A politika kábítószere

Noha Magyarországon a politikai gyilkosságok, a kényszermunka és az elemi javak elkobzásának ideje véget ért, még sincs egyetértés abban, hogy milyen értékeket kellene megvalósítani a politikán keresztül. Még ha létezik is valami gyenge egyetértés néhány érték fontosságáról, radikális nézetkülönbség van az elismert értékek viszonylagos fontosságáról és az értékek realizálásához szükséges, morálisan elfogadható módszerekről. A magyar politika tele van konfliktusokkal, de a megoldáshoz szükséges egyetértés nem mutatkozik. Ebből következik, hogy a jó közérzet egyik feltétele hiányzik.

A polgárság szenvedése

Ez a szerencsétlen állapot részben a szomorú magyar történelem következménye. Ha csak az utolsó, körülbelül száz évre gondolunk, tudjuk, hogy az ország külpolitikája mennyire ki volt szolgáltatva a környező nagyhatalmak többé-kevésbé erőszakos beavatkozásának. Ez önmagában véve is elég rossz volt, de a helyzetet még rosszabbá tette a felelős magyar politikusok tehetetlensége és alkalmatlansága. Nem használták ki a létező Spielraumot, amikor beléptek az első világháborúba, amikor Trianonban alkudoztak, amikor állást foglaltak a náci Németország mellett, amikor beléptek a második világháborúba, amikor több csapatot küldtek a keleti frontra, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, amikor hűségesek maradtak az immorális nácikhoz, és folytatták a hadsereg feláldozását, noha a háború nyilvánvalóan el volt veszítve. És amikor készségesebben engedelmeskedtek Moszkva parancsainak, mint amit a kényszerűség megkövetelt.
A belpolitika sem volt sikeresebb. Volt néhány aránylag békés és jómódú év, de ahogy a rendszer változott, az igazi és a vélt politikai ellenfelek hihetetlenül durva és kegyetlen üldözése kezdődött meg. Jött a vörös terror, aztán a fehér terror, majd a katonák és a kényszermunkások esztelen feláldozása a második világháborúban. Ezután a Rákosi-terror, majd a kádári véres megtorlás. A politikusok készségesen elrendelték és bátorították a terrort, a hóhérok kínozták és gyilkolták a szerencsétlen áldozatokat. Ez véget ért 1989-ben a rendszerváltozás után, de a szerencsétlen kül- és belpolitika vészes következményei megmaradtak.
Noha 1989 óta nincs a politikában gyilkolás, kínzás és bebörtönzés, a politikai élet más eszközökkel folytatja hadjáratát. Ez nyilvánvaló, ha összehasonlítjuk a magyar és más államok politikáját. Minden államban van politika, de nagy különbség, hogy mennyire tartják fontosnak. Egyes társadalmakban a polgárok úgy tekintenek a politikára, mint a sportra vagy az operára, vagy akár a külföldi utazásra és a tőzsdére. Tetszés szerint vehetnek részt benne, és nem sok múlik azon, hogy mit csinálnak. A részvétel ízlés kérdése. Az ilyen állam szerencsés, mert a polgárok bíznak benne, a politikusok értékelik és igénylik a polgárság egyetértését, és megteremtik a közjó politikai feltételeit. Ez nincs így Magyarországon.
Nálunk a politika kettészakítja a polgárságot. Az egyik szakadás a polgárság nagy többsége és a politikával foglalkozó kisebbség között van. A polgárok többsége undorítónak találja a politikát, nem bízik a politikusokban, mert becstelennek tartja őket, és csak akkor törődik a politikával, ha az közvetlenül befolyásolja a jövedelmét. Ezzel szemben áll a kisebbség: megválasztott politikusok, párttisztviselők, az államigazgatás teljes apparátusa, továbbá újságírók, művészek, magas rangú vezetők a minisztériumokban és a médiában, írók, egyetemi tanárok stb. Számukra a politika világa nagyon fontos és érdekes. Az ő kezükben hatalom van, fontos döntéseket hoznak, kontrollálják a felelős állásokat, a vele járó jövedelmet és az előléptetést.
A másik szakadás a politikai jobb- és baloldal között húzódik. Sokan fájdalmas és személyes tapasztalatból tudják, hogy a két oldal közötti szakadás nincs messze a szellemi polgárháborútól. A politikai nézeteltérést megmérgezi a kölcsönös gyűlölet és bizalmatlanság. Ha az egyik oldal támogat egy álláspontot, akkor a másik biztos, hogy ellene lesz. Amit az egyik oldal mond vagy tesz, azonnal gyanús a másik oldal számára, és az első kérdés ilyenkor mindenki fejében az, hogy mi van a másik oldal szava vagy tette mögött. Mindennek van politikai jelentősége, és nem az a fontos, hogy valaki mit mond vagy csinál, hanem az, hogy melyik oldalon áll.
Ennek az állapotnak rettenetes következményei vannak. A bizalmatlan nagy többség észleli a politikai helyzetet, a veszekedést, a klikkeket, a kölcsönös pocskondiázást, ami az értelmes politikai vitát lehetetlenné teszi, és elidegenedése a politikától egyre mélyebb lesz. A közös jólétet befolyásoló döntéseket nem közérdek, hanem pártérdek irányítja, és a polgárság szenved. A kinevezés fontos állásokba nem képességen, hanem politikai nézeten múlik. És talán a legrosszabb a jövőre nézve az, hogy a fiataloknak nincs más választásuk, mint hogy elkötelezzék magukat az egyik vagy másik nagy párt mellett, alkalmazkodjanak a politikai szokásokhoz, amin a karrierjük múlik, és ha hatalomba kerülnek, akkor folytassák a rossz szokásokat. Ez valószínűtlenné teszi, hogy a politika a jövőben jobb lesz, mint jelenleg.

Tovább élő rossz hagyományok

Ha mindez igaz, akkor felmerül a kérdés, mi az oka ennek a szerencsétlen helyzetnek, és hogyan lehetne jobbá tenni a politikát. Szerintem a bizalmi válságnak alapvetően két oka van. Az egyik az, hogy a politika a bevett felfogás szerint harc a jó és a rossz között, ahol a mi oldalunkon van a jó, és a másikon a rossz. Ez a felfogás helyénvaló volt a rendszerváltozást megelőző diktatúrák alatt. Az immorális rendszer aktív támogatói igazán rossz emberek voltak, és a rendszer aktív ellenfelei csakugyan jól cselekedtek nagyon nehéz körülmények között. Veszélyes volt a diktatúra ellen küzdeni, mert kínzás, börtön és halál fenyegette azokat, akik szembefordultak a pártállami hatalommal. Kevés és értékes volt az igazi barát, míg az önkényt támogatók hatalmasak és kegyetlenek voltak. Irracionális ideológia, önérdek és félelem vezette őket, és ezért voltak könyörtelenek ellenfeleikkel, de nagylelkűek barátaikkal. Ez a múlt alapozta meg az utolsó két-három generáció politikai elvárásait és szokásait. Amikor a diktatúra lassan felbomlott 1989-ben, az elvárások és szokások nem tűntek el vele, hanem tovább éltek, annak ellenére, hogy az új körülmények között másra lett volna szükség. Tökéletesen érthető nézeteltérések merültek fel az új helyzetben a társadalom jövőjét, politikai rendszerét és intézményeit illetően. De azok, akik ellentétes választ adtak ezekre a kérdésekre, nem voltak feltétlenül egymás ellenségei, és a kínzás, börtön és halál nem fenyegette többé őket. A nyomorúságos politikai helyzet egyik oka tehát az, hogy a régi szokások és elvárások túlélték a rendszerváltozást, és folytatódtak annak ellenére, hogy az új rendszerben már alkalmatlanná váltak.
A másik fő ok az, hogy sokan azok közül, akik aktívan támogatták a megelőző diktatúrát, továbbra is hatalmas és befolyásos pozíciót töltenek be a politikai életben. A régi szokások és elvárások továbbra is uralják politikai felfogásukat. Ez befolyásolja a politikai életet, mert arra vezeti őket, hogy bizalmatlanul, gyanakodva és ellenségként kezeljék azokat, akik nem értenek egyet velük. Ez persze arra készteti az utóbbiakat, hogy ugyanolyan szellemben reagáljanak, ami okot ad nekik a bizalmatlanságra, gyanakodásra és ellenségeskedésre. És ez vég nélkül folytatódik.
A legalapvetőbb tennivaló már vagy tizenöt éve késik: megtiltani, hogy magas pozíciót foglaljanak el a szabadság demokráciájában azok, akik magas állami pozícióban voltak a kommunista rendszerben. Egy másik szükséges változás az lenne, hogy a mérsékelt jobb- és baloldaliak, akik nem szolgálták ki az előző rendszert, elhatározzák, hogy megtörik az idejétmúlt politikai szokások és elvárások körforgását. Nem lenne lehetetlen, hogy megállapodjanak abban, hogy többé nem ócsárolják egymást, legalábbis nem nyilvánosan, és nem reagálnak a sajtó által bemutatott szélsőjobbos és szélsőbalos provokációkra. És talán az sem lenne lehetetlen, hogy megállapodjanak, hogy a fontosabb hivatalokba való kinevezést képesség, s ne a politikai hovatartozás döntse el. A szakmai képesség kellene, hogy az alapja legyen annak, hogy ki kerüljön fontos pozíciókba a médiában, a minisztériumokban, az egyetemeken, a rendőrségnél, a kórházban, a diplomáciában stb.
Megemlítek egy esetleges harmadik szempontot. Baráti beszélgetéseim során meglepett, hogy idehaza mennyire belebonyolódik a kulturális elit a politikába. A politikára irányítják az eszük, érzelmeik, figyelmük, emlékezetük és képzeletük nagy részét. Ez érthető volt a múltban, amikor a politika gyakran élet és halál, vagy legalábbis megélhetés kérdése volt, de a helyzet azóta megváltozott. Az élet ma biztonságosabb, a tét kisebb. Ennek ellenére szenvedélyes az érdeklődés a politika iránt. Pedig a politika felemészti azt a szabadidőt és energiát, amit az alkotómunkára lehetne szentelni. Reméltük, hogy a rendszerváltozás után és a szabadság eljövetelével az addig korlátolt alkotóerő felszabadul, és a kulturális élet sok új és érdekes tudományos és irodalmi alkotással telik meg. De nem ez történt. Az ok nem a tehetség hiánya. Magyarországon mindig volt elegendő tehetség. De a politikai megszállottság elpazarolja az alkotásra szükséges szabadidőt és energiát. Persze vannak kivételek. Jó lenne, ha az alkotóképes emberek több időt töltenének a tehetségük fejlesztésével, és kevesebbet gyötörnék magukat azzal, hogy a politikában ki okoz kinek bajt. Máshol az emberek a televíziót használják kábításra. Az itteni kábítószer a politika. Ez pedig sokba kerül.
Jó lenne tudomást venni arról, hogy egy demokratikus államban a politika nem háború a jó és a rossz között, hanem nehéz munka, amelynek a célja a polgárság által elfogadott politikai értékek megvalósítása. Ez nehéz, mert a hiány és a szűkösség elkerülhetetlen, és az érdekek gyakran ütköznek. De el kell fogadni ezt, és azt is, hogy mindkét oldalon vannak értelmes, becsületes és hazafias emberek, akik egyelőre nem értenek egyet abban, hogyan lehetne a közös célt elérni. Az ilyen konfliktusok megoldása nem győzelmet vagy vereséget jelent a politikusok számára, hanem a részletkérdésekkel való gondos törődést, a szükséges kompromisszumok megtalálását. Ha minden jól megy egy demokratikus államban, akkor a politika túl unalmas ahhoz, hogy újra és újra szenvedélyeket korbácsoljon fel.

A konzervativizmus létjogosultsága

Jómagam a mérsékelt jobboldallal szimpatizálok. Úgy találom, hogy kevésbé van bemocskolva a pártállami múlttal, és jobbat ígér a jövőre, mint a többi politikai irányzat. A mérsékelt jobb többé-kevésbé konzervatív, és a magyar életben sok hagyomány van, amit érdemes konzerválni. Szerintem a politika nem feltétlenül tartozik ezek közé, de a társadalmi élet sok mindent tartalmaz a politikán kívül. Vannak világszínvonalú magyar hagyományok, mint például a zene, a költészet, a szépirodalom, a sport, a sakk, a tipikusan saját magán nevető humor, a leleményes vállalkozó szellem és mindenekfelett a nyelv – amellyel nem fogok tovább visszaélni. Mindez együtt jó ok arra, hogy valaki konzervatív szellemiségű ember legyen Magyarországon.

A szerző a New York-i Állami Egyetem filozófiaprofesszora