, épp a minap, az államfőválasztás kapcsán kaphattunk ízelítőt. Volt egy jelölt, aki erkölcsi tartása, szakmai tisztessége és felkészültsége, valamint pártpolitikai függetlensége okán minden tekintetben méltónak mutatkozott arra, hogy ezt a fontos tisztséget ellássa. S nem utolsósorban, akit az emberek is szívesen láttak volna Magyarország elnökeként. Egy párt azonban, mindennek ellenére mégis úgy döntött, hogy mindez nem fontos, hogy csak önös pártérdekeire kíván tekintettel lenni, és mindent megtett azért, hogy ráerőltesse az országra saját jelöltjét. Sajnos ez a párt nem hajlandó tudomásul venni azt az egyszerű igazságot, hogy ha nincs közös cél, és minden út megfelel, akkor azt sem vesszük észre, ha eltévedtünk. Így fordulhatott elő, hogy Magyarország már több mint három esztendeje eltévedt ország.
Hantaméter, kontárméter
Magyarország polgárai, ebből a helyzetből fakadóan egyre kiábrándultabbak és borúlátóbbak. A kiszámíthatatlan jövő teljes súlyával nehezedik az önálló otthon megteremtésére esélytelen, munkanélküli pályakezdőkre, a gáz-, a villany- és a gyógyszerszámlákkal egyre jobban megsarcolt nyugdíjasokra, vagy az állami támogatások jogtalan visszatartása miatt, külföldi versenytársaikkal szemben egyre inkább hátrányba kerülő gazdákra.
Az általános közérzet romlásának okait azonban, ellentétben a kormánnyal, amely valamilyen érthetetlen okból mindig másokban találja meg a hibát, nem az emberekben kell keresnünk. Az emberek ugyanis nem szeretnek sem csalódottak, sem kiábrándultak lenni. A hiba az ország vezetésében van. Rögtönzésekkel, blöffökkel, hirtelen ötletekkel, elkapkodott, majd sebtiben visszavont intézkedésekkel nem lehet országot irányítani. A kormányzáshoz ugyanis hozzáértés és tapasztalat kell. Ritkán beszélünk ugyan erről, de ez is egy szakma, amit meg kell tanulni. Mi magunk is 10 évig tanultuk, amíg vettük a bátorságot, és odaálltunk Magyarország kormányrúdja mögé. Az inaséveket nem lehet megspórolni. Lehet valaki ügyes üzletember, ügyes spekuláns, és érthet a privatizációhoz is. De ezzel nem lehet pótolni a kormányzáshoz szükséges tudást.
Az ország vezetőinek fölkészültségéről egyre gyakrabban jut eszünkbe az az ember, aki azzal dicsekszik, hogy több ezer telefonszámot tud fejből. Csak azt nem tudja, hogy melyik kié. Az év elején, amikor áttekintettük az ország helyzetét, azt mondtuk, ha meg akarjuk mérni az ország állapotát, be kell vezetnünk a hantamétert. A hantaméter használata most is indokolt. De már nem elégséges. És figyelve a csetlést-botlást, a halmozódó hibákat, a bejelentett, majd visszavont intézkedéseket, láthatjuk, most már kontárméterre is szüksége van Magyarországnak.
Az egyik faluparlament ülésén egy idősebb úr azt mondta: ebben a kormányban Mekk Elek is lehetne miniszter. Igaza van. Mi az hogy, nagyon is!
Csapdában az ország
Sokan érezhetik, hogy visszajön a múlt. Persze nem az egypártrendszer képében, hanem a gazdasági módszerek tekintetében. Újra minden hitelből, minden spekulációra építve, minden kimagyarázva, minden kozmetikázva. Ma minden egyes honfitársunkra egymillióháromszázezer forintnyi adósság jut, a csecsemőktől az aggastyánokig. Magyarország adóssága, mértéktartó számítások szerint is több mint 7 milliárd forinttal nő naponta! Az összes állampolgár által befizetett jövedelemadó több mint 90 százaléka a hitelek törlesztésére megy el. Így ha a gazdaság a mai ütemben halad, akkor az Európai Unió átlagát 57 esztendő alatt fogjuk elérni. Egyetlen helyet ismerünk, ahol mindig elégedettek a dolgok állásával: ez a magyar kormány. Az a szamárság, hogy nagy a jólét, már kiment a divatból, de mind a mai napig rendszeresen hallhatjuk és olvashatjuk, hogy a dolgok jó irányba mennek. Pedig ha nem nézünk szembe a valósággal, aligha boldogulhatunk. Hazánk mai helyzetében veszélyes dolog az önámítás.
Statisztikában jók vagyunk. Mint az a vadász, aki azzal rukkol elő, hogy: „az első lövésnél a nyulat egy arasznyival balról tévesztettem el, a második lövésnél egy arasznyival jobbról. A nyúl tehát statisztikailag halott”. Magyarországon 436 ezer ember keresett állást márciusban. Egy üres állásra ma hat munkanélküli jut. Ez a szám Hajdú-Bihar megyében egy üres állás esetében harminchárom munkanélküli. Az év első 5 hónapjában, 13 ezer ember került utcára. A pályakezdők 19 százaléka munkanélküli. Szemünk előtt kirajzolódik a munkanélküli Magyarország képe. Nemcsak a munkához jutás lehetősége, de megbecsültsége és értéke is csökken: egy fizikai dolgozó ma 70 ezer forintot visz haza. Kivételes tehetség szükséges ahhoz, hogy 70 ezer forintból meg lehessen élni. A helyzetet az teszi kétségbeejtővé, hogy a kormányzat minden egyes bajra ugyanazt az orvosságot ajánlja. Mióta hivatalban vannak, 33-szor emeltek adót, és hat új adót vezettek be. A régi világban is így volt, akkor azt mondták, add ide az órádat, majd én megmondom neked, mennyi az idő.
A megroppant Európai Unió
A franciák döntése egy tömör mondatba összefoglalható: nekünk nem alkotmányra, hanem munkahelyekre van szükségünk. Az Európai Uniónak akkor van létjogosultsága, ha meg tud oldani olyan kérdéseket, amelyeket a nemzetállamok külön-külön nem tudnának. Ha jobb válaszokat ad, mint a nemzetállamok külön-külön adnának. Az Európai Uniónak akkor van értelme, ha több munkahelyet teremt, ha magasabb életszínvonalat és nagyobb biztonságot nyújt Európa polgárainak, mint a nemzetállamok külön-külön tudnának. Ezt kell bebizonyítania. Minden bajban van valami apró jó is. Magyarországon ma is általános életérzés, hogy a nagy európai gépezetnek mi csak elszenvedjük a döntéseit. A helyzet most megváltozott, az Európai Unió bajban, válságban van. Csak közösen tudunk kilábalni ebből a válságból. Most nemcsak elviselői, alakítói is lehetünk az Európai Unió jövőjének. Minden válság egyben komoly lehetőség is. Az Európai Unió aligha lábal ki a válságból, ha a közép-európai országok nem lehetnek teljes jogú tagjai a közösségnek. Jogos igényünk, hogy a velünk és a többi közép-európai népekkel kötött szerződésből kiiktassák azokat a szakaszokat, melyek még mindig másodrendű európai országgá tesznek bennünket. A magyar munkásoknak szabad munkavállalás, a magyar gazdáknak pedig egyenlő elbánás jár.
Elveszített lelki tartalékok
A rendszerváltás óta eltelt évek egyik megrázó tanulsága, hogy a szabadság önmagában nem hoz biztonságot és jólétet. E felismerés mellett azonban egy másik, talán ennél is keserűbb tapasztalattal lettünk gazdagabbak: a politika számára mindig minden fontosabb, mint az emberek személyes élete. Vitáznak az Európai Unió alkotmányának szövegéről, s arról, hogy helyes-e háborúzni a Közel-Keleten. Liberális, szociáldemokrata és konzervatív politikusok, egymást túlkiabálva igyekeznek bizonygatni, hogy melyikük világnézete tökéletesebb. Mindeközben pedig csak épp emberi sorsokról, mindennapos nehézségeinkről, kinek-kinek az életéről nem esik szó. Természetes, hogy ezt látva, sokan fásultan fordulnak el a politikától, s ennek egyenes következménye, hogy a magyar demokrácia mára elveszítette lelki tartalékait. Mert a demokrácia szellemi és gyakorlati tartalma nem önmagáért való, azt az egyes ember, s az általa alkotott közösség tölti meg értelemmel. Be kell látnunk tehát, hogy demokratikus közéletünknek szemléletváltásra van szüksége.
Ebből a szempontból újra kell értelmezzük a köztünk folyó viták természetét is. A politikai viták eddig arról szóltak, kinek volt vagy van igaza. Talán helyesebben járunk el azonban, ha a jövőben figyelmünket azokra a nehézségekre összpontosítjuk, amelyeket az emberek sajátjukként fogalmaznak meg. Nem meggyőzni kellene egymást, hanem kijelölni közös céljainkat, s azok mentén irányítani az országot. S erre, sok más mellett, egy végtelenül egyszerű gyakorlati okunk is van: közös célok híján abból a gazdasági csapdából sem fogunk szabadulni, ami jelenleg fogva tartja hazánkat. A magyar demokrácia tizenöt évének tapasztalataiból természetesen más, fontos következtetések is levonhatók. Ma már tisztán látszik, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit a politika elkövethet, ha engedi, hogy az ideológiák vakká tegyék az emberi sorsok iránt. Hiszen a pusztán önmagáért való elvi hadakozás nyomán könynyen könyörtelen, hideg és embertelen világ kerekedhet ki.
Másik fontos tanulsága a mögöttünk hagyott tizenöt esztendőnek, hogy a jó politikusnak nem meggyőzőnek, hanem megértőnek kell lennie. Igazi felelősségünk nem a meggyőzés, hanem a megértés képességében rejlik. A polgári oldal számára talán ez a legfontosabb tapasztalat: nem csupán a nagy nemzeti célokat kell türelemmel és alázattal szolgálni, hanem az egyes emberhez is megértéssel kell fordulnunk. Mert ez így keresztény és így emberséges. S azért, mert így ésszerű.
Az eredmények ugyanis nem a jó döntésekből születnek, hanem az azokat követő munkából. Az értékeket nem politikai döntések hozzák létre, hanem a döntéseket követő emberi munka. Ehhez pedig az szükséges, hogy az emberek magukénak érezzék a döntést, s hogy részt vehessenek annak meghozatalában. Ezért is furcsa, amit manapság egyre többször hallhatunk, miszerint Magyarországon kizárólag az emberek tehetnek arról, hogy rosszul mennek a dolgok. Nem fizetnek rendesen adót. Nem beszélnek nyelveket. Nem elég nyitottak a változásra. Nem hajlandók elköltözni oda, ahol munkalehetőség van. Túl sokat fogyasztanak, és a sor folytatható a végtelenségig. Holott mintha épp fordítva állna a helyzet. Látható például, ahol a piac maga szabályoz, ott rendben mennek a dolgok. Ahol azonban a kormányé a döntés joga, így a gáz, a villany, a közlekedés vagy a gyógyszerek árainak meghatározása esetében, ott csak bajt látunk baj hátán.
Ebben az egyszerre abszurd és valóságosan kritikus helyzetben, másokat most nem tekintve, a radikális adócsökkentés jelenti a megoldást. Természetesen ez nem megy egyik napról a másikra, s alapos átgondolást, felkészülést igényel. E nélkül azonban nem tudjuk a magyar gazdaságot ismét növekedési pályára állítani. Radikális adócsökkentés azonban nem képzelhető el anélkül, hogy a gazdasági élet szereplői ne nyilváníthassanak véleményt a mindenkori kormány elképzelései tekintetében. Ezért elkerülhetetlen, hogy a Nemzeti Konzultáció után létrejöjjön egy gazdasági konzultációs fórum is, ahol az érdekeltek közösen dolgozzák ki az új adópolitika alapjait.
Hogy visszább ne menjünk az időben, 1956 óta három küldetése volt a polgári oldalnak. A forradalom leverése után megújult a magyar polgári közösség. Mindent, amit lehetett a forradalom emlékéből és a polgári hagyományból felrakott egy nagy hajóra – az átmentés céljával. A forradalom emlékét, a nemzeti összetartozást, a határon túli magyarságot, a keresztény értékeket, a magyar kultúrát Tamási Árontól Márai Sándorig. A polgárok próbáltak az özönvíz korában kivitorlázni vele a nyílt vízre, és hajózni, hajózni, hátha egyszer ki lehet kötni, és partra lehet szállni. Amikor véget ért az özönvíz, második küldetését is sikeresen teljesítette. Partra szállt, nem szenvedett hajótörést. A rendszerváltásban hirtelen feloldozást kaptak a tilalom alatt álló korábbi értékek. A polgári oldal partraszállása nagyvonalú volt, talán még a kelleténél is nagyvonalúbb. A harmadik küldetésünk pedig – amiről azt gondoltuk, hogy a legkönnyebb lesz, de kiderült, ez a legnehezebb –, ezután kezdődött: berendezni Magyarországot a nagy nehezen partra tett értékek jegyében. Kiderült azonban, hogy ezeket az értékeket megvalósító Magyarországot felépíteni egy megtépázott, elcsigázott és eladósodottságtól szenvedő országban sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolhatta volna. 2002 végére a polgári oldal teljesítette ezt a küldetését is: kiteljesítettük a szabadságot és a demokráciát. A polgári Magyarország létrejött és választható lehetőséggé vált.
Állítsuk talpra hazánkat!
A várhatóan megnövekvő válság sürgős kezelése mellett egy új küldetést is teljesítenie kell a polgári oldalnak, ha sorsa úgy hozná, hogy jövőre ismét átveszi az ország irányítását. S ez nem más, minthogy a munkanélküliség, az eladósodás, a szegénység és a bizonytalanság országában megteremtse a magyar emberhez méltó életet. Ez a polgári oldal új küldetése: magyar emberhez méltó életet élni Magyarországon, majd a Kárpát-medence minden magyar lakta területén. Ahol a gyermek nem teher, a nyugdíj nem segély, a munka nem alamizsna, a tanulás nem kiváltság, az egészség nem üzlet, és nem döntenek rólunk a megkérdezésünk nélkül. Ehhez azonban csak a munkabarát gazdaság felépítésén keresztül juthatunk el. Ha képesek leszünk 2006 után felépíteni egy olyan rendszert, amely nem spekulációra, hanem munkára épül, ahol az ember úgy keres pénzt, hogy azzal másnak is hasznára van, akkor eljuthatunk a közös célhoz.
Van azonban mindennek egy első számú előfeltétele. Franciaországban természetes, hogy ott a francia ember a legfontosabb. Így van ez Angliában az angol, Németországban pedig a német emberekkel is. Magyarországon azonban ma sajnos nem a magyar emberek a legfontosabbak. Pedig nem kell különleges képesség ahhoz – legyen szó államról, gazdaságról, nemzeti kultúráról, hagyományokról és értékekről –, hogy belássuk, nekünk csak egyetlen hely adatott a világban, ahol mi lehetünk a legfontosabbak, s ez Magyarország. Akárhol is éljünk szerte a világban, vásárolja meg bárki is munkaerőnket vagy tudásunkat, legyünk sikeresek a föld bármely pontján, a magyar határokon kívül, valaki mindig megelőz bennünket. Egy hely van, ahol mi vagyunk, mi kell hogy legyünk a legfontosabbak, és ez Magyarország.
Ide úgy