A legutóbbi parlamenti választásokat követően nem sokkal az új kormányzat gyógyszerügyekért felelős vezetője azt javasolta a gyógyszerészeknek: támogassák, hogy a vény nélkül beszerezhető (nem támogatott) gyógyszerek patikai árrését legalább tíz százalékponttal emeljék. Ez a gyógyszertári jövedelmezőség kedvezőtlen tendenciáit lett volna hivatott mérsékelni úgy, hogy a központi kiadások nem növekedtek volna. A kezdeményezés elabortált, de nem ez volt az első és nem is az utolsó olyan eset, amikor a kormányzat eltérő szabályozást akart érvényesíteni a gyógyszerek két csoportjának: a vény nélküli (nem támogatott) és a támogatott gyógyszereknek az árképzésében. Már a rendszerváltozást követő második parlamenti ciklusban, majd tavaly nyáron, a gyógyszerpiac újraszabályozásának részeként is előkerült ez a téma, legutóbb egy olyan változatban, amelynek eredményeként a vény nélküli gyógyszereknek patikánként különböző lehetett volna az ára. (A történet diszkrét bája, hogy közben a vény nélküli gyógyszerekre is kiterjedően hatályban volt a később alkotmányellenesnek nyilvánított 15 százalékos hatósági árcsökkentés.) A gyógyszerészek – függetlenül attól, hogy többletbevételeket remélhettek az aktuális kezdeményezéstől, vagy az árrésük terhére kellett volna egy árversenyben részt venniük – eddig mindig konzekvensen, az egységes árképzési elvek és az egységes patikai gyógyszerárak megőrzése mellett álltak ki.
A kormány ezekben a hetekben a hat évvel ezelőtt teljes körű szakmai és politikai konszenzussal megalkotott gyógyszertörvény hatálytalanítását kezdeményezi, és helyette egy új gyógyszertörvényt akar elfogadtatni az Országgyűléssel. Most az erről szóló parlamenti előterjesztésben szerepel a vény nélküli gyógyszerek árképzésének radikális átalakítása. Az előző hetekben több változat került nyilvánosságra. Először a patikáknak csak egy részére (az úgynevezett közforgalmú gyógyszertárakra) vonatkozott egy olyan javaslat, amely szerint a hatóságilag maximált patikai árrésről (vagy annak egy részéről) kellett volna egymással versengve lemondaniuk, egy későbbi változatban ezt az összes gyógyszertárra kiterjesztették. Ezután következett az Országgyűlés elé került változat, miszerint a vény nélküli gyógyszereknél a gyártó a nagykereskedővel, a nagykereskedő a gyógyszertárral, a gyógyszertár pedig a beteggel szemben lényegében bármilyen árat érvényesíthet. A javaslat szerint teljesen megszűnik a hatósági árrésszabályozás, amely annak ellenére, hogy a gyógyszerek termelői és fogyasztói ára 1990 óta jogilag az úgynevezett szabadáras kategóriába tartozik, eddig garantálta az egységes patikai árakat.
Mivel e kérdésben az elmúlt években már több alkalommal folyt – és az elkövetkező hetekben is várható – gyógyszerszakmai és közgazdasági jellegű vita, előzetesen csupán egy (nem lényegtelen) hatalomtechnikai kérdésre szeretném felhívni a figyelmet.
Széles körű társadalmi, szakmai és politikai egyetértés van abban, hogy az egységes patikai gyógyszerárakat meg kell tartani. A társadalmi egyetértésre az egészségügyi minisztérium megrendelésére készült és fél évvel ezelőtt publikált kutatás a legfőbb bizonyíték, amely szerint a lakosság egységes gyógyszerárakat igényel, és a túlnyomó többségnek az a véleménye, hogy semmilyen gyógyszernél nem szabad engedélyezni, hogy a gyógyszertárak határozzák meg a gyógyszerárakat.
A szakmai egyetértést illetően bizonyára sokan emlékeznek még a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) tavaly nyári határozatára, amely „különösen veszélyesnek tartja és ellenzi az egységes gyógyszerárak rendszerének megszüntetését, mert az a betegek esélyegyenlőtlenségének a fokozásához járulhat”. A NEK-ben teljes volt a konszenzus a gyógyszerészi, a különböző orvosi, egészség-gazdasági és betegszervezetek között, sőt a kerekasztal munkájában részt vevő szakszervezetek és politikai pártok képviselői is ugyanezen az állásponton voltak.
Politikai vonatkozásban is széles körű egyetértésről lehet beszélni, ha az egységes gyógyszerárak megszüntetésének várható következményeit veszszük figyelembe: mindegyik politikai párt deklarálta ugyanis, hogy a vidéken élő emberek esélyegyenlőségét és a kis települések gyógyszerellátását meg kell őrizni, következésképp kerülni kell azokat a lépéseket, amelyek ezt veszélyeztetik.
Joggal adódik a kérdés: milyen főbenjáró érdek, hamis illúzió vagy váteszes buzgalom késztethet egy hivatalban lévő kormányt egy évvel a soron következő parlamenti választások előtt arra, hogy dacolva a társadalmi konszenzussal, szembeszállva az egészségügy összes szereplőjével, vállalva a valószínűsíthető politikai vitákat és feledve a korábbi kudarcokat, újra kezdeményezi az egységes gyógyszerárak megszüntetését? Vagy megint azzal a mentalitással szembesülünk, amikor a hatalom mindent jobban tud, és egyébként sem számoltatható el a cselekedeteiért? Kérdés továbbá, hogy lehet-e politikai legitimációja egy ilyen kezdeményezésnek, s ha igen, az miből eredhet? Nehezen magyarázható ugyanis, ha egy demokráciára alapozó rendszerben úgy születnek döntések, hogy figyelmen kívül hagyják a társadalmi elvárást, az érintett szakma konszenzusos álláspontját és a politikai racionalitást. Ne feledjük, nem adózást vagy költségvetést érintő kérdésről van szó, ahol egy felelős kormánynak akár népszerűtlen lépéseket is vállalnia kell.
Ezek olyan kérdések, amelyekre jó lenne tudni a választ. Mert nemcsak túlélni, hanem érteni is szeretnénk mindazt, ami velünk és körülöttünk történik.
A szerző gyógyszerész
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
