Politikai munkamegosztás az MSZP-ben

A köztársaság miniszterelnöke az MSZP kongreszszusán – meglepő módon – egy szóval sem kárhoztatta az ellenzéket az elnökválasztás során elszenvedett vereségért, viszont bevallotta, hogy a szocialisták stratégiája az volt, hogy az SZDSZ támogatása híján másfelé tájékozódnak, és elmennek a jobboldal felé támogatást szerezni. Gyurcsány Ferencnek a kongresszuson kifejtett, de a médiában elhallgatott álláspontja, miszerint „nekünk a fő riválisunk nem a saját ellenzékünk lett, hanem a saját koalíciós partnerünk” (forrás: mszp.hu), arra utal, hogy a belső koalíciós csatározások miatt és a kétfrontos harc elkerülése végett a kormányfő kénytelen átmenetileg feladni a hónapok óta tartó ellenzékellenes offenzíváját. Egyfajta munkamegosztás keretében most Hiller István tehermentesíti őt. Az MSZP Gyurcsány által választási bizottsági alelnökké degradált vezetője hétfőn már azt nyilatkozta, hogy a Fidesz karámba zárni, ellenőrizni és kontrollálni akarja a társadalmat, hogy aztán a kormányfő kedden a közszolgálati rádióban a nyugodtabb és csendesebb politikát folytató baloldal nevében – farizeus módon – „a sértegető hangot megütő” jobboldal „határokat nem ismerő szóbeli agressziójáról” beszélhessen, ami nagy valószínűséggel a balliberális publicisztika és a szocialista suttogó propaganda szerves eleme lesz az elkövetkező időkben.
A nyelvpolitikai szenteskedés előzménye, hogy az államfőválasztás első fordulója után támadás indult a Fidesz ellen, mert taktikai okból úgymond megalázta saját jelöltjét. A Sólyom László megalázásáról szóló retorika persze akkor teljesítette volna be küldetését, ha Szili Katalin nyer. Az országgyűlési választásig ugyanis folyamatosan lehetett volna sulykolni a győzelmi propaganda kiegészítéseként, hogy a Fidesz immorális hatalmi harca bukásra van ítélve, ami szerves folytatása lett volna annak, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke a jövő évi választások közeledtével újrakezdje sportminiszterként megkezdett ideológiai hadjáratát a köztársaság legitim parlamenti ellenzéke ellen.
Mint ismert, Gyurcsány a száz lépés programjának politikai marketingje közben állt elő a „totális ellenzék” koncepciójával. E politikai stratégia alapja az volt, hogy Gyurcsány Ferenc szerint „kialakult egy olyan ellenzéki felfogás, hogy a kormány bármit csinál, az értékelhetetlen, az rossz”. „Nem kérdeznek, hanem először ütnek. Ütnek szavakkal, minősítésekkel, s ha kell, rést ütnek az igazságon. (…) A totális ellenzékiség viszont a köztársaság lelki nyugalma ellen elkövetett politikai erőszak. Ez elfogadhatatlan.” A köztársaság miniszterelnöke egységesen vette az ellenzéket retorikai és ideológiai össztűz alá, ami bizonyítja, hogy még az MDF visszafogottabb bírálatával is komoly gondjai vannak: valójában nem az ellenzéki kritika radikalizmusával van baja, hanem magával az ellenzékiséggel. Csakhogy a rettenetes költségvetés (Merrill Lynch nemzetközi pénzintézet), valamint a kormány gazdasági és a kormányfő mentális teljesítménye önmagában van annyira kritikus, hogy a kormányoldal számára kritikussá váljék az ellenzék bírálata is. A közvélemény-kutatási adatok és az MSZP-nek a soproni időközi választáson elszenvedett mellbevágó veresége azt jelzi, hogy a kormány teljesítményének, rövid távú (választás előtti) programjainak és a jövőre irányuló (választás utáni) vízióinak az MSZP biztos szavazóin kívül nincs igazán társadalmi fogadtatása, és a pozitív kommunikáció lényegében hatástalan.
Az egyetlen kitörési pontnak a választási hajlandóság általános csökkenése kínálkozik. Az MSZP és személy szerint Gyurcsány már csak arra játszhat, hogy a politikai bizonytalanok és a csalódott baloldali szavazók ne az ellenzéket erősítsék. A „totális ellenzék” szlogenjével a korábbról már jól ismert negatív ideológiai kampánytechnikát alkalmazzák: ha rosszak vagyunk is, a Fidesz még rosszabb vagy egyenesen veszélyes választás lenne. A koalíciónak megvan a parlamenti többsége, a köztársaság miniszterelnöke mégis azt sugallja: az ország lendületbe jövetele kevésbé a kormány közpolitikai döntéseitől, hanem attól függ, hogy az ellenzék mit gondol és mond az egyébként nélküle is megszavazható kormányzati intézkedésekről.
Gyurcsány retorikailag zseniálisan építette fel a totális ellenzék vízióját, habár maga a totális ellenzék egy mesterkélt, szükség szülte szófordulat, mint Medgyessy Péternél a proaktív szóvivő. A „nem kérdeznek, hanem először ütnek” kocsmai verekedésre vagy kommunista rendőrökre (fakabátokra), ezáltal pedig a tényleges fizikai erőszak szándékára enged asszociálni. Ezek után hiába a szavakkal vagy minősítésekkel való ütés gondolata, ha a fizikai erőszaktól való félelem megüli a lelkeket – mint 2002-ben. A „totális” jelző az „erőszak” szóval együtt inkább totalitárius (fasiszta vagy bolsevik) pártot, mozgalmat vagy rendszert juttat az emberek eszébe, semmint azt, hogy az ellenzék teljes mértékben tagadna mindent. Az ellenzék teszi a dolgát; amire demokráciában joga, politikailag meg alapja van.
Gyurcsány Ferenc már sportminiszterként azt állította, hogy a Fidesz illegális árnyékállam kiépítésére és kettős hatalomra törekszik, ami nem egyeztethető össze a köztársaság eszméjével, ezért a kormánynak fel kell vennie a kesztyűt, és különben is „a jobboldalt le kell verni” (Népszabadság, 2004. február 9.). Retorikájában az a kép alakult ki a köztársasági elnökről, hogy ő a Fidesz előretolt bástyája. A kormányfő az alkotmányos előírásokkal ment szembe azzal az állításával, hogy az államfő választásakor nincs szükség az ellenzékkel való egyeztetésre. A Fidesz Lendvai Ildikóval karöltve folytatott lekommunistázása után a tavalyi népszavazási kampányban államosítással, a Kádár-rendszer restaurálásának szándékával vádolta meg az ellenzéket, majd a siker reményében végigturnézta a kormánybarát baloldali sajtót azzal, hogy a Fidesz „klerikális”, „nacionalista”, „szélsőjobboldali”, „horthysta”, múltba forduló korszerűtlenség. Végül egy totalitárius diktátorral, Kim Ir Szennel vont párhuzamot a köztársaság polgárainak irracionális meggyőzése érdekében. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke nagyjából így fejti ki álláspontját a legitim ellenzékről.
A köztársaság lelki nyugalma ellen elkövetett politikai erőszak gondolata szerves folytatása a Medgyessy-éra azon ideológiai sallangjainak, hogy az ellenzék elveszi a köztársaság polgárainak örömét, és hogy a köztársaság polgárainak a kormánnyal és a vezető kormánypárttal együtt kellene leállítaniuk az ellenzék hazugsággyárát (lásd az európai parlamenti választási kampány MSZP-s sajtóhirdetéseit). Erre jött rá a miniszterelnök elszólása, miszerint Orbán Viktor „fogja be a száját!” (az MSZP nőtagozatának tisztújító értekezlete, 2005. február 5.), ami a miniszterelnök táborában szokássá vált „k… anyád” -ozásra tekintettel kevésbé az udvariatlanság megnyilvánulása, inkább az ellenzékiség parlamentáris alapintézményével perben-haragban álló, azt el nem fogadó, és máig meg nem értő, antidemokratikus posztkommunista reflex volt. A megbékélés, az összefogás, a közös öröm, a lelki nyugalom stb. ideológiai lózungjai pontosan tükrözik még most is az 1988–89-es lelkiállapotot, amikor is bele kellett törődni, és meg kellett békülni azzal, hogy mostantól fogva van ellenzék, amely bírál, támad – és felválthat a hatalomban.
Amennyire van érzéke Gyurcsány Ferencnek az ideológiai attakhoz, annyira volt irracionális és önveszélyes a Fidesz és Orbán Viktor lekommunistázása, amivel ugyan be tudta lopni magát az egykori antikommunista ellenzékiségre nosztalgiával gondoló, és a Fideszt meg Orbánt csakugyan szívből gyűlölő szabad demokraták szívébe, de egyben szinte kezelhetetlen mentális zavarokat okozott az MSZP-nek, főleg annak nyugdíjastagozatokba tömörülő és komcsizásra allergiás baloldalán. A köztársaság miniszterelnökéről az egyik napilap nemrég egy egyébként jól sikerült fotót közölt: Gyurcsány államférfi komolyságával néz ránk, előtérben Nagy Imre szobrának elmosódott kontúrjaival. A kormányfő fixa ideája, hogy ő Nagy Imre politikai és szellemi örököse, aki még az ’56-os mártírt is bátran letegezheti. De a Bibó-szobor avatása is inkább azt a feltételezést erősíti, hogy csupán a szabad demokrata értelmiségi holdudvar és balliberális sajtó ideológiai jóindulatát akarja megnyerni. Ha megnézzük, hogy Bibó mit és hogyan írt az 1945 utáni magyar demokráciának a totalitárius kommunisták hatalomátvétele előtti állapotáról, arra kell gondolnunk, hogy vagy Bibó volt szellemi törpe, mert nem adott igazat a dolgozó népért küzdő Rákosiéknak a szerintük a köztársaság ellen szervezkedő polgári jobboldal (ellenzék) ellenében, vagy a mostani kormányfő képtelen arra, hogy disztingváljon saját politikai vonalvezetése és Bibó szellemisége között.
Nagy Imre temetésének évfordulója kapcsán nem szabad elfelejtenünk: Nagy Imre azért lehetett és lett mártír, mert kommunistaként is nemzeti volt. És igencsak kétséges, hogy nevét adta volna egy Gyurcsányéhoz fogható, nemzetellenesen xenofób népszavazási kampányhoz, ha a forradalom győzelme után terítékre került volna a határon túli magyarok kedvezményes honosítása. Nagy Imrének a nemzeti mártíriumhoz vezető kálvárián túl kellett lépnie, és október 23. után túl is lépett igencsak kétséges kommunista múltján, amelyhez bizony hozzátartozott a „köztársaság- és népellenes” ellenzék ideológiai ostorozása a totális kommunista hatalomátvétel előtt.
A köztársaság miniszterelnöke tehát törheti a fejét, hogy Nagy Imre melyik örökségéhez igazítja majd napi ideológiáját. Köztársaságizó és totálisozó retorikája azért is rossz ízű, mert a húszszázalékos támogatottságú totalitárius kommunistáknak a polgári erőkkel való leszámolásához és hatalomátvételéhez a köztársaság védelméről szóló törvény tárta ki a kaput – 1946-ban.

A szerző politológus