Választanunk csak jövőre kell, ám arra a kérdésre, hogy pontosan mi között is – a törzsszavazókon kívül –, kevesen tudnak válaszolni. A bizonytalan szavazók magas számát több okra vezetik vissza, amelyek közül kettőt szeretnék kiemelni. Sokan nem látják a pártok programja közötti érdemi különbséget. Ha a nagy kérdésekben (EU-tagság, kapitalista gazdaság stb.) egyetértés uralkodik a politikai eliten belül – vetheti fel az egyszerű szemlélő –, a részletekben rejlő különbségek nem lehetnek akkorák. Mások úgy érvelnek, hogy miután már mindkét oldal két ízben is kipróbálhatta magát a kormányrúdnál, és az átlagember élete érdemben nem javult, nincsen igazán alternatíva. Az első helyzetértelmezés inkább a jobboldal vezető erejénél, míg a második a szocialistáknál határozza meg a kampányra való stratégiai felkészülést.
A pártok – amerikai mintát követve – törzsszavazóikat és szimpatizánsaikat e-mail, aláírásgyűjtés vagy válaszlevelek segítségével már lajstromba vették. Jelenleg az adatok feldolgozása zajlik. E kötelező gyakorlat után a stratégák figyelme a – választások kimenetelét az utolsó héten, napokban eldöntő – bizonytalan szavazók felé fordul. Arra a frappáns kérdésre kell egymondatos választ találniuk, hogy miért is lesz jó/jobb nekem, ha a Fideszre vagy a szocialistákra szavazok.
Úgy tűnik, a polgári oldalon a nemzeti konzultáció, faluparlamentek stb. segítségével egy országos és számos helyi problématérképet készítenek, hogy az eredményt a tankönyvekből ismert és az MSZP által 2002-ben sikeresen alkalmazott 60:40 kampányhoz használhassák. Hatvan százalékban országos szintű ígéreteket kell megfogalmazni (jobban fogunk élni), amit a helyi szinten azonosítható ígéret negyven százaléka erősít fel (és itt épül egy elkerülő út). Az, hogy a társadalmi alrendszerek működése finoman szólva nélkülözi a hatékonyságot, közhelynek számít. A reform szükségességét sem sokan vitatják. Az ördög itt is a részletekben rejlik, hiszen senki sem mond le szívesen szerzett jogairól, a rendszeren belül elért pozíciójáról, miközben jól tudja, hogy az egyéni előnyszerzés magas társadalmi költséggel jár. A szükséges és lehetséges változtatásokra a Fidesz körül érdemi szakaszhoz közelítő kormányzati felkészülési munka hivatott választ adni. Bizonytalan szavazónk kérdésére tehát a Fidesz nagy valószínűséggel azt fogja felelni, hogy tudjuk, miként lehet az országot „rendbe tenni”, az egyes alrendszerek hatékonyságáty növelni. A frappáns mondatba még egy dolgot kell beszorítaniuk, ami a jobboldal választási stratégiájának Achilles-sarka is egyben: a polgári Magyarország nem tekintélyelvű, diktatórikus vagy preskriptív. A Fidesz kommunikációja ezért ötvözheti az értékelvű, közösségcentrikus politikai elit képét a Kádár-korszak kiszámíthatósága, általános, ám mai mértékben szerény jóléte utáni nosztalgiával. Az értékelvűség a törzsszavazóknak szól, a gyarapodó és növekvő ország képe pedig a bizonytalan szavazóknak.
A politikai erőtér baloldalán más körvonalazódik. Miután a köztársaságielnök-választás kapcsán Gyurcsány Ferenc – tanulva elődje példájából – egy kézben összpontosította a kormányfői és (informális) pártvezetői funkciót, legalább a hatalmi harc nehezén túlvannak. Szili Katalin úgy járt, mint Franz Joseph Strauss a CDU-val. Kapott ugyan egy esélyt a megmérettetésre, ám alulmaradása után további politikusi karrierje során azt hallhatja: „Kaptál egy esélyt. Sajnáljuk, hogy nem sikerült, most adjunk másoknak is lehetőséget!” Kérdés, hogy az MSZP-n belül Gyurcsánnyal elégedetlenek a párt miniszterelnökjelölt-választó kongresszusáig képesek-e egy erőcsoport létrehozására, és hogy utolsó (?) rohamukhoz találnak-e olyan médiaképes személyiséget, aki felveheti a versenyt a kereskedelmi médiában is egyre otthonosabban mozgó kormányfővel.
Emellett Gyurcsány kommunikációs csapata kezd kiszámíthaztóvá válni. Az angolszász mintákat tűzön-vízen át ki akarják próbálni, s talán elfelejtik, hogy a tágas és kertkapcsolatos konyhákban boldog háziasszonyokat felvonultató nyugati reklámfilmek már a kilencvenes évek elején sem szólították meg a hazai közönséget.
Stratégiájuk eléggé egyszerű és a parlamenti rítustánchoz hasonlatos. Az ellenzék felvetéseit komolytalannak, megalapozatlannak és a magyar gyakorlattól távolinak állítják be. Gondoljunk csak a kezdetben furcsállt (és szintén brit példát követő) faluparlamentekre. Majd – ismét Tony Blair nyomdokain – a Kérdések és Válaszok (KV) sorozatban a kormány egy régió összes települését megszállja, hogy az ott élőkkel párbeszédbe elegyedjen. Könnyű lenne az ilyen próbálkozásokon élcelődni, vagy a kormányzati kommunikációra költött milliárdokat lélegeztető gépekre vagy pl. a vakvezető kutyák képzéséhez szükséges pénzre átszámolni. A legsúlyosabb verdiktet mégis maga Gyurcsány Ferenc mondta és mondja ki választási stratégiájának részeként az ilyen kampányízű ténykedések hasznosságáról. A kormányfő szerint ugyanis nem „érdemes” kampányköltségvetést készíteni, hiszen eddig még minden kormány ezzel próbálkozott, és egynek sem jött be igazán. Ezt az érvet folytatva gondolhatnánk, hogy eddig még minden kormány megpróbálta vélt vagy valós eredményeit az adott technikai és anyagi kereteken belül kommunikálni, és egynek sem jött be.
A baloldalon tehát a várakozások leszállítását látjuk. Ezt az uniós konvergenciakritériumok teljesítése és a brüsszeli szoros költségvetési felügyelet indokolja is, ám a minimálisra leszállított várakozásokhoz képest a kampányban esetleg adható kevés is soknak tűnhet. A költségvetési tételek mögött rejlő társadalmi alrendszerek és feladatok finanszírozását zéró összegű játékként bemutatva azt hallhatjuk, hogy lehet itt vagy ott többet adni, ám akkor nézzük, honnan kell ezért cserébe elvenni. Ilyen valóságértelmezésben nehéz kiismerni magunkat, csupán egy dolog látszik biztosnak: a változás/változtatás költséggel jár, és mi nagy valószínűséggel a vesztesek között leszünk. Maradnak az ismert egyéni alkuk.
A baloldal másik kibontakozó választási kommunikációs panelje a jobboldal hatalomba való visszatérésének démonizálása. A köztársaságielnök-választáskor a Fidesz által a political engeneering eszköztárából elővett fogást a hatalom akarása és az eltérő vélemények szankcionálása előszelének állították be, ami a 2002-ben szintén bevált megoszt-egyesít ellentétpár új változata is lehet.
A baloldal tehát azt üzenheti a bizonytalan szavazóknak, hogy rossz ugyan a költségvetés állapota, de uraljuk a helyzetet, és talán az is lehet, hogy még egy kis lekvár is jut a vajas kenyérre. Szóval nem érdemes tovább próbálkozni, és ha a baloldal marad kormányon, senkinek sem kell félnie. Jó kampánystratéga a félelem tárgyát nem pontosítja, hogy mindenki a maga személyes félelmét helyettesíthesse be.
A kisebb parlamenti pártok a nagyok versenyében lemaradni látszanak. Ha átlépik a bejutási küszöböt, és a következő kormányalakításnál megkerülhetetlenek lesznek, tudniuk kell, hogy pontosan melyik tárcát igénylik programjuk megvalósításához. Ehhez világos program és kellő számú felkészült szakember kell(ene).
Most minden szem a két nagy pártra irányul. A gigászok csatájára készülve mindketten árgus szemmel figyelik a másikat és a térfelükön lévő kisebb pártokat. Az ellenfél által alkalmazott eszközt rögvest átveszik, miközben attól tartanak, hogy a „természetes szövetséges” kisebb párt lehet az a banánhéj, amelyen könnyen elcsúszhatnak. Talán ezért veszik át a kis pártok témáit, remélve, hogy a témát követi a szavazóbázis jelentős része.
A verseny még nyitott. Kívánatos lenne, ha a köztársasági elnök választása utáni helyzetben sikerülne néhány nemzetstratégiai kérdésben konszenzusra jutni. Ilyen lehet a februárban elkezdett Nemzeti fejlesztési terv II. tárgyalássorozata, az ötletszerűen felbukkanó közjogi javaslatok megvitatása és végiggondolása vagy a közigazgatási és egészségügyi reform sarokpontjainak elfogadása. Ha a pártok csupán a közvélemény hullámzását – demagóg módon – követve vagy befolyásos érdekcsoportokat kiszolgálva a rendszerek kis részét változtatják/változtatnák meg (csökkentenék a parlamenti képviselők számát, liberalizálnák a gyógyszer-kereskedelmet stb.), attól a nagy kérdések még megválaszolatlanok maradnak. A parlament példájánál maradva: a kevesebb képviselő választókerülete egyben új közigazgatási egység lesz-e, vagy a mostani munkaparlament átalakul vitaparlamentté?
A racionális gondolkodás azt kívánná, hogy a szavakat döntések és tettek kövessék. Félő, hogy – sokadszorra – a politikai logika kerekedik felül, és a két nagy párt mindegyike saját győzelme után a nyertes pozíciójából kíván nekivágni a szükséges átalakításokhoz. A globalizáció korában azonban minden korábbinál érvényesebb a mondás: aki lemarad, idővel kimarad. A környező országok példáján láthatjuk, hogy a nemzetstratégiai kérdésekben való egyetértés mellett is kínálhatnak a politikai pártok alternatívákat.
A szerző politológus
origo.hu
12 éves kislányt gyilkolt meg egy pedofil Nyíregyházán
