A szocialista-szociáldemokrata osztogatás Európában megbukott

Adjátok vissza a pénzemet! – csak ennyit mondott Margaret Thatcher 1984 nyarán a Fontainebleau-ban tartott uniós csúcson. Ez a néhány kemény szó is elég volt ahhoz, hogy kiharcolja Nagy-Britannia számára különleges visszatérítési igényét a közösségi kasszából. Mivel országában a mezőgazdaságnak szinte minimális szerepe van, ugyanakkor az uniós költségvetés nagy része agrártámogatásra megy el, mint nettó befizető, visszakérte befizetéseinek egy részét. A Vaslady már ekkor tisztán látta, az Európai Unió a gyakorlatban egy transzferunió: minden ország szeretne valamit viszszakapni támogatási átutalás, azaz transzfer formájában abból, amit az unióba tagdíjként befizet. A ténylegesen rászorulók többet, mint amennyit befizettek, a fejlettek pedig legalább annak egy részét.
Lemondanék a nekem visszajáró pénz egy részéről, ha az unió a mainál értelmesebben használná fel azt – ez már Tony Blair üzenete a múlt hét végi brüsszeli csúcson. Lemondana az ötmilliárd eurós viszszatérítésről, ha az unió kevesebbet költene az agrárszektorra, és helyette többet új technológiákra, kutatás-fejlesztésre, munkahelyteremtésre. Hiszen mégis csak furcsa, hogy az Európai Unió egy lassan fél évszázada megkötött rossz politikai kompromisszum foglyaként költségvetésének negyven százalékát agrárgazdasági támogatásokra fordítja. Miközben Nyugat-Európában az egy tehénre jutó uniós támogatás elegendő lenne arra, hogy a négylábú jószágot körberepültessük a földön, ráadásul első osztályú repülőjeggyel, addig azokra a területekre, amelyek az európai gazdaság fellendülését elősegíthetnék, az agrártámogatásnak csak a töredéke marad. Joggal veti fel tehát Tony Blair: miként akar az unió ilyen költségvetés mellett az évtized végére a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdasága lenni, ahogy ez a lisszaboni folyamat nevű, meglehetősen tervgazdasági ihletésű álomban megfogalmazódott? Hogyan lesz ebből több munkahely, innovatív és versenyképes európai gazdaság?
Divatos manapság az alkotmányról szóló népszavazási kudarcok után az unió mély válságáról, a 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkozó költségvetési fiaskó miatt pedig a nemzetállamok önzéséről beszélni. Az unió azonban, ha nehéz is jelenleg a helyzete, egyáltalán nincs válságban. Eddig is működőképes volt a különböző alapszerződésekkel, igaz, a gépezet egy alkotmánynyal talán flottabbul zakatolna. Az új tervezési ciklusra szóló költségvetés sem veszett el, hiszen annak elfogadására még bő másfél esztendő áll rendelkezésre. Ma mintha sokan elfelejtenék: a jelenleg érvényben lévő 2000 és 2006 közötti költségvetést is csak 1999 március végén fogadta el az unió.
Válságban van viszont, immár európai léptékben, az a szocialista-szociáldemokrata újraelosztási politika, amely az unióban a kilencvenes évek elejétől kezdve egyre nagyobb teret nyert. Válságban van az a gondolkodásmód, amely csupán a megtermelt javak újraelosztásával látja elérhetőnek a jóléti Európát. Válságban van az a gazdaságpolitika, amely ilyen-olyan társadalmi csoportoknak engedve, visszafogja az unió egyetlen igazi értelmét, növekedésének motorját, a közös piacot. Viszszafogja azt a gazdasági húzóerőt, ami a tőke, az áruk, a munkaerő és a szolgáltatások nemzetállami határokat átszelő szabad mozgásából fakad. Ám válságban van ez a gondolkodásmód Magyarországon is, hiszen az államháztartás minden nyűgét-baját a szocialista újraelosztási politika okozza. A ma kormányon levők ugyanis csak azon törik a fejüket, miként oszthatnák el – szerintük – igazságosabban a javakat, és nem azon, ha már minden áron osztogatni akarnak, hogy miként lehetne több az, amit eloszthatnának. Ráadásul mindezt száz apró lépésbe csomagolva teszik úgy, hogy a változások a lakosság és a vállalkozók számára jobb esetben nullszaldót, rosszabb esetben pedig, és a lépések többsége ilyen lenne, csak elvonást jelentenek. Az uniós költségvetés körüli hercehurca éppen arra figyelmeztet, hogy a szocialista-szociáldemokrata osztogatás Európában megbukott, mert nem vezet sehova. Mint ahogyan nálunk is bukásra áll a szocialista újraelosztásra épülő száz apró lépés programja, hiszen azokból sem lesz gazdasági növekedés, nem lesz versenyképesebb gazdaság, csak amolyan európai típusú stagnálás.
Ami ugyanis a felszínen a nemzetek acsarkodásának, Blair és Chirac vitájának, vagy a gazdag országok önző fukarkodásának tűnik, mélyebbre nézve a gazdaságpolitikai felfogások éles harcának látszik. Európában ma ismét szemben áll egymással két alapvető gazdaságpolitikai felfogás. Az egyik, a szocialista-szociáldemokrata, csak az újraelosztásban érdekelt, és ezzel tartósítja is a gazdaság stagnálását. A másik, a konzervatív-liberális felfogás, a gazdasági növekedésben, valamint növekedéshez szükséges szerkezeti változásokban látja a megoldást. A 2007-től 2013-ig terjedő hét esztendő pedig roppant sok idő ahhoz – mérlegelhette joggal Tony Blair –, hogy az unió ismét egy szocialista-szociáldemokrata újraelosztó politikával, és ennek megfelelő költségvetéssel vágjon neki az új tervezési ciklusnak. Ugyanígy nálunk is szemben áll egymással a mai szocialista, kizárólag újraelosztásban gondolkodó gazdaságpolitika, valamint a növekedésre építő, a vállalkozásokat és a hazai erőforrásokat mobilizáló polgári gazdaságpolitika. A következő kormányzati ciklus négy esztendeje pedig szintén roppant sok idő ahhoz, hogy Magyarország a jelenlegi, sehova sem vezető újraelosztási politikával bukdácsoljon tovább lefelé a lejtőn.
Hírlik, hogy az uniós csúcs hétvégéjén a magyar kormány is belement a kupeckedésbe, és a visegrádi országokkal egyetemben felajánlotta: a költségvetési tervezet megmentése érdekében lemond az országnak eredetileg járó támogatás egy részéről. Sőt, az uniós politikusok még meg is tapsolták a visegrádiakat, mondván: példát mutattak szolidaritásból az önző gazdag országoknak. Csakhogy Magyarországnak és a többi visegrádi országnak nem éppen a kufárkodásban kellene jeleskedniük, hanem megfordítva, az unió költségvetésének növekedéspárti átalakításában. De hogyan is várhatnánk ehhez ötleteket egy olyan kormánytól, amely otthon is csak az újraelosztásban képes gondolkodni?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár