Sodródó magyar gazdaságpolitika

A kis országok gazdaságpolitikájának szuverenitása mindig kétséges. Olyan erőteljesek a kívülről ható tényezők, hogy aligha lehet a csónakot a folyásiránnyal szemben sikerrel kormányozni. Különösen, ha erőteljes folyamatok mennek végbe a világgazdaságban. Más szóval, ha sodrásban vagyunk. A globalizálódó világgazdaságban, a múlt örökségének, az adósságoknak a terhével megrakva hánykolódik a magyar gazdaság hajója.

1. Tétel: Kettős szorításban
A nyitott magyar gazdaság a globalizációban két oldalról is sebezhető: a fejlett Nyugat exportja nem kis mértékben az itt megtelepedett multicégek, kereskedőláncok következtében betör a hazai piacra, s az üzlet haszna az övé. A most feltörekvő gazdaságok, mindenekelőtt Kína, ugyancsak elárasztanak bennünket olcsón termelt és olcsón adott termékeikkel, s a hasznot megint csak lefölözik. Hazai termelő nehezen tud velük versenyre kelni. Vagy a technológiai fölényből fakadó nagyobb termelékenység teszi versenyképessé a nyugati termékeket, vagy az alacsony bér és a közterhek hiánya a keleti termékeket. A távol-keleti bérek a magyar bérszintnél is alacsonyabbak, sokkal kevesebb elvonás terheli őket. Az ázsiai társadalmi berendezkedés számos közköltséget mellőz, ott a családi szolidaritás helyettesíti a társadalombiztosítás jelentős részét. A nyugati béreknek ugyan töredéke a magyar, még közterhekkel együtt is alatta marad az ottani szintnek, de olyan áruházláncokban forgalmazott termékekkel nehéz versenyre kelni, amelyeket a multiholding pozicionált árakon ad el, a terjeszkedés érdekében vállalva az alacsony hasznot, netán átmeneti ráfizetést is.
Ami ördögi kört eredményez: a magyar társadalom átlagos jövedelemszintje nem teszi lehetővé, hogy drasztikusan fellépjünk mindezen jelenségek ellen. A kis jövedelmű rétegek megélhetéséhez hozzátartozik az e termékkörből való vásárlás lehetősége. Lehet, hogy a minőség alatta marad a magyar termékének: mégis, a fogyasztói kosárba belekerül a sportcipő vagy az ízetlenebb paradicsom. Illúziót veszünk: mintha lépést tudnánk tartani a tehetősebbek fogyasztásával. Felháborodást eredményezne, ha adminisztratív eszközökkel, mondjuk, korlátoznánk e termékek árusítását. Egyszóval: maga a piac kényszeríti ki, hogy legyen vevője ezen eladóknak.
Olyan ez a modern globális civilizáció, mint a fagyöngy. Szép christmaspartikat lehet csinálni fagyöngydíszítéssel, közismert angolszász szokás, de a fa, amelyen a fagyöngy megtelepszik, elpusztul.

2. Tétel: Árral szemben nem lehet úszni
Sajnos, mégsem mondhatjuk, hogy állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Gazdaságunk két oldalról is a külvilágra utalt: külkereskedelme révén, s pénzügyi okokból is. A folyamatos külkereskedelmi hiány, s az ennek eredményeként is felhalmozódó nemzetközi adósság folyamatos finanszírozásra szorul. Szükségünk van a nemzetközi pénzpiacokra, így el kell fogadnunk a modern világgazdaság játékszabályait. Ez a WTO-tagsággal járó kötelezettségeket, s ennek révén a tagországok gyakorlatilag korlátlan versenyét jelenti. Folyó fizetési mérlegünk, amelyben a külkereskedelmi deficiten túl benne van a kamatszolgálat s a profitátutalások is, folyamatosan negatív.
A költségvetés az elmúlt tizenöt évben legutóbb 1990 végén volt egyensúlyban. (Azt megelőzően is hatalmas hiányt halmozott fel.) Az államadósságot meg nem tudjuk belső megtakarításból finanszírozni, egyszerűen azért, mert hazai lakossági többletmegtakarítás gyakorlatilag már nincs. A rendszerváltozás után is nulláról indultunk, hiszen a megtakarításokra terhelődő lakáshitelek nettó módon nem biztosítottak szabad eszközt. Az OTP-lakáshitelek emlékezetes rendezése után, amely megszüntette a rendkívül kedvezményes hitelek nagy részének fennmaradását, s lecsapolta a tehetősebbek megtakarítását, elkezdődött ugyan a nettó pénzvagyon növekedése, a 90-es évek közepéig. A harmadik ciklusban megindult lakásépítési hullám és a némileg megnőtt fogyasztás azonban felemésztette a hazai forrásokat. Nincs más mód, külső forrásból kell a hiányokat fedezni. Csak a között választhatunk, hogy drágán vagy olcsón finanszíroz bennünket a külföld. Olcsóbban akkor, ha a makrogazdasági mutatóink jók, drágábban akkor, ha siralmasak. Utóbbi esetben magasabbnak ítéli a visszafizetés kockázatát, s ezt megfizetteti.
Egyoldalú engedmények kikényszerítésére, például a külföldi adósságok elengedésére, amiben sokan reménykedtek, nem került sor. Ehhez valóban túl kicsik voltunk, s nem rendelkeztünk olyan lobbierővel, mint szerencsésebb lengyel sorstársaink. Mindennek következtében az egy főre jutó külső eladósodottság terén ma is a világ élvonalában vagyunk.

3. Tétel: A ballaszt
A nemzetközi eladósodottság az a ballaszt, amely oly nehézzé tette és teszi hajónk kormányzását. Emiatt adtuk el külföldre a hazai vagyon jelentős részét, s abból kifizettük a megörökölt külső adósságot. A külföldi tulajdonnal nem az a baj, hogy van, hanem az a baj, hogy a magyar társadalom jó része sehol sem tulajdonos. Ezzel a szociális piacgazdaság európai modelljének lehetősége veszett el.
Ésszerűbb lett volna a privatizációs bevételek egy részét belső gazdaságfejlesztési célokra felhasználni. Természetesen ez az államadósságok egy részének görgetését jelentette volna. Gazdaságpolitikusok arra hivatkoznak, hogy e politika esetén valószínűleg magasabb lett volna a csatlakozáskor az államadósságunk szintje a maastrichti normáknál. Na és?
Bocsánat: a belgáknak 130 százalékos államadósságuk volt GDP-jükhöz képest, az íreknek is magasabb volt a normánál a maastrichti szerződés aláírásakor, de ők meg tudták valósítani a szükséges infrastrukturális fejlesztést, hogy továbbfejlődhessenek. Finanszírozták fejlődésük dinamikáját. Mi is szeretnénk dinamikusan fejlődni. Ahhoz pedig szükség lenne állami kiadásokra is. Kutatásra, oktatásra, infrastruktúrára.
Az államadósság ráadásul nem veszett el, csak átalakult. Devizaadósságból forintadóssággá. Újratermelődött egy szűk évtized alatt azt követően, hogy a rendszerváltás előttről külföldről felvett öszszegeket visszafizettük. Ma csaknem azon a szinten van, ahonnan a 90-es évek közepén ledolgoztuk. Igaz, nagyrészt forintban áll fenn, bár valódi finanszírozójuk jelentős arányban, közvetve-közvetlenül, mégiscsak a külföldi tőke. (A tőzsde likviditását, amelyen az állampapírok forognak, nagyrészt külföldi forrás biztosítja.) Igaz, a finanszírozók az árfolyamkockázatot így magukra vállalják. De meg is fizettetik kamatban!
Magas szinten van ugyanakkor a gazdaság nemzetközi adóssága is. Százalékarányosan éppen akkora a GDP-hez képest, mint az államadósság. A devizaadósságok nagyobbik része immáron vállalati adósság. Ezt a vállalatok fizetik vissza, nem az adófizető polgár, szokták megnyugtatóan hangsúlyozni. Nagysága mégsem közömbös a nemzetközi piacok számára. A forint devizára való átválthatóságát biztosítani kell, így a külső adósság hatással van az árfolyam alakulására s azon keresztül a makrogazdaság számos mutatójára. Ha deviza-túlkereslet miatt leértékelődik a forint, inflációt növel. Ha deviza-túlkínálat miatt felértékelődik, az kedvezőtlen az exportnak. Ha a középárfolyamot módosítani kényszerül az MNB, nem tudjuk tartani az eurócsatlakozás menetrendjét. Ha beavatkozik, úgy fejezi ki a szaknyelv, hogy sterilizálja a forint-túlkeresletet, költségei merülnek fel, s azt végül is a költségvetésre hárítja. Ha a leértékelés ellen szeretne küzdeni, magasan tartja az alapkamatot, ez mindenkinek drágítja a hitelt, a költségvetésnek is. Ha devizát ad el tartalékaiból, hamar lemerül a készlet. Egyszóval, végső soron mégiscsak a polgáron csattan az ostor.

4. Tétel: Két dudás egy csárdában
A csónak forog, az evezősök folyvást az ellenkező irányba húznak. Az egymást váltó kapitányok más-más elképzeléssel bírnak az ésszerű útvonalról. Rendszerváltás után hol az elsődlegesen exportorientációra, hol az elsődlegesen a belső piacra alapozott fejlődés koncepciója került előtérbe. Egyik esetben sem tételezték volna fel a kormányrúd közelébe kerülők, hogy az exportorientáció teljesen kiküszöbölhető, vagy hogy a nemzetközi pénzpiacok ítéletétől függetleníteni lehet magunkat. Csak a hangsúlyok voltak másutt.
A konkrét politikai helyzetekben alakuló koalíciók viszont akár jobb-, akár balközépre tették magukat, minden alkalommal a politológia szabályait követték. A választók megnyerése érdekében más-más értékeket hangsúlyozva, de kedvező vagyon- vagy jövedelemszerzési lehetőségeket hirdettek meg a választások előtt. Hatalomra kerülve megpróbáltak annak megfelelni. Az egyensúlyi helyzet alakulása azonban előbb-utóbb bizonyos szigorításokra kényszerített. E megszorító lépéseket azonban minden hatalmon lévő kormányzat halogatni igyekezett, arra játszva, hogy majd a megnyert választás után teszi meg, amikor még lesz ideje azt a cikluson belül kompenzálni. Vagy ha nem, hát fájjon a következő kormányzat feje a következményekért. A húzd meg, ereszd meg politika lépéseit végül is nem lehetett célszerűen ütemezni, objektíve túl rövid ehhez a négyéves ciklus. A pozitív hatások nem tudtak kibontakozni olyan mértékben, hogy az elegendő választót kössön egy-egy politikai erő kormányzásához. Ez annál is inkább törvényszerű, mert túl széles rétegek a rendszerváltás vesztesei. Ezeknek a választóknak, különösképpen a már nem aktív polgároknak, semmi módon nem lehet megmagyarázni, hogy a mai nehézségek gyökere az ő ifjúkorukba nyúlik vissza, hogy a múlt öröksége miatt nehéz a helyzet ma. S hogy a helyzetet nem értik, döntően nem az ő hibájuk.
A politikai váltógazdálkodás markánsan eltérő koncepciói miatt a gazdaság gyakorlatilag helyben jár. Tíz év kellett, hogy ott legyünk, ahol a rendszerváltozás küszöbén voltunk. A következő időszakban elért szerény életszínvonal-növekedést a kormányzat, némi kezdeti rálicitálás után, újból visszavenni kényszerült. A két dudás versengését nem kísérte pozitív jóléti rendszerváltás. Gyakorlatilag nincs érdemi kiigazító intézkedés, csak a forrásokat keressük a hiányok pótlására.
Az ország nemzetközi eladósodottsága viszont folyamatosan nő, a költségvetés hiánya nem szűnik, az államadósság tovább emelkedik, az életszínvonal megtorpant. Hiányzik a világos koncepció: mi a teendő. Egyrészt alapvetően eltérnek az állam szerepéről alkotott gazdaságpolitikai felfogások, másrészt tehetetlenül vergődünk a globalizáció szorításában.
Eközben a magyar gazdaság pénzügyi hullámvölgy felé sodródik.

A szerző egyetemi tanár