Mécs Imre 2001 őszén indította meg a rágalmazási pert, nem sokkal azután, hogy a Demokrata nyilvánosságra hozta a politikus csaknem ötven évvel ezelőtti vallomását. Mécs 1957. június 25-én a Belügyminisztérium politikai nyomozó főosztályán beismerő vallomást tett abban a büntetőügyben, amelyet ellenforradalmi szervezkedés gyanújával indítottak többek ellen. Az Egy kihallgatás jegyzőkönyve címmel, szó szerint közölt dokumentumhoz kommentárt írt a hetilap újságírója, azt állítva, „Mécs mindenkit feladott”. A szerző szerint nem kis részben e vallomás következtében végeztek ki négy embert. Mécs büntetését életfogytig tartó börtönre enyhítették. A lap közölte a főszerkesztő jegyzetét is, amelyben arról volt szó, hogy „a társaira valló Mécs” többet érdemelt volna annál, mint hogy kifütyülték a november 4-i megemlékezésen. A politikus a bíróságon nemrég azt mondta, sajnálja, hogy csőcseléknek nevezte az őt kifütyülő embereket, de abban a felfokozott hangulatban nem sikerült megtalálnia a megfelelő kifejezést. Hajdani beismerő vallomását azzal indokolta, hogy csak kétnapi tagadás után közölte a tényeket a hatósággal. Akkor, amikor tudomására jutott, hogy a többiek már mindent bevallottak. Életben maradását – szerinte – annak köszönhette, hogy Kodály Zoltán tiltakozott a megtorlás ellen, s követelte: legyen vége a justizmordnak. Mécs szerint a zeneszerző ismerte az ő édesapját, s valószínűleg közbenjárt az érdekében.
A képviselő kezdeményezésére megindult eljárásban a Pesti Központi Kerületi Bíróság tavaly januárban hirdette ki ítéletét, s Bencsikre tíz hónapi végrehajtható szabadságvesztést rótt ki, a munkatárs büntetése nyolchavi felfüggesztett fogház lett. A Pest Megyei Bíróság egy évvel ezelőtt annyiban korrigálta ezt, hogy Bencsik büntetését két évre felfüggesztette. Az indok főként az volt, hogy a magánvádló ilyen büntetést kért. A végérvényes – hatvan- és húszezer forintos – pénzbüntetést múlt kedden szabta ki a Legfelsőbb Bíróság (LB).
Rágalmazásért börtön jár?
Aki elolvassa az első- és a másodfokú határozatot, hogy megértse, miként juthatott el a bíróság a börtön kiszabásáig, az meglehetős elfogódottságot érzékelhet. A bíróságokat szemlátomást meghatotta az ügyfelek személye, a magánvádlóé különösen. Csak ennek – és persze a sajtó által keltett nem mindennapi csinnadrattának – tulajdonítható az ítéletek túldimenzionált érvrendszere. Ezek az eljárás előrehaladtával fokozatosan lekoptak az ügyről. S maradt a puszta tény – a sajtórágalmazás legszimplább esete – meg az ahhoz illő szankció, a pénzbüntetés.
Az első- és a másodfokú ítélet még azt tartalmazta: Bencsik jegyzete is jogsértő volt, ám ezt a Legfelsőbb Bíróság nem így látta. Szerinte a „füttynél többet érdemelt volna” szövegrész vélemény, a „társaira valló Mécs” kitétel pedig a jegyzőkönyvvel igazolható. A becsület csorbítására alkalmas megfogalmazásnak a „Mécs mindenkit feladott” részlet tekinthető s persze az, hogy nem kis részben a vallomás következménye volt a vádlott-társak kivégzése.
A jogi minősítést is megváltoztatta az LB. Az újság a felülvizsgálati határozat szerint is nagy nyilvánosság előtt követte el a rágalmazást, ám ez – az első két ítélet álláspontjával ellentétben – nem okozott jelentős érdeksérelmet. A hátrány abban nyilvánult volna meg, hogy a magánvádló gyalázkodó leveleket kapott az interneten, egy ’56-os témájú könyv pedig Mécs-jelenségről értekezett a cikk megjelenése után. Az LB azt mondta, támogató szövegek is megjelentek a világhálón, a könyv állításaiért pedig annak szerzője felelhet.
A büntetés enyhítésének a jogi minősítés változásán túl más indoka is volt: megritkították a súlyosbító körülmények sorát is. Azt már a megyei bíróság kiiktatta az elsőfokú ítéletből, hogy Bencsik a legcsekélyebb megbánást sem tanúsította. A megbánás akkor volt utoljára követelmény, amikor Mécs állt a bíróság előtt. A másodfokú, jogerős döntés arra mutatott rá: a beismerő vallomás enyhítő körülmény ugyan, ám a tagadás nem súlyosbító. Megmaradt ugyanakkor a jogerős ítélet indokai között, hogy a cikkekben használt kifejezések „nagy köztiszteletben álló ember” becsületének csorbítására alkalmasak. Ezt a Legfelsőbb Bíróság kihagyta a megyei határozatból. Szerinte minden ember becsülete egyformán védendő.
Az LB-nek az ügyet most lezáró határozata nem egy a hasonló felülvizsgálati döntések közül, hanem olyan állásfoglalás, amely ismét megerősíti, hogy érvényben van a törvény előtti egyenlőség. A Btk. mai, nem egészen korrekt sajtójogi szabályai mellett is elmondható: nincs kivételezett ügy, nincsenek különösen fontos ügyfelek. A személyiség, az emberi méltóság védelme viszont mindenkinek kijár, és ez összeegyeztethető a sajtószabadsággal. Az LB felülvizsgálati tanácsa visszatérítette az ítélkezést a régi kerékvágásba: a sajtórágalmazás pénzbüntetést és nem börtönt érdemel. Egyébként nemcsak a hazai gyakorlatból következik ez, hanem az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteiből is. A szabadságvesztés nem az ilyen esetekre van kitalálva. Emiatt enyhítő körülmény volt, hogy Bencsik és munkatársa az ítélet jogerőre emelkedése óta, az eltelt évben felfüggesztett szabadságvesztés hatálya alatt állt – nem kaphatott tiszta erkölcsi bizonyítványt. Ez különösen az újságírónak volt hátrányos, hiszen megvált munkahelyétől, és nem tudott elhelyezkedni.
A törvény előtti egyenlőség a központi kérdése az ÉS szőlőperének is. Ez az ügy a személyiségvédelem polgári jogi kategóriájába tartozik, nem pedig a büntetőjog által meghatározott esetei közé, ám ez semmit nem von le a jelentőségéből. A kérdés ezúttal az: alperesi pozícióban fontosabb szereplője-e az Élet és Irodalom a magyar sajtónak, mint más orgánumok? A Fővárosi Bíróság (FB) döntéseiből arra juthatunk, hogy talán igen. Az FB ugyanis a hetilap ügyében már másodszor tért el, mégpedig látványosan az ítélkezési gyakorlattól. Először 1999-ben, amikor nem rendelte el a helyreigazítást a Fiúk a bányában című cikk közlései miatt. Az újság szerint egy frakcióhétvégén elhangzott, létezik egy máig is fennálló vélekedés, hogy a Fidesz vezetőinek vagyonát a székházból származó bevételek alapozták meg. Az akkor első fokon eljáró Pesti Központi Kerületi Bíróság úgy ítélte meg az ügyet, mint az összes többi lap eseteit szokta. Azt mondta, az újság felel mások valótlan tényállításaiért – a híresztelésért is. Helyreigazítást kell közölnie. A Fővárosi Bíróság ellenben – a lap érveit elfogadva – új jogelvet állított fel. Eszerint a kettős vélekedés – a híresztelés híresztelése – nem jár helyreigazítással. Itt pedig ez történt. A cikk egyfelől egy vélekedésre utalt, másrészt azt írta, hogy ez a vélekedés egy frakcióhétvégén került szóba. Úgy általában. Ilyenkor – vélte az FB – a lapnak nem azt kell bizonyítania, amit más esetekben, hogy a székház ára magánvagyon lett, hanem azt, hogy létezik olyan vélekedés, amely ezzel kapcsolatos. Ezt is tanúval kívánta igazolni az újság, s nyert ügye volt. Az FB-n legalábbis. A Legfelsőbb Bíróság azonban elrendelte a helyreigazítást, mert az ÉS híresztelt, s nem tudta bizonyítani a közlés valóságtartalmát.
Szőlőügy bizonyítékok nélkül
A szőlőügy az előbbi eset egyenes folytatása. Azzal a különbséggel, hogy most – a történések különbözősége miatt – egy másik jogi formulát választott a hetilap, s ezt fogadta el a Fővárosi Bíróság. A PK 12.-ről van szó. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 12. számú állásfoglalásáról, amely mellőzhetővé teszi a cikk jelentéktelen hibáinak, elírásainak, közömbös részleteinek kiküszöbölését. Fehér holló azonban, hogy ezzel pert nyer valaki. Apró hibák miatt nem is igen indítanak polgári eljárást. A lapoknak olykor szóról szóra bizonyítaniuk kell állításaikat, esetleg többszörösen is a jelenlegi bírói gyakorlat szerint.
Ismétlődően hibás ítélkezés történt
Az ÉS vezetői pontosan tudják ezt, miként azt is, hogy a gazdasági társaságokról szóló jogszabály (Gt.) kötelezően megszabja, hogyan kell összehívni egy kft. taggyűlését. Mondjuk 15 nappal előbb írásban, a tárgy megjelölésével. Ilyesfajta bizonyításról a perben nem volt szó. Tudvalévő az is, hogy a taggyűlés jegyzőkönyvét nem elegendő egy embernek aláírnia. Arra viszont senki nem hivatkozott, hogy az ügyvezető és a tagok közül egy hitelesítő személy ellátta volna kézjegyével a bemutatott iratot. Egyértelmű: az ÉS-nek ebben a perben sem voltak a tények igazolására alkalmas bizonyítékai. Ezt úgy próbálta áthidalni, hogy azt mondta: hiszen bizonyításra nincs is szükség. Kifogásolt állításuk nem tartozik az ügy lényeges elemei közé. S itt jött a képbe a PK 12.
Persze nem a lap hibáztatható azért, hogy bizonyíték híján is megpróbálta megnyerni a pert. Mindenki úgy védekezik, ahogy tud. Az elsőfokú bírói döntés furcsa ebben az ügyben, ugyanúgy, ahogy az 1999-esben volt, még ha akkor egy másik tanács ítélkezett is. A bíróság nem mérheti eltérő mértékkel az újságok magatartását. Ha az egyiktől elvárja, hogy az utolsó betűig bizonyítsa cikkeit, a másikat nem mentesítheti ez alól. Ismételten főként nem. A Fővárosi Bíróság döntése után Kovács Zoltán főszerkesztő talán maga sem hitte, hogy mentesülhet a helyreigazítástól. Azt nyilatkozta a hatalmas sajtóérdeklődés láttán: örül az ítéletnek, de az még nem jogerős. Tarthatott tőle, nem is lesz az. Az ÉS is gyakorló alperes ugyanis a bíróságon.
A Fővárosi Ítélőtábla határozata ugyanazt a funkciót töltötte be az Élet és Irodalom helyreigazítási eljárásában, amit a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati határozata a Mécs-perben: beállította a mérleget. Ugyanazt követelte meg az ÉS-től, mint a többi újságtól szokás, tehát hogy bizonyítsa állításait. Ha pedig erre nem képes, közölje a helyreigazítást.
El lehet persze térni a gyakorlattól, de csak mindenkire érvényesen. Ha a Legfelsőbb Bíróság egy esetleges felülvizsgálati eljárásban mégis alkalmazhatónak látná a PK 12.-t, ez azt jelentené, hogy átértelmezi a lényeges és a lényegtelen fogalmát. Ezzel új irányt venne az ítélkezés a helyreigazítási eljárásokban. Örülnénk neki. Csak bemennénk a tárgyalóterembe, és azt mondanánk: kérjük a 12. számú állásfoglalás alkalmazását. A felperes kérelme ugyanis – tennénk hozzá – olyan jelentéktelen körülményekre vonatkozik, hogy a sajtószabadság lebecsülése volna, ha a bíróság helyesbítésre kötelezné az újságot. Ettől kezdve szinte nem lenne helyreigazítás, mert önmagában semmi nem minősülne lényegesnek. A lényeg mindig a cikk nem támadott részeiben volna. Egy félelmünk lehetne egy ilyen gyakorlat láttán. Akadhatna, aki az Alkotmánybírósághoz fordul, azt állítva, hogy egy ilyen bírói értelmezéssel a jogszabály – az élő jog – nem felel meg az alkotmánynak, tessék megsemmisíteni a helyreigazítás szabályait. A sajtószabadság sem érvényesülhet ugyanis kizárólagosan – a személyiségi joggal, az emberi méltósággal szemben.
origo.hu
48 perc: Magyarország európai uniós képviselete lesz a csütörtök esti műsor témája
