A politika bosszúja egykor és ma

1 Felejtés. Valamikor arról álmodoztunk, milyen csodálatos lehet demokráciában élni, ahol nem tesznek különbséget ember és ember között, ahol szabadon elmondhatjuk véleményünket, anélkül, hogy bármiféle hátrány, megtorlás érne bennünket. Annak idején úgy tanultuk, hogy a háború után hazánkban sikerült megteremtenünk az igazi demokráciát, ahol mindenki (csaknem) egyenlő volt. Igaz, voltak egyenlőbbek, akik nagyobb szabadságot élveztek, ők azonban, ahogyan a nagy vezetőjük mondta: különleges anyagból vannak gyúrva. Így természetes, hogy – attól függően, milyen mértékig részesültek ebből a különleges anyagból – kiváltságos helyzetet élveztek. Tőlük függött életünk, tanulásunk, szakmai előrehaladásunk, gyermekeink jövője. Az élcsapathoz azonban nem csak azok csatlakoztak, akik éleslátásuknak (?) köszönhetően őszintén hittek az eszmében, amely elvezet a népek jólétének megteremtéséhez, az igazságossághoz; mások is szép számmal igyekeztek hozzájuk tartozni, bizonyítván, hogy ha kismértékben is, de bennük is van valamennyi abból a különleges anyagból. Ez védelmet, vezetői pozíciót, gyorsabb előrehaladást ígért számukra. Nem véletlen, hogy fontosabb intézményekben, például az egyetemeken a rendszerváltozás előtt a vezetők, a professzorok túlnyomó többsége tagja volt az állampártnak. Ha alaposan utánanézünk, a helyzet azóta sem sokat változott, hiszen a professzorrá előrelépett akkori adjunktusok, docensek nagy része annak idején szintén nem tudott ellenállni a csábításnak, az eszme „vonzó” erejének.
Aki ezt a „csodálatos” világot nem fogadta el, aki nyilvánosan kritizálta az állampártot, a nagy patronálót, számíthatott a politika bosszújára. Vétkeinek megfelelően bezárták, osztályellenségnek tekintették, másod-, harmadrendű polgárrá minősítették, nem beszélve az ezeknél súlyosabb büntetésekről. A párt hatalmának megszilárdulása után, a puhuló diktatúrában azonban az „aki nincs ellenünk, az velünk van” új szlogen alapján az érvényesülés kapui lassan még azok előtt is kinyíltak, akikről az illetékesek tudták, hogy nem tartoznak sajátságos szocializmusunk hívei közé. Hiszen a párt „szeme” és „füle” mindenütt, még a legkisebb közösségben is jelen volt. Senki nem akadályozta meg, hogy egy nem hozzájuk tartozó mérnök találmányával ne segítse az országot, és azt sem, hogy egy magát a politikától távol tartó kutató ne érjen el nemzetközileg is figyelembe vett eredményeket. Ez már azért sem volt zavaró a rend urai számára, mert azt, hogy ki a kiváló mérnök, író és kutató az országban, úgyis a párt döntötte el. Ezt az értékelést a tudomány területén azonban megzavarta, hogy hazánkba is begyűrűztek a szabad világ értékelési módszerei, ami megmutatta, hogy valójában kik is vannak különleges anyagból gyúrva. Így a hetvenes évek végén, a nyolcvanas esztendőkben a kutatók, ha csendben maradtak, ha nyíltan nem vonták kétségbe a párt vezető szerepét, a legmagasabb tudományos fokozatot is elérhették. Tanítómesterem – kutatási eredményeimre hivatkozva – már ’77-ben és ’80-ban is javasolt a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába. Végül ez ’82-ben sikerült, annak köszönhetően, hogy a kémiai osztály elnöke a tudománymetriai adatok alapján rangsorolta a tíz jelöltet, és – az elkötelezettek nagy szomorúságára – minden mutató szerint az élen végeztem. Ez azonban nem lett volna elégséges, ha a párt nem akart volna egy olyan kollégát is bejuttatni az Akadémiára, aki a rangsorban a legroszszabb helyezést érte el: így kapcsolt áruként én is tagja lettem az Akadémiának. Mindent összevetve: a háború után különleges évtizedeket éltünk át, ennek ellentmondásairól, szörnyűségeiről lassan-lassan megfeledkezünk. Nem beszélünk róla gyermekeinknek, unokáinknak, pedig nemcsak a rég-, hanem a közelmúlt történéseinek az ismeretére is szükségük lenne.

2 Megbocsátás. A felejtéssel együtt jár a megbocsátás is. Meg kellett bocsátanunk az országot tönkretevőknek, az idegen hatalom és eszme szolgálatában állóknak, a párt apostolainak, kádereseinek, a kivételezett helyzetet élvezőknek. Megértéssel kellett viszonyulnunk azokhoz a polgártársainkhoz is, akik külső-belső késztetés hatására csatlakoztak az élcsapathoz, és csupán a párt egyszerű tagjai voltak. Mert mi nem viselkedhettünk úgy, mint azok, akik az elnyomó gépezetet alsó és felső szinten működtették. Mert bíztunk abban, hogy a korábbi hatalom birtokosai belátják tévedésüket, hogy rossz és gyilkos eszme szolgálatában álltak, és reméltük, hogy korábbi tetteikért talán még bocsánatot is kérnek. Életem nagy élménye volt, amikor a rendszerváltozás pillanataiban az a párttitkár kolléga, aki karunkon egy ideig élet és halál ura volt, aki ’68-ban megakadályozta, hogy egy tanszék vezetésére beadott pályázatom egyáltalán a kari tanács elé kerüljön, akit az első számú ellenségemnek tartottak, felhívott telefonon, mondván: „Ugye, Fricikém, ha valami bajom lenne az egyetemen, adsz nekem állást az akadémiai kutatócsoportodban?” Kollégám jól tudta, hogy számíthat rám és ránk, mert mi más fából vagyunk faragva. Azóta sok minden történt, professzortársam nem szorult és ma sem szorul a segítségünkre.
Be kell azonban vallanunk, arra a legrosszabb álmainkban sem gondoltunk, hogy néhány évvel a rendszerváltozás után újra azoknak az elvtársaknak a kezébe kerül a hatalom, akik annak idején különböző beosztásban a diktatúra vezetői voltak, akik egyszer már gazdasági csődbe vitték az országot. Arra meg végképp nem, hogy 2002-ben, mindenféle megújulási tervről megfeledkezve, az elődpárt Politikai és Központi Bizottsága, a párt apparátusa tagjainak részvételével alakítanak kormányt, sőt még a kormányfő is közülük kerül ki. Így nem meglepő, hogy szembe találjuk magunkat azokkal a jellegzetességekkel, amelyek régen megkeserítették az életünket. A szakmai teljesítménytől függetlenül újra előnyben részesülnek az előd- és utódpárt hívei (lásd a március 15-i kitüntetéseket), és ismét másodrangú állampolgárokká minősülnek a régi és új osztályellenségek. Lehet, hogy még sem szabadott volna olyan gyorsan felejteni, nem beszélve a megbocsátásról?

3 Bosszú. Bármennyire is hihetetlen, de azon kevesek, akik kimerészkednek a nagy nyilvánosság elé, fellépnek a polgári pártok sikere érdekében, ki vannak téve a politika bosszújának. Igaz, ennek ma már más a formája, mint a régi átkos világban. Nyilvánvalóan a szerző csak saját élményanyagából hozhat fel példákat. Azt még kellő humorral és megértéssel vettem tudomásul, hogy a 2002-es választás után felmentettek mindenféle tudománypolitikai bizottságban viselt tisztségemből. Arra azonban nem számítottam, hogy egyes fejlődésben elmaradt baloldali kutatók a tudományos munkámat is lehetetlenné kívánják tenni. Ez tükröződik az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) bizottságának döntésében, amely visszautasította a 2005–2008-as időszakra beadott kutatási pályázatomat. Ez a határozat azt jelenti, hogy annak az akadémikusnak a tudományos munkáját, aki az előző húsz évben minden hazai és nemzetközi felmérés szerint a kémia területén a legelső helyet foglalta el, aki a magyarok közül a világon a százezret is meghaladó vegyész kutatók között egyedül került be a legjobb ötszázba, saját szakterületén a 20 500 kutató között a 11. helyezést érte el, megelőzve többek között az összes, neves intézetben dolgozó francia, olasz, japán, spanyol és anno szovjet kollégáját, az OTKA egyetlen fillérrel sem kívánja támogatni. Ugyanakkor azok, akiknek eddigi teljesítménye nemzetközileg még az értékelhető szintet sem érte el, közöttük többen vele egykorúak, nem beszélve korábbi politikai kötöttségükről, jelentős támogatásban részesülnek. Hiába biztosított együttérzéséről az OTKA elnöke, fellebbezésemet az OTKA legfelső bizottsága, amelyben többségben vannak a minisztériumok, más szavakkal a jelenlegi kormány iránt elkötelezett tisztviselők, visszautasította. Nem bocsátkozom a levelezések részleteinek ismertetésébe, csupán egyetlen sajátos mondatra hivatkozom, amely szerint a pályázat elfogadásának az egyéni kiválóság (más szavakkal: az eddigi teljesítmény) csak egyik szempontja! Sajnos azt nem közölték, hogy melyek az ennél fontosabb szempontok. A kutatási program, a szén-dioxid és a metán katalitikus átalakítása értékesebb vegyületté, világszerte az érdeklődés középpontjában van. Nem véletlen a legnagyobb petrokémiai cégek megkülönböztetett figyelme a kutatóegység eredményei iránt. A döntés nyilvánvalóan politikai indíttatású.
Való igaz, hogy számos „bűnöm” van: ’98 előtt tagja voltam a Fidesz tanácsadó testületének, a vének tanácsának, a 2002-es választás után az Orbán Viktor által létrehozott Szövetség a Nemzetért polgári körnek, és számos más konzervatív szellemiségű értelmiségi társaságnak. Az is igaz, hogy a polgári oldal sikere érdekében kétszáznál több publicisztikát írtam, túlnyomórészt a Magyar Nemzetben, mindig tartózkodva az acsarkodástól, mások megsértésétől, agyagba döngölésétől. 2002-ben a Kossuth téren az ország nagy nyilvánossága előtt elmondtam, milyen országot akarunk, milyen országról álmodozunk. De a demokráciában olyan nagy vétek ez, hogy ezért az állampárt régi, fejlődésben elmaradt tagjai azzal akarják büntetni az elkövetőt, hogy egyetlen fillér támogatást nem szavaznak meg részére, arra kényszerítve, hogy hagyja abba a felmérések szerint az övékénél sikeresebb kutatást? Mintha ez a döntés ellentmondana annak a minden kormány által hangoztatott elvnek, hogy azokat az intézeteket, kutatóegységeket mindenképpen támogatni kell, amelyek szakterületükön a világversenyben is az élcsoporthoz tartoznak, értéket teremtenek, hozzájárulnak hazánk reputációjához. Vagy a baloldali kormány az OTKA minden bizottságában jelen lévő régi kádereken, a legfelső grémiumban pedig a minisztériumok képviselőin keresztül vissza kíván térni a korábbi gyakorlathoz: miszerint elsősorban az a támogatásra, kitüntetésre érdemes kutató, aki hozzájuk tartozik? És akkor csodálkoznak, hogy az ország jelentős része nem hiszi el nekik, hogy ők már megváltoztak, hogy kommunistákból szociáldemokratákká váltak. Ha ilyen módon és elvek alapján irányítják az országot, akkor nem véletlen, hogy gazdaságilag egyre lejjebb csúszunk, az adósságállományunk pedig drámaian növekszik.
Kiváló balliberális honfitársaink némelyike, ha méltánytalanság éri, ha nincsen megelégedve a hazai közállapotokkal, azzal ijesztget bennünket, hogy ő már pakol, mert itt nem lehet élni. Mi nem csomagolunk, mert itt az otthonunk. Azt se javasolom, hogy ha 2006-ban a polgári pártok győznek, ők pakoljanak, mert nekik is ez a hazájuk, és szükség van minden alkotó ember munkájára.

A szerző tagja a Magyar és az Európai
Tudományos Akadémiának