Iskola a szőlődombon – kilátással a Balatonra

Ötven éve nyitotta meg kapuit Balatonfüreden a Balaton-felvidék elszórt falvainak tanulni vágyó ifjúsága egybeterelésére az a gimnázium, amely az idén ünnepli fél évszázados fennállását. Tihany, Dörgicse, Vászoly, Pécsely, Udvari, Örvényes, Aszófő, Szőlős, Csopak, Paloznak, Lovas, Alsóörs, Almádi, Fűzfő és a többi kis falu, község gyerekei korábban Veszprém bejáró diákjai voltak. Magam is reggel ötkor keltem, hatkor indult a vonat Füredről Veszprémbe – akkor még megvolt a Káptalanfürednél felkanyarodó szárnyvonal –, és bizony futnunk kellett az állomásról fel a várba, hogy le ne késsük a becsengetést. Így valamennyien nagy örömmel értesültünk róla, hogy 1955 szeptemberétől a Füreden megnyíló gimnázium tanulói leszünk. Ki tudja ma már, hogy kinek a javaslatára döntöttek így a megye akkori korifeusai Veszprémben, az ötlet mindenesetre kitűnő volt, ezt azóta a Lóczy országos hírneve is bizonyítja.
Mint az alapító diákok egyike, az első névtelen időkről szeretnék szólni, amikor az iskola még nem vette fel a híres geológus, Lóczy Lajos nevét, és amikor még nem a Németh László által felavatott jelenlegi épületében működött. Arról szólnék, miként lehet a legszegényebb körülmények között is igazi értéket teremteni, életre szóló tanítást nyújtani. Manapság sok szó esik a nagy múltú, nagy hagyományú, az országnak és a világnak sok híres tanítványt adó középiskolákról, gimnáziumokról. A mi szerény, minden múlt nélküli, lakószobákban üzemelő, oktatási segédeszköz és szertár nélküli iskolánk többet adott nekünk, mint akármilyen gazdag és híres intézmény! Nálunk az egyedüli oktatási eszköz ugyanis az emberi szó volt.
1955. szeptember 1-jén, az évnyitó délutánján az aranyló napsütésben a füredi dombokon, a szőlő között meghúzódó ódon kúria körül nagy volt a nyüzsgés. Sárközy István igazgató úr mellett hátizsákos fiatalemberek álldogáltak, alig idősebbek a diákoknál. Ők lettek a tanáraink, diplomájukon még alig száradt meg a tinta. Letelepedni készültek Füreden, és a főépület mögötti sufniszerű barakkokban kaptak lakást. A diákság is elég szedett-vedett, főleg mi, másodikosok és harmadikosok, akik más gimnáziumokba jártunk addig. Negyedik osztály nem is indult. Az évnyitó után csoportokba rendeződtünk, és kijelölték a termeinket, a kúria lakószobáit. Üresen álltak, meg is kaptuk az első feladatot: hozzuk át az általános iskolából kölcsönkapott padokat, és rendezzük be az osztályt. Remek alkalom volt ahhoz, hogy megismerkedjünk egymással, és kezdetét vegye az a néhány csodálatos év, amely gondolkodásmódunkat, emberi tartásunkat egész életünkre meghatározta.
Iskolánkban a humán műveltség azonnal központi szerepet kapott Szilvássy Zoltán mélyen humánus, klasszikus kultúrát és keresztény gondolkodást sugárzó tanításai, hihetetlen nagy műveltsége, rendkívül karizmatikus személyisége révén. Elvei és hite miatti megpróbáltatások után került hozzánk, s kedvelt matematika–fizika tanárnőnk, Vámos Zsuzsa lett a felesége, házassági tanújuk pedig évfolyamtársa és barátja, Brusznyai Árpád volt. Ki feledheti el a vele végigküzdött Ovidius-fordításokat, tréfás formában előadott, de halálosan komoly erkölcsi intelmeit s a néha távolba meredő tekintetét, az embert az embertelenségben… Igazi, legendás nagy tanáregyéniség volt, amilyenről Klebelsberg álmodott.
Az újabb kori magyar irodalom szeretete Ján László felejthetetlen magyar szakkörein ivódott belénk. Ahogy a Hetedik eclogát vagy az Esti sugárkoszorút szavaltuk és elemeztük – még ma is a régi füredi irodalmi beszélgetéseink hangulata csap meg, amikor egy nyugatos költő versét olvasom. Hessz Tibor az orosz nyelv szépségeiről próbált minket meggyőzni, pedig 1956 körül ez nem volt egyszerű feladat.
A reál tantárgyakat is gond nélkül sajátítottuk el, jóllehet ezekhez nem volt semmiféle demonstrációs eszközünk. Must Gyula, szeretett osztályfőnökünk biológiaórái nyomán többen az osztályból az orvosi pályát választották, pedig még egy árva mikroszkópunk sem volt. Zalotay Elemér matematikatanárunkat – másokkal együtt – talán az ’56 utáni veszprémi tisztogatás szele sodorta hozzánk. Elegáns személyisége elegáns matematikai levezetésekkel párosult.
A diákok között is fel-feltűntek olyanok, akiket azelőtt sohasem láttunk Füreden. Akkor ezen nem akadtunk fenn, s csak jóval később, a rendszerváltozás utáni érettségi találkozók során nyíltak meg a lelkek, derültek ki súlyos családi titkok és tragédiák, politikai üldözöttség, bujkálás, félelem. Mi ebből akkor mit sem érzékeltünk, boldog diákok voltunk!
Hisz kinek adatott meg a füredi lóczysokon kívül széles ez országban, hogy az osztály ablakából kitekintve a Tamás-hegy rozsdálló szőlőtőkéire, hófedte vagy éppen vöröslő szömörcés lankáira, menyasszonyi fátylat idéző virágzó mandulafáira, a tihanyi apátságra és a Balaton tükrére lásson? Kinek adatott meg, hogy iskola után a táskáját ledobva, kurblis kulccsal felkösse korcsolyáját, és a rianásokon átvágva a barátját Tihanyba hazakísérje? Vagy suli után vitorlásba ugorjon, és a hullámok hátán térjen haza Csopakra vagy Almádiba? Kinek adatott meg, hogy iskolai kirándulásnak álcázott kalandokba bocsátkozva feltárja a Koloska-völgy vagy a Lóczy-barlang még feltáratlan titkait? Kinek adatott meg, hogy ’56-ban iskola helyett az osztálylyal – osztályfőnöki kísérettel – a mólón és a sétány körül töltse el az izgalmas történelmi időket? Úgy látszik, mi játszva tanultunk, mert nincsenek diáknyúzó, sanyargató tanulási emlékeink, és mégis eredményesek voltunk akkor is, és később az egyetemen, majd az életben is. Mi lehet ennek a titka? Ma sem tudom.
Amikor döntésre került a sor, és a továbbtanulást latolgattuk, alig tudtuk elhatározni, merre tovább, annyiféle irányba palléroztak minket a tanáraink. Magam is hezitáltam: matematika vagy irodalom? Mérnök vagy orvos legyek? Bármilyen egyetem elvégzésére képesek lettünk volna, olyan alapokat kaptunk a Lóczyban. Osztályunk 28 tagja közül kisebb-nagyobb kerülővel húszan szereztek egyetemi vagy főiskolai diplomát.
Az azóta eltelt csaknem fél évszázad során munkánkban, döntéseinkben, hitvallásunkban szilárdan hordozzuk a Lóczyban lelkünkbe ivódott értéket és mértéket. Eszerint igyekeztünk élni, és e szellemben neveltük gyermekeinket is, hisz mi drágábbat is hagyhatunk örökségül utódainknak, mint azt az erkölcsi tartást, amellyel a Lóczyban felvérteztek minket.
Köszönet érte!

A szerző akadémikus, a Professzorok Batthyány Köre tagja