Nincsenek másodosztályú áldozatok

Ezekben a hónapokban ismerkedik meg valójában az európai közvélemény az új tagállamokkal. A sok, eddig jobbára csak távoli kultúraként ismert ország, nyelv most válik hús-vér valósággá az Európai Unió napi működésében. Az Európai Parlament képviselőjeként ezért is fontos küldetésemnek érzem, hogy minden lehetséges módon felhívjam az európai közvélemény figyelmét az elmúlt század két nagy önkényuralmi rendszere közt meglévő, sokszor megdöbbentő hasonlóságokra. Nincs helye megértő hozzáállásnak semmilyen diktatúrával kapcsolatban: mind a szélsőjobboldali, fasiszta-náci ideológiát, mind a kommunista ideológiát egyértelmű kiközösítés és elutasítás kell, hogy kísérje. Az EU-ban eltöltött első évünk alatt szerencsére sikerült számos, nemzetközileg is ismert és elismert közép-európai politikustársamat megnyerni ennek az ügynek, és közösen fellépni a XX. század két nagy önkényuralmi rendszerének egyforma megbélyegzése érdekében.
A náci és a kommunista diktatúrák közti hasonlóságok a két rendszer lényegéből fakadnak: mindkettő az emberi méltóság, a szabadságjogok, a tisztelet, az erkölcs totális sárba tiprása alapján állt fenn és működött. A sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország erősödő önkényuralmi rendszere a harmincas években egyre közelebb került egymáshoz. Ezt a folyamatot tetőzte be az 1939-es Molotov–Ribbentropp-paktum, amely minden addiginál nyíltabban mutatta meg a két rendszer gondolkodásának és hatalmi logikájának hasonlóságát. Érdemes röviden idézni Sztálin 1939. augusztus 19-én, a politikai bizottság (Politburo) előtt elmondott beszédéből, amelyben megindokolta a németekkel kötendő titkos paktum megkötésének szükségességét:
„Az elmúlt 20 év tapasztalata azt mutatja, hogy békeidőben lehetetlen úgy fenntartani Európában a kommunista mozgalmat, hogy az olyan erős legyen, hogy egy bolsevik párt megszerezze a hatalmat. E párt diktatúrája csak egy nagy háború után lehetséges. (…) Elvtársak! A Szovjetunió, a munkások országának érdeke az, hogy háború törjön ki a Reich és a kapitalista angol–francia blokk között. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez a háború minél hosszabb ideig tartson, hogy mindkét oldal teljesen kimerüljön. Ezért meg kell kötnünk a Németország által javasolt paktumot…”
A cinikus nagyhatalmi logika végigkísérte az egész második világháborút, és különösen annak végkifejletét, az új, Jaltai-világrend kialakítását. Figyelemre méltó Bush amerikai elnöknek a háború lezárásának 60. évfordulóján Rigában elmondott beszéde, amely először fogalmaz egyértelműen negatívan a jaltai alkuval kapcsolatban! Most, hogy Európa népei több mint fél évszázad után ismét egyesülhetnek, most, hogy az emberi szabadságjogok és a demokrácia lépnek a geopolitikai megosztás, a falak és szögesdrótok helyébe, itt az ideje, hogy az elmúlt fél évszázad történelmét kiegyensúlyozottan értékeljük. Ideje, hogy megszabaduljunk a kettős mércétől, ideje, hogy minden önkényuralmi rendszert, minden diktatúrát – bárki is tartotta fenn, bármilyen ideológia nevében is – végre egyenlő mértékkel szemléljünk, és ítéljünk el.
Minderre egy Franco Frattini bel- és igazságügyi európai biztosnak küldött nyílt levélben is felhívtam a figyelmet. A levelet Vytautas Landsbergisszel (volt litván államfő, a litván függetlenség atyja) közösen jegyeztük, és az önkényuralmi rendszerek és jelképeik egyenlő elbírálásának szükségességére helyeztük a hangsúlyt. Frattini biztos megértette a levél lényegét és támogatásáról biztosított minket. „Az önök történelme a mi történelmünk is” – fogalmazott, és ez talán mindennél jobban kifejezi a közös, összeurópai szolidaritás jelentőségét. Amikor a világháború végét ünnepeljük itt, Európában, akkor nem felejthetjük el, hogy Európa nemzetei számára mást és mást hozott a háború vége. Szerencsésebb nemzetek számára hosszú szenvedésnek, mérhetetlen pusztulásnak lett vége hatvan éve. Ezért megkülönböztetés nélkül fejet hajtunk mindenki előtt, aki a békéért áldozatot hozott.
Azonban Európa másik felére egy újabb gonosz diktatúra következett, nem kevesebb szenvedéssel és pusztulással. „Két éjszaka – nappal nélkül”, ahogyan ezt Futó Dezső olyan találóan megfogalmazta. Megszállás után megszállás – függetlenség nélkül. Emberellenes diktatúra után emberellenes diktatúra – szabadság nélkül.
Egyik szlovák képviselőtársam, Zita Plestinska magyar édesapját, Kányai Istvánt például egyformán üldözték a nácik, a nyilasok, majd kilenc évet töltött a szovjet koncentrációs táborok poklaiban. De hosszan lehetne sorolni még a hasonló példákat. Aki kiszabadítja az ártatlan rabot a zárkából, majd becsukja egy másikba, az nem szabadító, hanem börtönőr. S a rab nem úgy néz rá, mint aki őt kiszabadította, hanem úgy, mint arra, aki elvette a szabadságát. Sok európai nemzet számára a várt szabadság jóval később, majd ötven évvel 1945. május 8. után jött csak el. Erre a hosszú időszakra tett pontot 2004. május 1., amely nap a jaltai világrend végét jelentette. Nem túlzás azt állítani, hogy a második világháború történelmi folyamata teljesen csak 2004. május 1-jén ért véget. A világháború végének hatvanadik évfordulóján nemrégiben nagyszabású ünnepséget rendeztek Moszkvában. A háború végét azonban valójában nem Moszkvában, hanem az újraegyesített Európa fővárosában kellett volna méltó módon megünnepelni.
Fél évszázadon keresztül mi, Európa népei, két oldalról néztük a falat, a minket kettéosztó szögesdrótot. Tűrtük a tűrhetetlent, a felszabadítás után nem távozott szovjet Vörös Hadsereg által meghonosított rendszert, a „haladó” szocialista eszme nevében elkövetett népirtást, osztály- és nemzeti alapú tisztogatásokat, ártatlan emberek megölését, megkínzását, jogfosztását.
Valóban: Kelet-Közép-Európa történelme Nyugat-Európáé is, a kettő együtt teszi ki a kontinens történetét. Gyakran mégis úgy érezzük, hogy nem találunk megértésre saját, közelmúltbeli történelmünk kapcsán. Európa nyugati fele a háború után büszkén kiegyenesedett, békés gyarapodásnak indult. Mi ebből kimaradtunk – önhibánkon kívül. Így állhatott elő az a helyzet, hogy Európa szerencsésebb felén ma szép számmal akadnak olyanok, akik abból próbálnak maguknak politikai tőkét kovácsolni, hogy az új tagok „olcsó” polgáraival ijesztgetik saját lakosságukat. Azokkal az emberekkel, akik országa a rájuk erőltetett, működésképtelen szocialista gazdálkodás miatt került gazdasági csődbe. Sokan azt sem értik, miként vált az ötágú vörös csillag a horogkereszthez hasonlóan a gyűlölet és az elnyomás jelképévé. A Nyugat-Európára negyvenöt után ráköszönő boldog békeidők, a gazdasági fejlődés időszaka sokakban elhomályosította a szabadságuktól, függetlenségüktől megfosztott, szerencsétlenebb sorsú népek helyzetének súlyosságát. A függetlenségi felkelések, forradalmak mint egy-egy mementó hívták fel a világ közvéleményének figyelmét a tovább élő kommunista diktatúrák tarthatatlanságára, azonban a szolidaritás a nyilatkozatokon és a menekülők befogadásán kívül nem jutott, nem juthatott tovább.
Európa történelme közös, és ezzel lassan szembenéznek Nyugat-Európa politikai vezetői is. Ebben a folyamatban volt kiemelkedő jelentőségű a konzervatív Európai Néppárt-Európai Demokraták – az Európai Parlament legnagyobb politikai tömörülése – 2004-es, még az új tagállamok formális csatlakozása előtti nyilatkozata, amely kimondta:
„A nácizmus bukása a második világháborút követően lehetővé tette a háborús bűnök kivizsgálását és a bűnösök elítélését. A kommunista rendszerek bukását azonban nem követte hasonló nemzetközi elítélés.”
A nácizmust hatvan éve közös erővel legyőzték Európa népei. A diszkreditált politikai osztály eltűnt. Hitlerről nem neveznek el tereket, és nem emelnek szobrot a náci gyilkosoknak. Fél évszázaddal később a Szovjetunió és a kommunista rezsim is összeomlott. Hasonlóan, a szovjet megszállás nélküli, különutas jugoszláv kommunizmus is csúfos, tragikus kudarcba fulladt. Azonban a bukott rendszer örökösei ma tiszteletet követelő, sima beszédű üzletemberek, „felelős” politikusok. Oroszországban Sztálinnak emelnek ismét szobrokat. A szovjet megszállást újra felszabadulásként emlegetik. A kommunista diktatúra rémtetteiről egyre kevesebbet akarnak hallani. A totalitárius rezsimeket korábban fenntartó pártok és a politikai elit egy része integrálódott az új, demokratikus rendbe. Ez volt a békés rendszerváltozás ára, amit közös megegyezéssel vállaltunk fel. Nem szabad azonban hagyni, hogy a kommunista rendszerek valódi arcát a Nyugat csak kozmetikázva lássa. Nem szabad hagyni, hogy a kommunizmus áldozatait bárhol és bárkik másodosztályú áldozatként kezeljék.
A mi fejünkben nem lehet kettős mérce. Auschwitz és Katyn, a balti országok náci és kétszeri szovjet megszállása, Európa érdekszféráit felosztó igazságtalan diktátumok, erőszakkal, paktumokkal meghúzott határok, egész nemzetek deportálása, a kollektív bűnösséget kimondó tarthatatlan dekrétumok, emberek megölése, megkínzása, megnyomorítása, jogfosztó lakosságcserék, nemzeteket kettéosztó falak, az emberi és kisebbségi jogok sárba tiprása – mind égbekiáltó bűnök, függetlenül attól, kik követték el.
Hatvan évvel a háború katonai befejezése után ideje, hogy szembenézzünk ezzel. A szovjet hadsereg emberáldozata tiszteletet és főhajtást követel. De nem illeti meg a tisztelet a megszálló hadsereget, amely saját, elnyomó diktatúráját erőszakolta rá Európa népeinek nagy részére. Amíg kettős megítélés működik, addig a fejünkben nincs vége a háborúnak. Amíg nem vagyunk képesek a – bármely eszme nevében elkövetett – gaztettet gaztettként, gyilkosságot gyilkosságként megítélni, amíg egyik bűnt a másikkal méregetjük, addig a fejünkben nincs vége a háborúnak. Addig nem gyógyulnak be a sebek.
Jézus azt mondta: az igazság tesz szabaddá bennünket. Most, Európa újraegyesülésével eljött egy új kezdet esélye: egykori győztesek és vesztesek, elnyomók és elnyomottak együtt, megalázkodás nélkül, a kereszténység hagyományából eredő emberi méltóság eszméjére alapítva építhetjük a közös, demokratikus Európát. Egy szebb jövő, egy boldogabb nemzedék reményével.


A szerző az Európai Parlament képviselője, az Európai Néppárt – Európai Demokraták képviselőcsoportjának alelnöke